Gyermekpszichológiáról érthetően

Deliága Éva gyermekpszichológus blogja

A szülői bűntudatról

2018. február 14. - Deliága Éva pszichológus

A minap egy anyukával beszélgettem, aki elmesélte, hogy úgy érzi, nem az igazi a kapcsolata hat éves óvodás fiával. Mikor az előzmények kerültek szóba, kiderült, hogy fia tervezett baba volt, azonban mikor a pici megszületett épp lakásfelújítás kellős közepén tartottak, és néhány hétig eltartott, míg sikerült rendezni a körülményeket. Amit még az anyuka nehezítésnek élt meg akkoriban, hogy végül tér-aránytalanság miatt császármetszéssel segitették a világra a kicsit, aki nem akart szopni, besárgult, az első pár hétben nagyon aluszékony volt. Utána ingerlékeny, érzékeny, hasfájós kisbaba lett, akihez egy éjszaka nyolcszor is fel kellett kelni. A tejtermelés nem igazán indult be, a gyerek ímmel-ámmal szopott, sokat bukott, bár gyarapodott, de a rokonok megjegyzései alapján azt szűrte le az édesanya, hogy nem elég szépen, nem elég nagy tempóban. Tehát adott: zilált környezet, első gyerekes szülők tapasztalatlansága, nem pont a tervezettek szerint alakult szülésélmény, egy megnyugtathatatlanul síró csecsemő és a kívülállók kritikus megjegyzései. Csak a pszichológusi foglalkozások alatt sikerült lassan-lassan kibontani, hogy mindez hogyan járult hozzá az anyukát évek óta mardosó bűntudathoz, hogy mennyi minden nehezítette azt, hogy ez az anyuka kompetens édesanyának érezhesse magát.

Különösen nehéz helyzet, ha nem rendezettek a körülmények, ha napközben alig van segítsége az anyukáknak, - ahogy ennél a családnál is, - és ha a gyermek nem jó evő és alvó.

Az említett anyuka belekerült egy negatív spirálba, ahol az első perctől kezdve bűntudata volt, amiért nem tudta ’rendesen’ megszülni gyermekét, amiért nem volt képes megnyugtatni, és amiért nem tudta csak anyatejjel táplálni.

Az első gyerekes szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy mindenfélét összeolvasnak az internetről a gyermekgondozás és nevelés kapcsán, és magukkal szemben irreális elvárásokat támasztanak. „Majd én csak hordozni fogom, mert micsoda szívtelenség babakocsiba tenni.” „Az én gyerekem két éves koráig kap majd anyatejet, akkor tudom jól erősíteni az immunrendszerét.” „Én mindennap főzni fogok majd neki bio élelmiszereket, nem adok neki bolti bébiételt. „Milyen anya az, aki bölcsödébe adja a gyerekét, minek szül az ilyen, én három éves koráig itthon leszek vele.”

Sok-sok elképzelés, gyereknevelési elv, ami, mint a kártyavár omlik össze, abban a pillanatban, hogy világra jön a kicsi.

Kiderül, hogy a gyereknek vannak hozott dolgai, szokásai, temperamentuma, ami egyáltalán nem biztos, hogy illeszkedik abba a képbe, amit az anyuka és az apuka elterveztek.

A sok magával szemben felállított elvárás miatt, amit a rokonok, ’jóakarók’ kritikus megjegyzései csak fokoznak, elkezdi magát ’szar anyának’ vagy’ rossz apának’ megélni a szülő.

Ördögi kör, mert onnantól kezdve a gyerek összes megnyilvánulását a saját hibájának érzi. Nem alszik jól? Biztos mert rosszul csinálom az altatást. Nem eszik jól? Biztos mert nem jól szoptatom. Sírós? Biztos, mert elkényeztettem.

Közben a szülő fárad, napról napra egyre fáradtabb, és pozitív visszajelzés híján egyre jobban marcangolja a kétség, hogy ugyan mi gond lehet vele, hogy neki semmi sem sikerül?

Az igazság az, hogy olyan is előfordul, hogy a szülő semmit sem ront el. Egyszerűen csak ilyen a gyerek. Sírós, nyugtalan, éjszaka 10-szer felébredős, válogatós evő.

A szülők, a tapasztalatom szerint, több mindent tulajdonítanak saját hibájuknak, mint, ami valójában az. A gyerek ’nem tökéletes’ működéséért önmagukat okolják, és ez már a gyermekkel való kötődésükre is kihathat. A szülők sokszor kíméletlenebbek önmagukkal, és az irreális, maximalista önmagukra vonatkozó elvárásaik miatt, extrán szenvednek attól, ha éppen nem jól sikerül megoldani egy helyzetet. Kiabál, és türelmetlen ilyenkor a szülő, és utána kardjába dől, hogy tuti, hogy a ő a földkerekség legrosszabb szülője. Közben nem is. Ehhez néha jól jöhet egy olyan hiteles külső szem – akár egy gyermekpszichológus személyében -, aki segít eldönteni, hogy mi az, ami életkori sajátosság, és a gyermekből fakad, és mi az a néhány dolog, amin, ha sikerül változtatni a szülőnek, akkor sikeresebb anyának vagy apának érezheti magát és javíthatja kapcsolatát a gyermekével.

sadparent.jpg

Mit kezdjünk az akaratossággal?

Megjelent első könyvem!

A magyar könyvpiacon szinte egyedülálló: pszichológia szempontból a gyermekneveléshez irányt mutató, kreatív, segítő szakmai-és mesekönyvet hoztunk létre szerzőtársammal: Lovász Hajnalka pedagógussal.

borito.jpg

Dedikált példányt itt rendelhet.

Ajánló

A szülőknek szóló részben nyolc, gyakorlatban jól alkalmazható, könnyen elsajátítható módszert dolgoztam ki, mellyel bővítheti a szülő az eszköztárát. Nincs olyan mindennapi konfliktushelyzet, melynek ne létezne empatikus feloldása. A különböző szituációkhoz és személyiségekhez igazodóan, a mesék példát mutatnak egy-egy módszer lehetséges alkalmazására. A zoknifigurák kalandjait - a szülők visszajelzései alapján - szívesen hallgatják, és kérik újra, meg újra a gyerekek. A zokni figurancsok kalandjain izgulva, velük együtt érezve, észrevétlenül fejlődik  a gyerekek érzelemkifejezése, empátiája és konfliktusmegoldási készsége.Hajnalka – sokat tapasztalt anyuka lévén – jó érzékkel szövi meséibe a legtöbb kisgyermek érdeklődésére számot tartható járműveket, épületeket, helyszíneket. A magyar meseirodalmat meglátásom szerint egyedülálló módon gazdagítja nagy emberismeretről tanúbizonyságot tevő, dacszelidítő történetekkel, melyeket a budapesti helyszínek miatt még inkább sajátjának érezhet az olvasó.
Ajánljuk ezt a könyvet olyan óvodás és kisiskolás korú gyermekek szüleinek, akik igényes, kreatív, választékos magyar nyelven íródott, a gyermek indulatkezelését fejlesztő, akaratosságuk feloldásában segítő mesékkel szeretnék csemetéiket megörvendeztetni.
Gondolatok a szerzőktől
Nagy örömünkre szolgál, hogy az évek óta csak gondolatban létező, majd fiókban őrizgetett mesék, és a több mint 10 év gyermekpszichológusi munka során szerzett gyakorlati tapasztalat szerencsés találkozásából megszülethetett ez a könyv.
Reméljük, hogy a könyv minden sorából, egész filozófiájából érződik a szeretetteli, gyermekközpontú megközelítés, mely a gyermek érdekét tartja szem előtt. Nem az a cél, hogy a szülő tökéletessé váljon, hogy minden helyzetet, minden konfliktust tankönyve illő módon kezeljen. A szülő is ember, felé sem támaszthatunk irreális elvárásokat. A könyv nem azt keresi, hogy mit rontott el a szülő, ellenkezőleg, megkeresi azokat a pontokat: elfogadás, következetesség, melyekre építeni lehet és szelíd tanácsaival a szülő-gyermek kapcsolat javítását, a szülő magabiztosságának növelését tűzte ki célul.
Köszönjük megtisztelő érdeklődésüket! Jó olvasgatást kívánunk!

Nem áldozat, hanem hős - a nehéz gyermekkor előnyei

A nehéz gyermekkor hátrányaival könyveket lehetne megtölteni. Sérül a kötődés, az önbizalom, a biztonságos világba vetett hit. Akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy egyes emberek képesek megküzdeni az átlagosnál nagyobb akadályokkal és a hátrányból előnyt kovácsolnak?
November 13.i előadásomban megismerkedhetnek a rezíliencia, azaz a lelki ellenállóképesség fogalmával és konkrét eseteken keresztül bepillantást nyerhetnek azokba a személyiség tényezőkbe és környezeti védőfaktorokba melyek lehetővé teszik, hogy egy gyermekkori nélkülözést, elhanyagolást, veszteséget, traumát, vagy bántalmazást elszenvedett személy harmonikus, boldog, sikeres személyiséggé fejlődhessen.
Gyermekpszichológusként praktizálva összeszedtem azokat a dolgokat, melyeket a nehéz gyermekkort megélt felnőttek tehetnek önmagukért, vagy amivel védelmet biztosíthatnak gyermekeik számára. Én már tudom, hogy nincs olyan nehéz sors, vagy életkörülmény, ami biztosan tönkre tesz egy embert, nincs olyan gyermek, akiről le lehetne mondani, hogy áh, belőle már úgysem lehet normális felnőtt. A nehéz gyermekkor nem egyenlő elszúrt élet.
Fedezze fel magában is a hőst!
A Be Smart Klub által szervezett, November 13.i előadáson az alábbi kérdésekre is választ kaphatnak:

Hogyan lesznek utolsókból az elsők? Kit nevezhetünk hősnek? Vannak-e köztünk élő, láthatatlan hősök? Mi a boldog, sikeres élet titka? Hogyan függ ez össze  a gyerekkorral? A rossz gyermekkor feltétlenül azt jelenti, hogy elfuserálták az ember lehetőségeit, szabotálták a fejlődési útját? Miért nem a legelkényeztetettebb gyerekekből lesznek a legboldogabb felnőttek? Mire tanít a fizikai és lelki nélkülözés? Mi alapján dől el, hogy kiből lesz lehangolt vagy elégedett ember? Kiből lesz lelki roncs, kiből hétköznapi hős?

Egy kiszolgáltatott kisgyereknek mégis milyen eszköze lehet arra, hogy kikeveredjen a neki szánt sorsból, hogy épen megőrizhesse személyiségének integritását, kibontakoztathassa a benne rejlő potenciált és bízni tudjon a körülötte lévő emberekben?

Melyek lehetnek azok a védőfaktorok, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy elhanyagolást, vagy traumát elszenvedő emberek ép lélekkel megússzák?

Előadásomban számos gyermek és felnőtt kliensem esete nyomán adok választ a fenti kérdésekre. Van remény, a rossz gyermekkor nem predesztinál a lelkileg instabil, összetört, tehetetlen, magáról lemondó, vágyait feladó felnőtt létre. Az énvédő mechanizmusok, a megküzdés és a rezíliencia, vagyis lelki ellenállóképesség olyan pszichológiai fogalmak, melyek segíthetnek megérteni, hogy egy fizikailag, érzelmileg nélkülözést elszenvedő kisgyerekből hogyan válhat mégis sikeres, boldog felnőtt, gondoskodó szülő, szerető társ:Arra láthatunk példákat, hogy a nehézségeken hogyan lehet túljutni, és arra, hogy a gyermekkori meghatározó negatív élmények egyes esetekben hogyan katalizálhatják egy személy pszichológiai fejlődését, sorsát pozitív kimenetel felé, sikerpályára állítva.

A lelki ellenállóképesség növelése, a trauma feldolgozás, a megküzdés tanulható.

Az előadás időpontja: 

2017. november 13., 18:15–19:45

Helyszín:

Lurdy Konferencia és Rendezvényközpont
Könyves Kálmán Körút 12-14. I. Emelet, Budapest, 1097

 

A Be Smart Klub szervezésében jegyek kaphatóak:

 https://tixa.hu/nem-aldozat-hanem-hos_besmartklub

Belépő: 1690 Ft 

 A rendezvényre nincs regisztráció, a helyfoglalás érkezési sorrendben történik!

 /A jegyeket nem szükséges kinyomtatni, elég telefonon bemutatni/

Be Smart Klub… és kitárul a világ!

herogood.png

 

A gyerekek is gyászolnak, csak másképp

November elseje: a felnőttek eltávozott szeretteikre emlékeznek, rég nem látott rokonaikat látogatják meg, temetőbe mennek, mécsest gyújtanak, virágot visznek a sírra. Ennek az emlékezésnek, ünnepnek, részesei a gyerekek is. Hogyan szabad, lehet beszélni egy gyermekkel a halálról? Mit tudunk a gyermeki gyászról?

Tapasztalatom szerint életkori sajátosságként időnként akkor is előkerül a halál témája, ha gyermeknek nem volt még veszteségélménye. Először 3-4 éves kor körül, majd a kisiskolás kor elején szokott ez felmerülni. Minden életkorhoz különböző válasz tartozhat, ám az minden esetben elengedhetetlenül fontos, hogy ne kezeljék tabuként a halál témáját. Tudjanak róla természetes módon, az élet részeként beszélni. Sokat segít, ha világnézetüknek, vallási hovatartozásuknak megfelelően beszélnek a test és a lélek útjáról. A kisgyermeknek is könnyebb elfogadni a halál gondolatát, ha azt a felfogásmódot közvetítik, hogy a lélek útja más, mint a testté, hogy nem veszítik el teljesen, azt aki eltávozik közülünk, hiszen a szívükben örökké megőrizhetik emlékét.

A gyerekek is gyászolnak, csak másképp, mint a felnőttek. Érzelmi reakciójuk kiszámíthatatlanabb. Előfordul, hogy a veszteség híre látszólag meg sem érinti, nem rázza meg a gyermeket, majd egy váratlan helyzetben, hirtelen kibukhat a szomorúsága, dühe. Gyermekként nehezebb megérteni a halál véglegességének a fogalmát. Ha az elhunythoz nagyon kötődött a gyermek, akkor is időbe telhet, míg megérzi a hiányát, és inkább ezt követően erősödnek fel érzelmi reakciói. Ne várjon bármilyen hangulatot, vagy viselkedést gyermekétől, hiszen egy gyermeknek gyorsabban és szélsőségesebben ingadozik a hangulata, és könnyebben elterelődik a figyelme, mint egy felnőttnek. Azonban a gyerekek gyászát alulbecsülni sem szabad, hiszen attól, hogy képes mosolyogni, még ott munkálhat benne a szeretett személy elvesztésének fájdalma.

A gyász olyan, mint a búvópatak.

Néha láthatatlan, érzékelhetetlen, máskor meg elemi erővel tör fel a felszínre. A gyerekeknél nem a szomorúság az egyértelmű reakció, hiszen az is előfordulhat, hogy, ahogy a gyermek érzelmi biztonsága megrendül: szorongóvá, kevésbé kiegyensúlyozottá vagy éppen dühössé válik. A gyászév fogalma hasznos ilyenkor, hiszen egy év eltelte minimálisan szükséges ahhoz, hogy a szeretett személy nélküli családi dinamika elkezdjen kialakulni, minden ünnep legyen már egyszer, amit másképp csinálnak majd ezentúl. Fontos szempont, hogy a gyermek érzelmi biztonsága azért is megrendülhet, mert a körülötte lévők is gyászolnak, és előfordulhat, hogy érzelmileg nem olyan nyitottak és elérhetőek, hiszen a saját fájdalmuk és veszteségük feldolgozása sok energiát és figyelmet elvisz. Ilyenkor is fontos, hogy a gyerek ne maradjon egyedül a kérdéseivel, legyen olyan szülő, akinek még a legnagyobb gyász idején is jut szabad érzelmi kapacitása a gyermekkel türelmesen foglalkozni.

A gyerekek képesek megérezni és átvenni a felnőtt érzelmi állapotait, ez tovább növeli a gyászfolyamatuk komplexitását, hiszen a gyászoló felnőtt érzéseit is átérzik. Tévhit, hogy a gyermek előtt mindig erősnek kell mutatkoznia a felnőttnek, hiszen a szomorúság kimutatásával a gyermek arra is mintát kaphat, hogy hogyan lehet a negatív, megterhelő érzéseket is megosztani. A felnőttnek saját magában is tudatosítania kell, hogy nem lehet teljesen megóvni a gyermeket a szomorú, nehéz érzésektől. A gyermeknek is joga van gyászolni, és akkor tud a szülő segíteni neki ebben, ha érzelmileg jelen van, elérhető és biztonságot nyújt. A gyermek gyászát is segítheti a közös emlékezés az elhunytról, a szép emlékek felidézése és az apró szertartások, melyek a búcsút, az emlékezést szolgálják. Ezt érdemes nem csak Halottak napja alkalmából, hanem az év során bármikor megtenni, amikor erre a gyermeknek igénye van.

gyaszolo.jpg

Hogyan védheti meg gyermekét a szexuális zaklatástól? A metoo, énis kampány tanulságai.

Megdöbbentő az utóbbi napok vallomás áradata, ahogy felnőtt nők és férfiak kezdték el tömegesen megosztani másokkal zaklatásuk történetét. A nyilvános bejegyzéseket olvasva feltűnhet, hogy az esetek egy része gyermekkori történet, amit 10-20 éve, vagy régebben rejt a szégyen, a titok leple és feldolgozatlanságában a jelen korig kihat az elszenvedőre.

Túlzás talán szexuális abúzusnak nevezni olyasmit, hogy a szomszéd bácsi nyál csorgatva nézi a serdülő lányt, vagy egy marcona pasas feltűnően nyomakodva közeledik egy egyedül utazó tinihez a villamoson, vagy hogy az építkezés előtt elhaladva bármilyen korú kétlábon járó nőnemű lényre jónéhány beszólás, ’elismerő’ füttyögés jut?

Persze nem kell átesni a ló túloldalára, nem lenne jó olyan világban élni, ahol már a jószándékú kedves kollega sem tehet megjegyzést a kolleganő aznapi különösen jól összeválogatott, csinos öltözetére. A figyelmesség, a bókolás, a kölcsönös szimpátián, vonzódáson alapuló flörtölés még nem bűn. Senkinek se kelljen attól tartania, hogy egy baráti ölelésért, vagy humoros, nem bántónak szánt megjegyzésért pellengérre állítják majd és rásütik a szexuális ragadozó bélyeget.

Vajon mi volt eddig a szexuális zaklatás definíciója a köztudatban? Csak a behatolással járó nemi erőszak, az is csak akkor, ha tanúk, videófelvétel bizonyítja?

Véleményem szerint bőven kimeríti a zaklatás fogalmát az összes fentebb említett példa. Persze, nem olyan durva, és nem olyan súlyú, mintha megerőszakolták volna az illetőt. De szexuális zaklatás. Sokszor olyan, ahol az elkövető nem kapott semmiféle verbális, vagy non verbális bíztatást. Sokszor kihasználta a nálánál fiatalabb, naivabb, tapasztalatlanabb, valamilyen értelemben vett kiszolgáltatott, sokszor gyermekkorú áldozatot.

Metoo, énis kampány óta kezd bizonyossággá válni, amit eddig csak sejteni lehetett. Amellett, hogy előfordul, hogy férfiakat is érint a dolog, tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy MINDEN nőnek van ilyen rossz tapasztalata. Sokan még most sem merik elmondani, nem bíznak a megértő fülekben, saját megaláztatásuk szégyenét igyekeznek elnyomni, vagy elfelejteni. Férfi és nő is lehet áldozat, de itt kavarognak a történetek. Gyerekek. Sokszor gyerekek az áldozatok.

Hogyan lehet ez ellen tenni?  Itt egy új nemzedék, akik még naivak, ártatlanok, és szülőként önkéntelenül is ökölbe szorul az ember keze, ha ilyet hall. Megóvni, megvédeni hogyan lehet a gyerekeket a szexuális zaklatástól?

Ismert tény, és a történeteket olvasva is az derül ki, hogy az esetek nagy részében az elszenvedő ismeri az elkövetőt. Felületes ismerősi, rokoni szál a leggyakoribb példa. Ez még ijesztőbbé teszi a képet.

Mire emlékeznek vissza a gyermekkorukban szexuális zaklatást átélt felnőttek? A kiszolgáltatott, összezavarodott érzésre, arra a biztos intuícióra, hogy valami nem helyén való dolog történt velük. Éget a szégyen, mar a kétség, megjelenik a bűntudat. Hogy az ő hibája, hogy másképp kellett volna viselkedni előtte vagy közben, hogy miért hagyta magát? Hogy ő is tehet róla, és fél a következményektől. Mi lesz, ha kiderül? Hisz majd neki valaki? Bajba kerülhet, vagy bajba sodorhatja, az egyébként szeretett, ismert, tisztelt elkövetőt? Talán tévedett, csak beképzeli az egészet? Felnőtt áldozatok visszaemlékezéséből kiderül, hogy senkinek, még a saját szüleiknek sem merték elmondani, azt, ami velük történt.

A trauma az, amit az ember annak él meg. Talán nem a világ vége, hogy a részeges bácsi az utcán beszól: „Hé, jó a csúcsos pólód!” és órákba telik, mire leesik a 12 éves kislánynak, hogy nem a vállaira célzott a bácsi. Persze, nem nagy dolog, hogy az önfeledt nyári vízben ugrálás közben az ismerős családból az apuka jó hangosan megjegyzi, hogy hogy kikerekedett a 15 éves lány tavaly óta. Igazán kibírható, ha a medencében a barátnőjével víz alatt úszó 13 éves lány egyszer csak egy letolt fürdőnadrággal találja magát szemben. Hogy trauma lesz e belőle, az nagyban függ a személyiség érettségétől, és megküzdési stratégiájától, továbbá a társas támogatottságtól. A titok megbetegít. A zavarba ejtő, megszégyenült érzés nehezen múlik, még akkor is, ha nem történt ’semmi komoly’.

A gyerekek bár kiszolgáltatottak, mégis ösztönösen érzik, ha az a nézés már nem a gyereknek szól, hanem a szexuális objektumnak, ha az az érintés átmegy fogdosásba. Az intim szféra megsértése, a kéretlen tolakodó közeledés összezavarodottságot, felkavaró érzéseket vált ki a gyerekben. Ha ezzel magára marad egy gyermek, az hosszú távon kihathat a saját testével való viszonyára, önbizalmára, a biztonságos világba vetett hitére.

Észrevették, hogy milyen sok történet szól gyerek áldozatokról? Ez baj, nagyon nagy baj, tenni kell azért, hogy ez a jelenség ne ismételje önmagát.

Mégis, a látókörömbe kerülő eseteknél, amennyiben a szülő tudomására jutott az abúzus, mindig ott volt a kétely, a halvány remény, hogy talán csak a gyerek találta ki az egészet, és akkor nem kell botrányt csinálni. Rendkívül kínos, mikor a nagymama élettársa a 12 éves gyermek elmondása szerint, egyszer, mikor egyedül voltak, felvetette, hogy majd ő megtanítja csókolózni. Majd szavainak nyomatékot adva nyelvét a kislány szájába tuszkolva mindjárt gyakorolta is vele a csókolózást. De hát a Jenő papa rendszeresen szokott vigyázni a fogadott unokákra, a kislányt 6 éves kora óta ismeri. Mit szólna a nagymama, ha kiderülne? Lehetetlen! Lehetetlen?

Talán az igazság sosem fog teljesen kiderülni. A gyermekpszichológus nem oknyomozó hatóság, az esetnek nem volt tanúja, a pótnagypapa mélységesen felháborodva rágalmazási perrel fenyegeti a családot. Mégis, egy dolog biztos: a gyerek valamiért ódzkodni kezdett Jenő papától, nem szívesen megy át hozzájuk, nem ad neki puszit köszönéskor, és stabilan állítja, hogy ez történt vele.

Egy biztos: a gyermek szubjektív megélése valódi és igaz, az tény, hogy ő nem érzi magát biztonságban ezzel az emberrel és tart tőle. Elméletileg előfordulhat persze, hogy egy gyerek kitalál ilyesmit, ám tapasztalatom szerint ez elenyészően ritka, sokkal ritkább, mint amilyen gyorsan rávágják a felnőttek, hogy „Áh, biztos csak élénk a fantáziája!”. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a kitalált eset is figyelmet érdemel, és fel kell azt is göngyölíteni, hogy mi késztet vajon erre egy gyermeket. Én kitalált esettel azonban még nem találkoztam. Csak valódival, ahol a gyermek nem csak az abúzust szenvedte el, hanem a társadalom berendezkedése, a közfelfogás, vagy a szülők korlátai miatt azt is, hogy kétségbe vonták a szavait.

 

Mik lehetnek a jelek, melyek utalhatnak szexuális vagy más zaklatásra, traumára?

 

Ha a gyermek hirtelen megváltozik, visszahúzódóbb, csendesebb lesz.

Ha sokat vonul el a szobájába, kerüli az embereket, sokat sír, láthatóan bántja valami.

Megváltoznak a szokásai, nem azokkal az emberekkel tölt időt, nem azon az útvonalon jár iskolába.

Magát bő ruhákban takargatva, vállait behúzva járkál, az addig csinosan öltözködő tini.

Ha megmagyarázhatatlan ódzkodást mutat egy addig semleges, avagy szeretett helyzet, vagy ember iránt.

Különböző életkorokban más és más jegyek utalhatnak elszenvedett traumára, fontos közös pont a gyermek hangulatában, szokásaiban mutatkozó jelentős változás.

Mindezek a jelek nem biztos, hogy szexuális zaklatásra utalnak, ám figyelmet kérnek, melyet észre kell vennie szülőként.

 

Mit tehet a szülő?

 

Elsősorban a gyermekével jó érzelmi kapcsolat talaján alakulhat ki az a bizalmi légkör, hogy merjen hozzá fordulni fia vagy lánya, ha valami szokatlan, furcsa, igazságtalan, rossz dolog történik vele.

A gyermeknek éreznie kell a bizalmat és a tudnia kell, hogy szüleihez fordulhat, megvédik őt, még olyan esetben is, ahol ő is hibát követett el.

Fel kell hívnia -az életkornak megfelelő módon- gyermeke figyelmét arra, hogy léteznek kétes, rossz szándékú emberek. Nem cél ijesztgetni a gyermeket, de segíthet felkészíteni őt, ha hallott már hasonlóról.

Ne várjon el feltétlen engedelmességet gyermekétől, ha egy felnőtt kér tőle valamit. Csak azért mert ő gyerek, és kötelessége szót fogadni, nem kell vakon engedelmeskednie sem ismerős, sem idegen felnőttnek.

Felvilágosíthatja, hogy melyek az intim testrészek, és milyen érintések barátiak, és melyek intimek, amiket csak bizonyos életkor után, az általa választott partnerrel, csak az ő beleegyezésével és engedélyével lehet megtapasztalnia.

Erősítse gyermeke önbizalmát, hogy ki merjen állni önmagáért.

Tanítsa meg gyermekét felismerni a veszélyt hordozó helyzeteket, intse óvatosságra. Például első randira tiniként ne a fiú lakására menjenek.

Bátorítsa, hogy merjen segítséget kérni, ott lévő megbízható felnőttet tudjon megszólítani, ha bajba került.

Ha történt valamilyen abúzus, ne reagálja túl, de tegyen határozott lépéseket annak érdekében, hogy ne fordulhasson elő újra, és védje meg gyermekét.

Ne faggassa gyermekét, de kezdeményezhet beszélgetést arról, hogy élőszóban, vagy online felületen kapott-e már sértő beszólást, fura kérést, túl heves közeledést.

Beszéljenek arról, hogy hány féle képpen lehet védekezni, pl. segítséget kérni, elfutni, kikeveredni a veszélyes helyzetből és biztosítsa róla, hogyha veszélyt érez, nem kell betartani az udvariassági elvárásokat. Nem baj ha kiabál, vagy olyat tesz, ami az adott kapcsolatba (ha ismeri az elkövetőt) nem fér bele pl. ellöki, szavaiban indulatos.

Ha tart attól, hogy gyermekében a bármilyen apróságnak is tűnő szexuális zaklatás mély nyomokat hagyott, keressenek fel gyermekpszichológus szakembert.

Úgy tűnik, hogy felnőtt egy ’metoo, énis áldozat voltam’ generáció. Ne engedje, hogy az Ön gyermekével is ez történjen!

metoo.jpg

Nem alvó gyerekek szülei, most figyeljenek

 “Mióta alussza át a gyermek az éjszakát?” “Még soha sem aludta át, 7 éves.” Mit ront el a szülő? Ki tehet róla?

 Védőnőnél, gyermekorvosnál, gyermekpszichológusnál, vagy az óvodai anamnézis lapnál szembe találja a szülő magát a kérdéssel, hogy mióta alussza át gyermeke az éjszakát. Mert, hogy az lenne a természetes, a normális, és a cél.

 Gyermekpszichológusként több száz családdal beszélve, azt látom, hogy a válaszok nagyon szórnak:

“Egyből átaludta az éjszakát, mióta hazahoztuk a kórházból.”

“Két hetesen már átaludta az éjszakát, azóta is úgy alszik, hogy ágyút lehet sütögetni a füle mellett.”

“3 hónapos korában még 1-szer, 2-szer megébredt szopizni, de azóta átalussza.”

 És a másik véglet:

“19 hónaposan még 6-szor kelt egy éjjel.”

“Fél óránál többet nem alszik egyben nappal se.”

“Ha másfél órát ülünk 4 éves kisfiúnk az ágyánál, akkor talán elalszik, de utána fél-egy órával sírva ébred.”

 Tendencia

 Mindenki azzal szokta bíztatni a szülőket, hogy  a gyerekek alvása idővel javul. Mikor megszületik a pici, előfordul, hogy nem tudja még megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, időbe telik, míg kialakul a napirendje. Vannak fordulópontok, sokszor a 3, 6 vagy 12 hónapos kor, vagy éppen az éjszakai etetés kihagyása jelent mérföldkövet, amikortól kezdve minőségileg javul a gyermek alvása. Lehet azonban nem egyértelműen javuló, hanem hullámzó a tendencia, hiszen sok kisgyermek érzékeny a frontokra, a teliholdra, a növekedési ugrásokra, vagy a fogzásra, ami képes szétzilálni a nyugodt éjszakát.

 Ki hol alszik?

 Sokféle elmélet létezik arról, hogy hol kéne altatni egy gyermeket. A saját szobájában, rácsos kiságyban az első perctől kezdve. Kiságyban a szülők szobájában. Bébi öbölben a szülők ágya mellett közvetlenül. Egy nagy ágyban a szülőkkel. Ezeknek összes kombinációja előfordul, és változatai, pl. az anya a földön, matracon alszik a gyermek szobájában a kiságy mellett. Általában komoly elvek, és eltökélt meggyőződések kísérik ezeket a tanácsokat, mindenki meg van győződve arról, hogy ő tudja a tutit. Aztán van egy adag szülő, aki pompásan eltervezi, hogy hogyan fogja csinálni, aztán másképp alakul.

 Mert a gyermek alvása nem feltétlenül tartozik a kontrollálható, befolyásolható dolgok közé.

 Alvásmódszerek

 Komplett szakirodalmak látnak napvilágot, melyek különböző altatási trükkökre tanítják a szülőket. Hagyják sírni a gyermeket x percig, majd megtanul egyedül elaludni. Altassák maguk közt, hogy érezze biztonságban magát a gyermek.

 Mindent és mindennek az ellenkezőjét lehet olvasni az interneten is.

 Siker sztorikat, ahol a rosszul alvó gyermekből jó alvó lett. Az egész megközelítés azt sugallja, hogy ez csak módszer kérdése, és a szülő ügyességén múlik, hogy, könnyen elaludva, jól átalussza-e a gyermeke az éjszakát.

 Hát nem. Vannak rossz alvó gyerekek.

 Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy a szülőnek elég kevés befolyása van arra vonatkozóan, hogy milyen alvó lesz a gyermeke. Jobb, ügyesebb szülő az, akinek 2 hetesen a babája már átalussza az éjszakát? Elítélendő az a szülő, aki a 4 éves gyermekével együtt alszik, mert különben órákig kell altatni a gyermeket és 10-szer is megébred egy éjjel, a szüleit sírva keresve? Akkor miért van az, hogy ugyanabban a családban van ilyen-meg olyan alvó gyermek is? Talán őket másra szoktatták a szülők? Sokkal inkább azt látom, hogy a gyermek rendelkezik valamilyen alvásritmussal és alvásigénnyel és ez saját magához képest tud fejlődni és javulni.  

 Kinek a hibája?

 Vannak alapvető elvek, amikről jó, ha tud a szülő. Pl. ne nézzen órákig tv-t lefekvés előtt a gyermek. Ne össze-vissza időpontokba rakják le aludni. Legyen kialakult szertartása az esti lefektetésnek. Legyen biztonságos alvóhelye a gyermeknek. Ne érjék éjszakai félelmet okozó ingerek a gyermeket. Ezek azonban olyan elvek, amikkel a legtöbb szülő tisztában van.

Tapasztalatom szerint a nem jól alvó gyerekek szülei is mindent megtesznek azért, hogy biztonságot, szeretetet, stabil napi rutint adjanak gyermeküknek, ők maguk nagyon szeretnének végre egy jót pihenni és általában nem ők ragaszkodnak hozzá, hogy egy ágyban aludjanak az éjjel végig forgolódó-rugdosódó gyermek mellett, hanem a gyermek.

 Okok

 Szimplán fogalmazva: ilyen a gyerek. “Ezt dobta  a gép.”- ahogy egy apuka fogalmazott egyszer nálam. Az ok, valószínűleg a gyermek idegrendszeri sajátosságaiban rejlik, mely meghatározza, hogy hogyan képes pihenni, és, hogy mennyire felületes az alvása. Ebből a szempontból első a biológia, hiszen, ha fázik, éhes, szomjas, fáj valamije, akkor is megébred éjszaka. Pszichológiai szempontok is közrejátszhatnak, mert vannak olyan gyerekek, akik éjjel-nappal ragaszkodnak szüleik fizikai közelségéhez, nem képesek magukat megnyugtatni, csak a szülőkkel érzik magukat biztonságban. Olyan összefüggés nincs azonban, hogy biztosan fél egy kisgyermek és azért ébred meg éjszaka, így nem lehet szeparációs szorongással vagy rémálmokkal, vagy más kizárólag pszichés tényezővel magyarázni ezt a jelenséget.

Fáradt, kimerült szülők

A nem jól alvó gyerekhez minden esetben a végletekig kimerült, lestrapált, magát tehetetlennek érző szülő társul. Aki már retteg az éjszakától, tudva, hogy lehet, hogy  a legédesebb álmából ébreszti majd a gyermek. Házasságok mentek azon tönkre, hogy az egyik szülő évekre kénytelen volt átköltözni a gyermek ágyába, vagy, mert maguk közé vették a picit, kiirtva ezzel minden felnőtt intimitást a kapcsolatukból. A szülők memóriája, munkabírása és türelme pedig az át nem aludt (és már években mérhető) éjszakák miatt döbbenetes hanyatlást mutat.

 Nyűgösebb gyerek

 A saját felületesebb, nyugtalanabb alvása miatt, és az elhúzódó lefektetés idő okán elképzelhető, hogy  a gyermek is megsínyli a helyzetet. Ha nem aludt eleget, akkor előfordulhat, hogy nyűgösebb, sírósabb, kezelhetetlenebb. A gyerekekre azonban jellemző, hogy másnap vagy  a délutáni alvással sikerül bepótolni az alváshiányt. A szülő is tud ebben segíteni a helyes napi rutin kialakításával, például az esti lefektetés előrehozásával.

 Mit lehet tenni

 Fontos, hogy a bevált praktikákat továbbra is alkalmazzák: sötét, csendes szoba, külön fekhely lehetősége a gyermeknek, éjszakai lefektetési rutin esti mesével, kiszámítható napirend, feszültségmentes érzelmi légkör a családban, ezek jó dolgok, attól függetlenül, hogy nem feltétlenül használnak látványosan a gyerek alvásának.

 El kell fogadni, hogy vannak nem jól alvó gyerekek, a szülő minden erőfeszítése ellenére.

Ne okolják magukat, ne ezzel mérjék szülői kompetenciájukat.

Biztosítsanak elég időt és lehetőséget, hogy a gyermek kipihenhesse magát.

Segíthet, ha a gyermek nem csak agyilag, hanem fizikailag is elfárad, így a sok mozgás, sportolás, szabad levegőn levés különösen ajánlott.

Ne legyen bűntudatuk amiatt, mert fel kellett adni az elveiket, vagy mert nem sikerül megvalósítani azt, amit a gyermeknevelési könyvekben tanácsolnak.

Akármilyen konstellációban is, de próbálják meg maximalizálni saját pihenésre, alvásra szánt idejüket.

Reménykedni lehet, hogy majd egyszer lassan, magától javulni fog a helyzet.

Fordítsanak időt a saját regenerálódásra.

Ápolja kapcsolatát partnerével, ne hagyják, hogy a gyermek alvási szokásai szétzilálják a kapcsolatot.

Kérjenek segítséget, ha úgy érzik elfogytak energia tartalékaik. Egyszer-egyszer aludhat a gyermek a nagyszülőknél, hogy Önök is végre pihenni tudjanak.

Elmúlik, egyszer ezen is túl lesznek! 

nemalvo.jpg

 

Hogyan tud sikeres lenni a gyermekpszichológiai tanácsadás?

A kulcs a szülők motivációja. Csak a motiváltak jöjjenek! - írnám ki legszívesebben a rendelésem ajtajára.  

Van gond egyáltalán?

Kényszergyógykezelés nem létezik, így hiába javasol, kérlel, ajánl a pedagógus, nagymama, szomszéd, ha a szülő nem motivált, az egész veszett fejsze nyele. Gyermekpszichológusként az elmúlt évtizedben túl sokszor találkoztam olyan szülővel, aki bizonytalan volt abban, hogy van-e segítségre szüksége, és, ha igen milyen félére. Aki nem ismeri fel, hogy gyermeke belső világának ziláltsága, fájdalmas-zavaró testi tünetei, rossz hangulata, kudarcos életpályája, önbizalomhiánya, meglazult baráti kapcsolatai segítségért kiáltó intő jelek, ott nagy valószínűséggel nem tud időben megfelelő segítséget kapni a gyermek. Szomorú tény ez, hiszen előfordul, hogy eljutnak pszichológushoz, a gyermek fogékony, nyitott, a szülő mégsem tartja elég fontosnak, hogy időt, pénzt, energiát szánjon erre a dologra. Így a gyermek óhatatlanul is eltűnik a pszichológus látóteréből.  Megtörtént eset: 13 éves fiú, aki rendszeres lóg az iskolából, falcol, gyermekorvosi igazolást hamisít magának, ám a pszichológussal szívesen beszélget. Tünetei javulni kezdenek, jobban érzi magát, önsértő magatartását elhagyja, javulnak a jegyei az iskolában. Néhány alkalom után azonban több időpontot nem egyeztet számára az őt egyedül nevelő apa, a pszichológus javaslatára nem jön el a szülő sem a lezáró szülőkonzultációra. Sok oka lehet annak, hogy ez így történt. Nekem az volt a benyomásom, hogy a tünetek enyhülésével valahogy fontosságát vesztette a pszichológusi foglalkozás. Azt már nem volt alkalmam elmondani az édesapának, hogy véleményem szerint nagyon megrendült a fia bizalma benne, és, hogy mit tehetne azért, hogy sikerüljön helyreállítani a köztük lévő bizalmat. Talán sikerülhet pszichológusi segítség nélkül is? Szívből remélem. Ám mégis ezt a példa jut eszembe, ha arról van szó, hogy szülő tulajdonképpen egyáltalán nem, vagy csak ideig-óráig ismeri fel, hogy nagy a gond. Éppen itt rejlik a szépsége is a gyermekpszichológusi munkának, hiszen az időben történő beavatkozás túlzás nélkül a gyermek egész személyiségfejlődését, sorsának alakulását terelheti jó mederbe. Az a tikkelő kisfiú, aki megszégyenítve érezte magát az első osztályban, aki nem tudta sem a tanítónénit, sem a tanulást megszeretni, ma már másik iskolában bontogatja a szárnyait. Mert a szülei felismerték, hogy van gond, mert a pszichológusi felmérés során kiderült, hogy mely pontokon és hogyan tudnának segíteni a szülők, és a folyamatot végig vive sikerült változtatni.

Szégyen

Mióta  elhatároztam, hogy ezt a hivatást választom, nap, mint nap teszek azért, hogy ne övezze szégyen a pszichológustól való segítségkérést. A helyzet több, mint két évtized alatt valamicskét javult. Munkám során főleg azokkal a családokkal találkozom, ahol van egy alapvető nyitottság a szakmai segítségkérés felé. Miért negatív címke a mai napig, ha valaki pszichológushoz fordul? Félnek a szülők, hogy kiderül, a gyermeket csúfolni fogják, hülyének nézik, - elindul a pletyka az iskolában, a közösségben -, hogy valami nincs rendben az agyával. Sokan a mai napig keverik a pszichológus és a pszichiáter fogalmát. Egyfajta társadalmi szemléletváltásra is szükség van tehát, hogy elfogadottabb legyen gyermekpszichológusi segítséget igénybe venni, ehhez elengedhetetlen az információ áramlás, hogy szélesebb körben ismert legyen a gyermekpszichológus tevékenysége.

 A gyermekpszichológusi tanácsadás sokszor óriási segítség lehet a szülőknek, ha bizonytalanok abban, hogy gyermekük viselkedése életkori sajátosságnak tekinthető-e, vagy jelentősen eltér az átlagostól. Bővítheti nevelési eszközeiket, ahogy gyermekükkel bánjanak. Váláskor segíthet meghatározni azokat a szempontokat, melyeket figyelembe véve megkönnyíthetik a traumatikus változást a gyermek számára. Segíthet kiválasztani a megfelelő iskolát, szakkört, vagy tehetséggondozó programot. „Beteg a nagypapa, hogyan készítsük fel a gyermeket a legrosszabbra?” „El fogunk válni, hogyan mondjuk el a gyerekeknek?” „Megharapta egy kis társát a bölcsiben, mit rontottunk el?” Ilyen kérdésekben, legjobb, ha gyermekpszichológus szakemberhez fordul.

Csak a gyerekkel van gond

A motiváció másik rákfenéje, ha a szülő nem igazán ismeri fel a saját szerepét gyermeke viselkedésének alakulásában, a viszonyuk már rég elmérgesedett, már szinte csak a kivetnivalót, a javítandót látja meg gyermekében. Esetleg motivált, hogy a gyermeket ’megszereltesse’, amit sokszor egy beszélgetéstől remél. Az ilyen típusú telefonos bejelentkezések: „Elhoznám egyszer a gyereket, beszélgessen már el vele, már mindenki t kikészít” – jól jelzik ezt a hozzáállást.

Az igazság az, hogy a pszichológussal való együttműködés lehetőség arra, hogy megteremték azt a működést a családon belül, egymással, és a gyermekükkel, amire vágynak. A szülőkkel való együtt gondolkodás éppúgy része a folyamatnak, mint a gyermekkel való foglalkozás.  Nem lehet egy alaklomtól nagy változást remélni, hiszen a pszichológusnak is időre van szüksége, ahhoz, hogy bizalmi kapcsolatot építsen ki a gyermekkel, hogy a gyermek meg merjen nyílni, megmutassa önmagát. Például a testvérek közti agresszió, féltékenység a szülő-gyerek dinamikából is fakad. Ebben az esetben a szülőnek másképp kell reagálnia, hiszen a testvérek sokszor azt verik le a másikon, hogy úgy érzik jobban szeretik, kivételeznek a másikkal.

Most azonnal

Megjelennek az irreális elvárások, hiszen egy évek óta fennálló tünet kapcsán, amit sokáig hagytak, jól elhanyagoltak és már rég berögzült, egyszer csak a szalmaláng életű motiváció keretében varázsütésre kéne elmúlnia. „2 hétig leszünk Budapesten a nyáron, elhoznánk a gyereket akár minden nap, most már tarthatatlan az 5 éve fennálló székrekedése.” Valójában a szülőkonzultáció után sokszor a heti egyszeri találkozás javasolt a gyermekkel, több héten keresztül. A komplex pszichológiai felmérés időigényes, mely során épül a bizalmi kapcsolat a pszichológus és a gyermek között. Árt ennek a folyamatnak, ha hatalmas teljesítménykényszert rakunk a gyerekre és a szakemberre is, és az egészet gyorstalpalón akarja a szülő letudni. A motivált szülő ismérve, hogy apró sikereket is észrevéve, türelmesen, kitartóan segít gyermekének, nem vár éveket, hogy szakemberhez forduljon, és nem is várja azt, hogy egy hét alatt megoldódjon a régóta halmozódó probléma.

Ellenállás a változással szemben

Eljár a szülő, járatja a gyermeket hetekig, mégsem elég gyors a változás. Miért? A pszichológusi foglalkozás általános esetben 45 perc, a heti 168 órából. Ha abban a többi 167 órában minden pontosan ugyanúgy zajlik, a szülők nem próbálnak meg változtatni, a gyermek kapcsolati, szociális és kommunikációs közege ugyanaz marad, mint, ami megbetegítette, beszélhetünk e valódi motivációról? Ha a 4,5 éves Dávid fél az óvodai csoportjában, mert ott az óvónéni kiabálós, és nem tudja őt megvédeni, mikor a nagyobb fiúk megverik. Ebbe a közegbe nap mint, nap belekényszeríti a szülő a gyermekét, akkor miért csodálkozunk, ha továbbra is sírva megy reggel óvodába Dávid?

Gyermekpszichológusként egészleges szemléletben gondolkodom, így a gyermek segítésének része az egész családi és tágabb környezete is, hiszen a gyermek sokszor csak a tünetek hordozója.

A szülők naponta hangosan veszekednek, és panaszolják, hogy a gyermekük fél éjszaka, még nappal sem távolodik el tőlük. Anyuka maximalista, kislánya migrénnel küzd és napokig letargikus, ha 4-est hoz az iskolából. Apuka hagyja, hogy azt és addig nézzen az tv-ben, az interneten a gyerek, amit csak szeretne. Egy idő után számítógép függőség miatt jelentkeznek a gyermekpszichológusnál. Sok példában, még laikusként is egyértelmű a szülői háttér, a családi dinamika szerepe. ezért fontos felismerni, hogy az egész családi működésnek változnia kell ahhoz, hogy az új megteremtődő egyensúlyban a gyermek is jobban érezhesse magát.

A kulcs a motiváció

Mindegyik esetben átlagos családok, törődő szülők voltak a példák alanyai. A különbség a belátás mértékében rejlik, hogy felismerik-e, hogy van gond, hogy mennyire zavarja, bántja ez a gyermeket, hogy tudnak-e kitartóan tenni, változtatni, ők maguk fejlődni a harmonikusabb családjuk, egészségesebb gyermekük érdekében.  Tudom, hogy nem minden esetben pszichológus jelenti a megoldást. Van, akinek fejlesztőpedagógusra, korrepetáló tanárra, egy pótnagyira, vagy éppen logopédusra van szüksége. Azonban egy jó pszichológus erre is rámutathat, hozzásegítve a családot ahhoz, hogy megtalálják a saját útjukat.

A pszichológus nem hibáztatja a szülőt, ez ne legyen visszatartó erő. Nem az a cél, hogy bűnbakot sikerüljön találni, ki legyen mondva, hogy ki rontotta el. A tanácsadás előre mutató folyamat, ahol azt keressük, hogy hogyan, milyen módon lehetne változtatni, hogy mindenki jobban érezze magát a bőrében. Szeretne a lehető legjobb szülője lenni gyermekének? Szeretné, ha gyermeke boldog gyermekkora emlékezhetne vissza? Ha a válasz igen, akkor remélem, hogy ez elég motiváció ahhoz, hogy ne halogasson, ha szükségét érzi, kérjen segítséget.

motiv.jpg

 

"Kiskirály" gyerekek - előadás

"Kiskirály" gyerekek, avagy ki a főnök a családban? Hogyan tehet azért a szülő, hogy gyermeke önbizalommal teli, de ne nagyképű, okos, de ne okoskodó, harmonikus kapcsolatokat kialakító személyiséggé fejlődjön?

Deliága Éva okleveles gyermekpszichológus, integratív gyermekterapeuta tart előadást, “Kiskirály” gyermekek címmel a Városi Ifjúsági Klubban 2017. szeptember 22-én 19 órától.

Merthogy kiskirály gyermekek igenis léteznek, és hogy mi felnőttek, szülők tesszük e őket azzá, vagy más dolgok is közbejátszanak eme jelenség kialakulásában. Erről fogunk beszélgetni. 
Ne szalasszák el!

Jegyek elővételben,1000 Ft-os áron megvásárolhatóak a Városi Ifjúsági Klubban, vagy az előadás napján 1500 Ft-ért. 

Érdemes elővételben megvásárolni a jegyeket.

http://www.ifiklub.hu/2017/09/szulok-akademiaja-ismet-vik-ben/

 

Bölcsödei, óvodai beszoktatásról

Beszoktatás, befogadás, beilleszkedés. Szeptember lévén sok aggódó, kissé bűntudatos szülő lesi izgulva gyermeke első lépéseit az intézmény felé.

Menni vagy maradni?

Könnyű összezavarodni a témában, hiszen a bolti eladótól, a szomszéd nénin keresztül, az anyósig mindenkinek megvan a véleménye a témáról, és a sokféle szempont összeegyeztetése sem könnyű feladat. Legyen meg a gyermek érzelmi biztonsága. Ne tegyék ki túl sok változásnak egyszerre. Ne érezze úgy, hogy kitaszítják az otthon meleg fészkéből. Anya se kattanjon bele teljesen a több éve tartó pelus, böfi, vau-vau, szunya körforgásba. Jó lenne egy kis anyagi plusszal hozzájárulni a családi kasszához. A gyerek unja a banánt, egyre nehezebb otthon lekötni. Anya is szeretne kicsit végre önmegvalósítani. Sokféle szempont létezhet, mely erre vagy arra elbillenti a mérleget.

Nem kötelező 3 éves kor előtt intézménybe járatni a gyermeket. Nem hiszem, hogy hátrányba kerül az a kisgyerek, aki az óvodával kezdi meg valamikor 3 éves kora körül a közösségbe való beilleszkedést. Vannak olyan családok, akik számára az ideális megoldást a minél tovább tartó otthonlét jelenti, amelyben mind a gyermek, mind a szülő komfortosan érzi magát. A játszótéri látogatások, a tágabb rokonság, baráti családok jelenléte, a rendszeresen - baba-mama foglalkozás jelleggel - látogatott zenés vagy torna foglalkozások jól előkészíthetik a terepet, hogy mikor a gyermek óvódába kerül, zökkentőmentesen történjen a beilleszkedése. Az azonban tény, hogy érzelmi szempontból mindig az első intézménybe kerülés, az első hosszabb szeparáció a szülőktől az, amely a legnehezebb kihívást jelenti.

Első lépés a szülőnek, amennyiben az intézmény (családi napközi, bölcsi, ovi) igénybe vétele mellett döntenek, a gyakorlatias teendőkön, - mint pl. az intézmény kiválasztása, beiratkozás - kívül a lelki síkon történő önismereti szemle. Készen áll arra, hogy elengedje gyermekét? Bízik benne, hogy a gyermeke ügyesen, jól helyt fog állni? Megérett a kapcsolatuk arra, hogy a leválás, különlét is beleférjen a nap pár órájára? Ha a szülő a természetes aggodalmán, féltésen túl is küzd az elengedéssel, akkor először is ezt kell helyre tennie magában, hogy magabiztosan tudja gyermekét támogatni ebben az élethelyzetben.

Mikor érdemes kezdeni?

Most nem ejtenék szót azokról a helyzetekről, mikor valamilyen kényszerítő körülmény lehetetlenné teszi a legideálisabb kor megvárását. Amennyiben a szülő dönthet gyermeke közösségbe kerüléséről, gyakori a 1,5-2 éves kor tájékán elkezdődő bölcsödei beszoktatás, illetve a 3 éves kor körüli óvoda kezdés (függetlenül attól, hogy korábbi tapasztalatokat szereztek-e más intézményben). Minden gyermek fejlődése és érettségi szintje eltérő, így elképzelhető, hogy egy gyermek beilleszkedése simán megy 2 évesen, míg más 4 évesen sem szokott be megnyugtatóan. A kezdés időpontja tehát a szülő egyéb szempontjai mellett, jó ha igazodik a gyermek érzelmi szükségleteihez.

Pszichológiai szempontok a beilleszkedéshez

Fontos,

  • hogy a szülő szimpatikusnak, szakmailag hozzáértőnek, barátságosnak találja a kiválasztott intézményt
  • hogy a szülő jó érzéssel bízza rá gyermekét az ott dolgozó gondozókra, pedagógusokra
  • hogy legyen érdeklődés az intézmény részéről a gyermek személyisége, szokásai, eddigi megszokott élete iránt
  • hogy legyen napi szintű kommunikáció a szülő és a gondozók, pedagógusok között
  • hogy a szülő gyermekéhez illőnek érezze az intézmény által javasolt befogadási keretet, hogy mennyi ideig lehet gyermekével, mennyire fokozatosan történik a befogadás
  • hogy a szülő tudja, hogy a gyerekek elsősorban személyhez kötődnek, így a befogadásnál kulcsfontosságú a gondozó, vagy óvodapedagógus személye, gyermekkel kialakított kötődése
  • hogy már az esti korábbra hozott lefektetéssel is készüljenek a másnap reggeli kelésre, elég időt hagyva a gyermek szervezetének, hogy kipihenje magát
  • hogy kialakítsák a reggeli rutint, melynek része  a szeretetteli, de határozott és rövid búcsúzás
  • hogy felismerje a szülő, hogy a beilleszkedés időigényes folyamat és ne várjon túl sokat gyermekétől

Amire számítani lehet

Alapvetően a legtöbb kisgyerek otthon, a szüleivel érzi a legjobban magát. A gyerekek sokszor ragaszkodnak a megszokott dolgokhoz. Így természetes, ha nem könnyű az elválás, beleférhet a tiltakozás, a sírás is, mely legtöbb gyermek közösségi életének a része kezdetben. A gyermek kellő érettsége és a megfelelő környezet idővel meghozza a sikert. A beszokás folyamatát jelzi, ha idővel a tiltakozás és sírás mennyisége, intenzitása csökken. Sajnos nehezítő tényező, hogy sok kisgyerekre jellemző, hogy betegeskednek a közösségbe kerülésük első évében, így a több napos vagy hetes otthonlét után, szinte előről kell kezdeni a beilleszkedést.

Különböző intézmények más és más befogadást tartanak jónak és tesznek lehetővé. Az egyik legelterjedtebb a két hetes időtartamú, ahol a szülő először még jelen van, majd napról napra egyre több időt tölt egyedül a gyermek a csoportban. Ez a rendszer megalapozza  a gyermek érzelmi biztonságát, és az először idegennek ható környezetet a szülő jelenlétében fedezheti fel.

Néhány kisgyermek a befogadás első napjaiban reagál intenzívebben, majd fokozatosan beilleszkedik. Más gyermekek az első hetekben minden gond nélkül, szívesen járnak a közösségbe, azonban egy nyugalmas időszak után intenzíven tiltakozni kezdenek. Mindkét típus beilleszkedik idővel, csak az eltérő habitusuk miatt, másképp reagálnak helyzetekre.

Ugyanígy vannak olyan gyerekek, akik nagyon alkalmazkodóak a közösségben, és otthon vezetik le indulataikat, míg másokkal otthon semmi nehézség nem merül fel, de az oviban oda sem hederítenek a szabályokra. Ezek a jelenségek nem jelentik feltétlenül azt, hogy a szülő rosszul csinált valamit.

Összességében jól mutatja egy gyermek beilleszkedésének mértékét, hogy mennyire szívesen marad ott az intézményben, kötődni kezd-e ott valakihez, jól eszik, alszik, játszik-e, milyen a kedve, mit mesél a napjáról, hogyan látják mindezeket a jellemzőket a vele foglalkozó felnőttek.

A közösségi lét segítheti gyermeke szocializációját, beszédfejlődését, és autonómiájának kialakulását. Egy jól beilleszkedett gyermek szereti a vele foglalkozó felnőttet, csoporttársai nevét ismeri, örömmel megy reggel, könnyen elválik a szülőtől, napját aktívan, jó kedélyűen tölti.

Hogyan könnyítheti meg gyermeke beilleszkedését

Jó ha sok beszélgetéssel előre felkészíti gyermekét arra, hogy mi hogy fog történni. A napirendet, - ha szükséges, - át kell alakítani, hogy a gyermek lehetőleg magától, kipihenten ébredjen reggelente. Érdemes kerülni a hosszas búcsúzkodást reggelente. Osszon meg minden olyan információt a gyermekére vigyázó felnőttekkel, amit jó, ha tudnak a gyermekről. Legyen a gyermekével következetes, legyen egy rendszere annak, hogy ki és mikor viszi és hozza őt. Alvós plüssállat, vagy más bevitt játék fokozhatja  a gyermek komfortérzetét.  Segítheti a fokozatos beszoktatást, ha nem a hét összes hétköznapján, illetve ha nem egész napra marad a bölcsiben, vagy családi napköziben a gyermek. Ne érezzen bűntudatot, lelkiismeret furdalást, amiatt, mert nem Ön van a gyermekével egész nap.

Intő jelek, ha elakadt a beszoktatási folyamat

Ha azt érzékeli, hogy a gyermek hetek elteltével is: szorong, nem akarja elengedni a szüleit, napközben is sokat sír, nem játszik, otthon félve említi az intézményt, szinte állandóan beteg, felmerül annak a lehetősége, hogy a gyermek az átlagosnál lassabban vagy egyáltalán nem fog beszokni. Ennek hátterében állhat a gyermek éretlensége, az intézmény nem kellően gyermekközpontú működése, a pedagógus és a gyermek között szükséges kötődés kialakulatlansága, a gyermekközösség valamely sajátossága, a gyermek és az intézmény össze nem illése, vagy családi helyzetből fakadó feszültség. Fontos, hogy utánajárjanak, akár szakember segítségével, hogy mi állhat a háttérben, mert míg egy normál beilleszkedési folyamatban nem feltételezzük, hogy sérül a gyermek, addig egy nem komfortos szituációba belekényszerített, magát rosszul érző gyermek érzelmi, pszichés és szociális fejlődése hátrányt szenvedhet.

bolcsi_beszokas.jpg