Gyermekpszichológiáról érthetően

Deliága Éva gyermekpszichológus blogja

Rabszolga szülők

2019. január 17. - Deliága Éva pszichológus

Gyerekeik rabszolgái. „Anya aludj mellettem!” „Kérem a kakaómat, most!” „Nem mehetsz el itthonról apa a barátaidhoz, nem akarom, hogy elmenj.”

A szülő igyekszik legjobb tudása szerint gondozni csemetéjét, legszívesebben mindent megadna neki. Egy pici csecsemő nem tud még másképp jelezni: csak sírással, így természetes, hogy a magát még jól kifejezni nem tudó gyermek minden rezdülésére figyel a szülő és azonnal ugrik, hogy segítsen neki. Lehet, hogy éppen éhes? Talán fázik? Fáj a pocakja? Nem lehet pontosan tudni, itt csak a szülői intuíció és gyors reakció segít!

Aztán egyre nagyobb lesz a kis csöppség, megtanul beszélni és nyiladozik az akarata, és a család észrevétlenül csúszik bele abba, hogy már nem a gyermek igényeire való érzékeny reagálásról van szó, hanem a szülő parancsot teljesítő rabszolgává válik. Nem mehet ki egyedül a mosdóba. Nem ehet meg egy szelet kenyeret anélkül, hogy ne hangozzon el 10-szer, hogy : Anya, vagy Apa! Nem alhat végig egy éjszakát a saját ágyában. Sőt, úgy általában semmit sem csinálhat akkor, amikor szeretne.

Ez a szülőség, mondanák sokan. Valóban? EZ a szülőség? Hogy a gyerek kezdi irányítani a felnőtteket? Hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy a kicsi elképzeli, különben… Különben mi lesz?

Túl sokszor tapasztalom azt, hogy a szülő elkezd tartani a gyerekétől. Szabályosan fél tőle.

„Görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom, hogy felébredt. Imádom, szeretem, az életemet adnám érte, de már előre félek, mit fog megint kitalálni! Hogy túl szoros a zokni, hogy nem találja a takaróját, hogy ma nem akar bölcsibe menni, hogy mogyorókrémet akar magában reggelizni. Én próbálok türelmes lenni, de a vége mindig az, hogy kiabálnom kell, különben nem megy át, amit mondok.”

Ilyen és ehhez hasonló beszámolók, önvallomások érkeznek szülőktől, akik szimplán csak ’elég jól’ akarták csinálni. Érzékenyek, odafigyelők, jó szándékúak, szeretik a gyerekeiket, aztán egyszer csak…a fejükre nőnek a gyerekek! Nem lakli kamaszokat kell elképzelni, hanem 2-6 éves gyerekeket, akik észrevétlenül világuralomra törnek. „Nem jó a piros zokni, adjál másikat.” „Kérek inni.” „Kérek szalvétát.” „Kapcsold fel a villanyt” „Kééész vagyok!”

Csak úgy záporoznak a halasztást nem tűrő, azonnali teljesítést megkívánó kérések. Kér, mert nem éri fel. Kér, sok mindenre még nem képes. Kér, mert akarja. MOST akarja!

Egyfelől érthető, hogy a gyerekek kommunikálják az igényeiket, másfelől ezek az igények sokszor túlmennek a valós szükségleteken, és már inkább egy kontroll-harc részei, melybe az erősebb, több ’hatalommal’ bíró szülő úgy csúszik bele, mint a futóhomokba. Nem találja sem a kapaszkodót, sem a kiutat.

Mik az intő jelek, hogy kicsúszott az irányítás a szülő kezéből?

 Mikor a szülő rég túl van a saját komfortzónáján, próbálja kielégíteni a gyerek igényeit, de sosem tud elég jót tenni.

Ha a gyerek dönti el, hogy legyen-e kistestvére, hogy hová menjenek nyaralni, vagy, hogy akar-e a nagymamához menni.

Ha a szülő azt érzi, hogy tart a gyerek akaratos reakciójától, és inkább nem vállal fel egy meredeknek ígérkező helyzetet, inkább ráhagyja a gyerekre, csak, hogy ne legyen balhé.

Miért baj ez?

Az a gyerek, aki így nő fel, folytonosan keresni kényszerül a határokat, hiszen azok a végtelenségig kitolhatók. Nem érzi magát biztonságban, ezért szorongani fog, amitől még jobban magához láncolja a szülőt. Nem lesz képes megnyugtatni saját magát, mindig a szülőt igényli, nem tud önállósodni, a korának megfelelő mértékben és módon.

Mit tehet a szülő?

Az első lépés a felismerés. A második lépés a rövid távú előnyök és a hosszú távú következmények mérlegelése. Rövid távon hasznos elkerülni egy konfrontációt. Hosszú távon azonban a következetlenség, a túlzott engedékenység megrendíti a gyermek érzelmi biztonságát. Hogyan bízzon a felnőttek világában, ha rájön, hogy ő irányítja a felnőtteket?

A szülőnek fel kell ismernie, hogy mi az, amire már adott korban és fejlettségi szinten képesnek kéne lennie a gyermekének: egyedül enni, öltözni, rendet rakni, elaludni – ha az ovis korosztályról beszélünk, és ezekben az önállósodási folyamatokban lépésről-lépésre támogatnia érdemes gyermekét.

Nem kell attól tartania, hogy kapcsolata megromlik a gyermekével, csak mert nem ugrik első szavára. A gyerekek számára hosszú távon elengedhetetlenül fontos, hogy megtanulják az impulzusaikat kontrollálni, képesek legyenek késleltetni.

A gyerekek utánzás és mintakövetés útján is tanulnak, így fontos, hogy a szülő is megérezze, hogy hol vannak a saját határai és erről visszajelzést adjon a gyermeknek.

A határok, normák, szabályok elsajátítása és a felnőtt iránt mutatott elfogadás és tisztelet fontos ahhoz, hogy egy kisgyerek biztonságban érezze magát.

Gyermeke rabszolgája helyett igyekezzen gyermeke támogató, irányt mutató, meleg, szeretetteli, de határozott szülője lenni, higgye el, ez mindkettőjük javára válik!

x x x

Több cikkről, videóról, eseményről  értesülhet a facebook oldalam követésével.

bossy.jpg

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://deliagaevagyermekpszichologus.blog.hu/api/trackback/id/tr1014568430

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kov_isti 2019.01.21. 11:32:27

Nagyon jó megállapítások. A kérdés csak az, hogyan csináljuk? Hogyan érhető el, hogy a gyerek hallgasson ránk, szót fogadjon, meghallja, amit mondunk. Hogy szó szerint 23-szor kérjük, hogy vegye fel a cipőjét, akkor még 24-edszerre is nyugodt, türelmes hangon kérjük meg? Ezzel nem pont azt érjük el, hogy a dolgok halogathatók? Hisz anya vagy apa úgyis mondja még párszor, mielőtt üvöltene és tényleg meg kell csinálni, amit kér. Büntetni nem akarunk, de akkor mi marad a kezünkben, hogy megértéssük vele, amit szeretnénk?