Gyermekpszichológiáról érthetően

Deliága Éva gyermekpszichológus blogja

„Odaadlak a bácsinak!”

2019. április 17. - Deliága Éva pszichológus

Egy anyuka mondta ezt 4 év körüli fiának a minap, egy áruházban. A kisfiú még nézelődni akart, az anyuka meg már menni. Az egyetlen férfi a boltban a biztonsági őr volt, talán rá utalhatott. Nyugodt hangon kérdezgette az anyuka a kisfiút:

„Itt akarsz maradni egyedül? Anya itt hagy, odaadlak a bácsinak.”

A kisfiú semmit sem szólt, csak tágra nyílt szemekkel figyelte az anyát.

 Ennek a fajta érzelmi zsarolásnak sok fajtája van.

„Na jó, én elindulok, szia.”

„Ne menj messzebb tőlem, el fognak rabolni.”

„El akarsz veszni? Aztán majd elvisz valami néni, és sosem látod anyát többet.”

Gyermeknevelési módszer? Fenyegetés? Büntetés?

Érzelmi zsarolásról van szó, melyet a gyermeknevelési eszköztár ’övön aluli’ részéhez sorolnék. Rendkívül hatásos, ugyanis a gyerek megijed és kétségbeesik. Ebben az állapotában pedig jobban lehet rá hatni, hirtelen el is felejti, hogy mit akart, miért küzdött, mi ellen tiltakozott, hiszen sokkal több forog a kockán.

A szülő ilyenkor megrázza-megrengeti azt az addig nagy gondossággal felépített érzelmi biztonságot, melyben a gyermek elhitte, hogy a szüleire mindig számíthat. Ahol el sem gondolkodott azon, hogy hogy is van az, hogy róla mindig gondoskodnak, vele törődnek, egy felnőtt mindig vigyáz rá, neki van családja, tartozik valahová.

Ezt a sziklaszilárdnak hitt alapot rendíti meg a szülő olyankor, mikor megfenyegeti a gyereket azzal, hogy otthagyja, magára hagyja. A gyermek kiszolgáltatott helyzetét még jobban kihangsúlyozza, szinte birtoktárgyként kezelve őt. "A világ veszélyes, nélkülem bármi történhet veled." Sugallja a szülő, szándékosan félelmet keltve a gyermekben.

A rövid távú hatás egy engedelmeskedő gyermek.

A hosszútávú hatás, egy olyan gyerek, akinek megrendül a bizalma szüleiben, és sérül a biztonságos világba vetett hite.

Vannak szülők, akik könnyedén, szinte viccesen mondják, elindulást színlelve: „Itt hagylak, ha nem jössz!” A gyerek is tudja, hogy úgysem hagyják ott. Mégsem jó ilyesmivel viccelni. Tekintélyromboló, ha a szülő üres fenyegetéseken puffogtat, és nem tartja be az ígéretét. A szeparációt, a szeretetmegvonást, vagy irreálisan nagy veszély belengetését használni gyermeknevelési módszerként: nem fair. Nem fair és rengeteget árthat a szülő gyerek kapcsolatnak.

 Legyen a gyerek hálás azért, hogy figyelnek rá, hogy a szülővel lehet? Fogja föl, hogy a szülőnek nem muszáj gondoskodnia róla? Nem erről szól ez a dolog. Egy olyan kártékony minta ez, amit talán a szülővel is megcsináltak gyerekkorában („Elvisz a zsákos bácsi.”) és ő eszköztelenségében ugyanehhez nyúl, ha már nincs más ötlete.

 Ne tegye! A rövid távú hatást messze túlhaladják a módszer ártalmas, hosszú távú következményei.

leaving.jpg

 

 

#szaranya

Sokan így érzik magukat. „Szar anya vagyok.” Anyukák, akik teljesítőképességük határán billegnek, és közben ostorozzák magukat, hogy miért nem tudják jobban csinálni. Miért kiabáltak a gyerekkel? Miért nem voltak türelmesebbek vele? Miért nem tudtak főtt ételt és nem boltit prezentálni? Miért nincs kivasalva a gyerek tornapolója? És miért felejtettek el bevinni az oviba használt elemeket/szíves szalvétákat/tojást? Miért nincs makulátlan rend és tisztaság a lakásban?

Sok elvárás, szerteágazó feladatkör. 0-24-es szolgálat. Anyaság.

Mi vezet a túlterheltség és az önostorozás jelenségéhez?

Mikor egy pár gyermeket vállal, a pár női tagja kénytelen személyiségfejlődésében és felelősségvállalásában hirtelen nagyon sokat fejlődni, érni. A gyermek érkezése előre nem látható terhelést és kihívásokat jelent. Tapasztalatom szerint az anyukává váló nők nagy része mindent megtesz azért, hogy gyermeke odaadó-elérhető-megbízható szülője legyen. Sokan igény szerint táplálják, kötődő nevelésben részesítik, és éjszaka 20-szor is felkelnek, ha gyermekük ezt kívánja. Ez azonban oda vezet, hogy az anya kénytelen háttérbe szorítani minden természetes saját szükségletét, és a baba igénye válik dominánssá, meghatározóvá. Így egy átlagos anyuka számára különösen szép, ritka élményt jelent, ha néha napján elmehet egyedül a mosdóba, akkor, amikor szeretne, vagy esetleg megihat egy kávét még melegen. Az alapvető igények: alvás, evés, egyéb alapszükségletek ilyen visszaszorítása azonban túlterheltséghez, kimerültséghez vezet, mi egyenes út az önostorozásig, hiszen ilyen állapotban semmilyen feladatot nem lehet 100%-osan ellátni.

Az anyai kimerültség

A fizikai kimerültség szerepét nem szabad alábecsülni, hiszen ez állhat másodlagos pszichológiai jelenségek hátterében. Ha valaki hónapok vagy évek óta nem a saját ritmusában működik, ha egy anya az idejét sem tudja, hogy mikor aludt egy jót, vagy töltött kikapcsolódással egy fél  napot, akkor lehet gyanakodni, hogy a kimerültség okozza viselkedése megváltozását. Rosszkedvű, levert? Energiahiányosnak érzi magát? Úgy érzi, összecsapnak a feje fölött a hullámok? Kis dologra is nagy reakcióval válaszol? Gyakran felemeli a hangját? Hangulata szélsőségesen ingadozó tud lenni? Ezek mind lehetnek a fizikai kimerültség tünetei, melynek hátterében a saját ritmusból kiesettség és az alváshiány áll.

tired2.png

Egyedüllét

Sok anyuka fogalmazza meg, hogy úgy érzi, egyedül viszi a család dolgait. Ő találja ki, hogy mi legyen az ebéd, ő vásárol be, ő főz, mos, takarít, és hálás, hogy az apa eltartja a családot. Azonban ebben a felállásban reggel 7-től este 6-ig egyedül van a gyermekével (közösségbe még nem járó gyermek esetében). Nincs megállás, nincs pihenő. Ez a fajta életmód, a bezártság: elmagányosodást érzést hozhat az anyának, akinek nincs kivel megosztania a napközbeni örömöket, dilemmákat és frusztrációkat sem. Akinek a gyermeke a legfőbb kommunikációs partnere az egy idő után szellemileg és érzelmileg is beszűkül, amely hozzájárul a labilisabb idegállapothoz.

Kevés segítség

Napjainkban jellemző az a nukleáris családmodell, ahol anya, apa és a gyerekek képezik a családot. Nem ritka, hogy  a nagyszülők vagy még aktívan dolgoznak, vagy messze élnek, vagy idősek, betegek, vagy már meghaltak. Így sok család van minden segítség nélkül, ahol legfőképpen az anyákra hárul a gyerekek nevelésével kapcsolatos összes logisztikai teendő.

Média álságos képe

Az újságok címlapjáról, a plakátokról, az instagrammról csupa derűs családanya mosolyog vissza ránk, akik áldásnak élük meg gyerekükkel töltött minden percet. A három gyerek tisztán, jól öltözötten futkározik a mezőn, a nyomukban a viháncoló kutya és a csinos, fitt anyuka könnyűszerrel, gondtalanul tartja velük a tempót. Tudják micsoda meló három gyereket felöltöztetni és kijutni velük a mezőre? Mikor az egyik fagyizni akart menni, a másik otthon akart maradni, a harmadik meg az első percben belelép egy pocsolyába és nyakig összevizezi a ruháját a 15 fokban.

A médiában sok helyen közvetített a irreális-ideális család képek azonban azt az érzés keltik a szülőkben, hogy mindenki másnak könnyedén megy. Hogy csak nekik nehéz. Hogy ők csinálnak valamit rosszul. Ez azonban hamis kép, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Minden szülőnek vannak nehézségei a gyermekeivel, és senkinek sem cukormázzal leöntött idill a családi élete.

Saját határok felismerése

Csecsemőkorban természetes, hogy az édesanya saját igényeit háttérbe szorítva igyekszik kiszolgálni gyermeke fizikai és lelki szükségleteit. Azonban ez a hozzáállás sokszor a gyermek óvodáskorában, sőt, azon túl is fennmarad. Ha az anya nem kommunikálja a gyermek felé saját határait, hanem azon mindig túlmenve igyekszik maximálisan kiszolgálni őt, akkor olyan feszültség gyűlik fel benne, ami sokszor apróságokon robban majd ki. Ha például a gyerek csavargatja anya haját, és ő nem szól rá, pedig már fáj neki, akkor nem lehet csodálkozni, hogy máskor egy apróságon rá fog kiabálni a gyerekre, mert túl vannak feszítve az idegei.

Apák szerepe

A gyermekneveléssel kapcsolatos teendők viselése sokszor a családon belül is aránytalanul van elosztva. Az apák könnyen kerülnek a ’jó zsaru’ szerepbe, ahol hazatérve a munkából már csak egy órácskát játszani kell a gyerekkel. Így nem is lát bele abba, hogy mekkora lelkierő és kitartás kell ahhoz a párjától, hogy egész nap a gyermekkel legyen, úgy hogy közben még vásárol, takarít, főz is. Érdemes törekedni a feladatok arányosabb elosztására és arra is, hogy az anyuka kapjon pozitív megerősítést párjától!

Lehet mondani apaként, hogy mennyire észreveszi, értékeli és hálás azért, amit gyermekei anyja nap, mint nap tesz a gyermekeiért!

Pozitív üzenet

Ön nem #szaranya!

Ha így érzi, az attól van, mert próbálja a lehető legjobban csinálni, azonban Önnek is végesek a tartalékai és erőforrásai. Először a saját igényeire kell figyelnie, ahhoz, hogy töltekezni tudjon, és gyermeke igényeire is kellőképpen tudjon figyelni. Ne feledje, nem kell tökéletes anyának lenni, csak ’elég jó’-nak. Merjen jelezi, segítséget kérni! #joanyacsakfaradt

tired-mom.jpg

 

Szabad CSAK a gyerek miatt együtt maradni?

Pokoli házasságban élni vagy elválni? Nem ritkán ezzel a kérdéssel érkeznek szülők a tanácsadásra. Van ennek a patthelyzetnek jó megoldása? Mi lenne a gyerekek érdeke?

Legtöbben önszántukból, szép reményekkel alapítanak családok, vállalnak gyereket. A jövőkép ilyenkor tartalmaz egy apát, anyát és gyerekeket, akik családban nőnek fel. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nagyon nehéz hosszú távon jól működtetni egy párkapcsolatot, amire a gyermekek születése és a kisgyermekes időszak még nagy terhet is rak. Naponta beszélek olyan párokkal, ahol az édesanya azt éli meg, hogy túl sok dolga van a gyerekek körül, szinte nem is jut ideje saját magára, saját személyes céljaival foglalkozni. Az apuka meg jellemzően azt éli meg, hogy kiszorul a párja, a családja életéből. Hétköznap este mindenki feszült, fáradt, kimerült, és mivel a sok családban a gyerekek lefektetése fél 10-ig elhúzódik, a pár nem tudja sokszor az alapvető logisztikai problémákat (például:”Ki menjen holnap a megjavított porszívóért? Ki viszi a gyereket sakkra?”) sem megbeszélni, mélyebb, tartalmasabb beszélgetésre, intimitásra meg nagyon ritkán van lehetőség.

Márpedig egy olyan házastársi kapcsolatban, ahol nem jut elég idő a szülőségtől független felnőtt témákra, ahol a pár tagjai sem magukkal, sem egymással nem tudnak érdemben -hónapszám- foglalkozni, ott számítani lehet arra, hogy érzelmileg kimerülnek, eltávolodnak egymástól a partnerek. Az egyik verzióban sok kritikával illetik egymást, megsokasodnak a viták, szinte vágni lehet a feszültséget a levegőben. A másik esetben lassan, észrevétlenül kiüresedik a párkapcsolat, már nincsenek közös témák, szinte egymáshoz sem szólnak, kikopik az érintés. Létrejön vagy a pokoli vagy az elhidegült házasság, ahol mindkét felnőtt érzelmi igényei hiányt szenvednek, és nem találják a módját, hogy egymásból, adva és kapva: töltekezni tudjanak.

Van, ahol a gyermek betegsége, a kis korkülönbséggel született testvérek gondozása, veszteség a családban, vagy egzisztenciális krízis még extra terhet is rak a szülőkre, melynek  feszültsége gyakran a házastársak között csapódik le.

Mikor a válások hátterét nézzük, akkor vissza kell nyúlnunk egyrészt a hozott családi mintákig, másrészt a párválasztásig. Úgy tapasztalom, hogy sokan küzdenek azzal, hogy nem láttak harmonikus, jól működő családra mintát, és ugyanazokat a terheket görgetik tovább ők is, mint anno a szüleik. Ez a tapasztalat már a párválasztásra is rányomja a bélyegét, és, aki a szülői háztól elszakadva, fiatalon jó partinak tűnt, az nem biztos, hogy felelősségteljes, megbízható szülő lesz majd 10-15 év múlva. Furcsa módon, mikor a pár élete új életciklusba lép azzal, hogy gyermeket vállalnak, ez egy olyan mérföldkő, amin sokan elvéreznek. Jó volt együtt bulizni, barátokkal lógni, fészekrakásról álmodozni, de amikor bejön a kapcsolatba egy kis lény, akiért felelősséget kell vállalni, nem megy a közös teherviselés, és közös örömökből való egyforma részesedés.

Érdemes-e csak a gyerek miatt együtt maradni?

Nehéz kérdés, amihez számtalan tényezőt mérlegelni kell. Nem lehet egy sablon választ adni erre a kérdésre, hiszen nem csak a saját jövőjükről, hanem gyermekeiéről is döntenek ilyenkor a szülők. Azt tapasztalom sokszor, hogy a szülők gyakorta bele vannak ragadva a sérelmeik dédelgetésébe, nem találják a közös hangot egymással és nem tudnak túllépni a múltbéli traumáikon. Így merül fel a válás gondolata, holott vannak kapcsolatok, amik még menthetők lennének. Azonban, ha az a kérdés, hogy egy feszült családi életet felválthatna-e egy nyugalmasabb élet, akkor már nem olyan egyértelmű a helyzet, hogy mindenáron ragaszkodni kell az eredeti családi elképzeléséhez.

Minden egyedi esetben mérlegelni kell, hogy milyen hatásoknak vannak kitéve a gyerekek. Egy elhidegült pár esetében a gyerekek jó állapotban szoktak lenni pszichés szempontból, hiszen az elhidegülés nem feltűnő. Ezekben a családokban hűvös vagy semleges a légkör, ami alapvetően élhető. A ’pokoli’, kissé olaszos családokban a szülők vitái, veszekedései a gyerekek számára is feszültséget jelentenek, ami nehéz helyzetbe hozza őket. Ilyen családi háttér mellett a gyerekek egy része szorongani szokott és a maga módszerivel küzd, hogy a szülők kibéküljenek. Más gyerekek próbálnak kivonódni a helyzetből, inkább bezárkóznak a szobájukba, vagy kevesebb időt töltenek otthon. Más gyerekek elhanyagoltnak érzik magukat, és figyelemfelkeltő akcióikkal magukat bajba sodorhatják. Mindkét esetben mérlegelni kell, hogy milyen mintát adnak tovább a szülők a családi életről, a párkapcsolatról? Mi szolgálná a gyermek érdekét? Látnak-e esélyt arra, hogy akár együtt, akár külön biztonságos érzelmi hátteret, nyugodt körülményeket teremtsenek gyermekük számára? Ez lenne a legfontosabb, és, hogy a megfelelő megoldást megtalálják, célszerű szakember: pszichológus, családterapeuta vagy mediátor segítségét idénybe venni, aki segít kilépni a megszokott forgatókönyv szerinti működésből, és segítségével javulhat a szülők közti kommunikáció.

Ha a párkapcsolatban még vannak rejtett tartalékok, erőforrások, akkor érdemes a megmentésen dolgozni. Ha a válás mellett döntenek, akkor pedig lehet jól válni, hogy a lehető legkevésbé sérüljön a gyermek. Nem tesz jót a gyermek személyiségének, és nem fogja hálásan megköszönni, ha 18 éves kora után majd kibukik egy veszekedésben, hogy csak miatta maradtak együtt…

cold.jpg

 

Flow kapcsolattartás

Nincs még egy olyan vitatott terület a válás kapcsán, mint, hogy melyik szülő mikor legyen a gyerekkel. Vannak, akik természetesnek tekintik, hogy amint az egyik szülő elköltözik, vele meg is szakad szinte a gyerek kapcsolata. Belőlük lesznek a ’vasárnapi apukák’ (túlnyomó részt apukák kerülnek ebbe a helyzetbe). Máshol mértani pontossággal szelik ketté a gyermek idejét a szülők, pontosan kicentizve, hogy kinek mennyi idő jusson a gyerekkel.

Gyermekpszichológiai szempontból érdemes lenne áttekinteni a jó kapcsolattartás kialakításhoz szükséges szakmai támpontokat. Az első és legfontosabb ezek közül, hogy a kapcsolattartás kialakításakor a gyermek érdekét vegyék figyelembe. A második a következetes, kiszámítható rendszer létrehozása. A harmadik a bizonyos fokú flexibilitás, mely minden rendszer sajátja kell, hogy legyen. Fontos még beszélnünk a próba kapcsolattartási rendszerekről, és arról, hogy milyen egyéni szempontokat kell mérlegelni a kapcsolattartás kialakításakor, illetve, hogy milyen jelekre kell odafigyelnie a szülőnek, hogy gyermeke lelki egészségét fel tudja mérni a válás után.

Mi az a Flow kapcsolattartás, miért javaslom ezt?

Minden gyermek alapvető igénye, hogy a körülötte lévő dolgok kiismerhető rendben történjenek, és hogy ne veszítse el a számára fontos kötődési személyeket. A szülők sokszor nehezen látják át a gyermek nézőpontját és saját érdeküket vélik a gyermek érdekének. A pár tagjai igyekeznek egymástól eltávolodni, azonban ennek nem kell automatikusan az egyik fél gyermektől való eltávolodását is jelentenie. A szülőpárnak fel kell ismernie, hogy a gyermek érdekében napi szinten kell továbbra is kommunikálniuk, lehetőleg semleges, civilizált, egymást tisztelő hangvételben, hogy szülőpárként betöltendő, közösen vállalt feladatukat legalább a gyermek 18 éves koráig elláthassák.

A legmodernebb kutatások azt mutatják, hogy az apai stabil jelenlét a gyermek életében növeli az önkontrollt. Ez közvetlenül pozitívan hat a felelősségteljesebb felnőtt magatartásra és a káros szokások és deviáns magatartás elkerülésére, magasabb tanulmányi eredményhez vezetve. Összességében a magasabb önkontroll, -mely apai hatásnak köszönhető- segíti a gyermek életben való beválását. Ezek tehát olyan pozitív tényezők, melyek eléréséhez nem szabad kihagyni -válás után sem- a gyermek életéből az apát.

A mai társadalmi szemléletbe csak lassan tud begyűrűzni ez a fajta egyszerre régi és mégis modern pszichológiai tudás, így gyakran tapasztalom, hogy az apáknak bizonygatniuk kell, hogy miért is szeretnének gyermekeik hétköznapjainak aktív részesei maradni.

A rendszeresség, a struktúra: kiszámíthatóságot, így érzelmi biztonságot ad a gyermeknek, és tervezhetőbbé teszi a szülőpár életét is. A kisebb gyerekek térben, időben nehezen tájékozódnak, így számukra jó támpont lehet egy kapcsolattartási rendszer, melyhez alkalmazkodni tudnak. Bizonyos fokú rugalmasság azonban szükséges a szülők részéről, hiszen nem vár helyzetek mindig adódhatnak.

Minden családnak a saját egyedi megoldását kell megtalálni, azonban a szempontok áttekintésében segíthet egy szakember. Van, ahol az egy hét itt-egy hét ott tömbösített rendszer működik. Másik klasszikus láthatási forma az ’A’ héten egy hétköznap délután, ’B’ héten szombat-vasárnap. Ezek az alapok azonban igény szerint variálhatók. Van, ahol a szülők hosszabb hétvégében állapodtak meg, mely csütörtöktől hétfőig tart. Lehetséges a heti egy nap kapcsolattartást heti 2 nappá növelni (ott-alvással). Az 50-50%-os beosztás sem kell, hogy 7 napos tömbökben történjen, lehet 3-4 nap elosztásban is. Nincs egzakt szabály, mely kimondaná, hogy az egyik károsabb, vagy éppen jobb, mint a másik. Egyedi élethelyzetek, családok vannak, akiknek meg kell találniuk a saját megoldásukat, a gyerek igényeinek figyelembe vételével.

A Flow kapcsolattartás új fogalom, melyet arra a fajta kapcsolattartási rendre használok, ahol a szülők egyaránt, közel azonos mértékben részt vesznek a gyermek életében. Nincs pontos 50-50%-os eloszlás, inkább a minőségi együtt töltött időt próbálják arányosan elosztani. Ilyenkor, ha például a gyermek az édesanya lakhelyén él, és 7 év alatti, akkor a Flow kapcsolattartás arra utal, hogy az apa rendszeresen, naponta, két naponta jön: óvodába vagy iskolába viszi, több délután  egy héten érte megy, hétvégén (minden hétvégén egy napra, vagy kéthetente teljes hétvégére) magával viszi, ott-alvásra.

Határok, keretek, rendszer van, ettől még nem kell 3-masban (anya, apa, gyerek) hétvégéket együtt tölteni, vagy nem szükséges, hogy az apa minden este 10-ig az anya lakásában legyen, mintha el sem költözött volna. Flow kapcsolattartásnál előnyös, ha a szülők kapcsolata rendezett, egymással való viszonyuk egyértelmű.

Az ilyen rendszerben élő gyerekek esetében az a tapasztalat, hogy kevésbé sínylik meg a válást, kiegyensúlyozottabbak, nem érzik azt, hogy az egyik szülőt elvesztették, és szoros érzelmi viszonyban tudnak maradni mindkét szülőjükkel. Kevesebb stresszt jelent a válás, és a világba vetett bizalmuk sem sérül.

A Flow kapcsolattartási forma előnye, hogy nagyon hasonlít a megszokott családi élethez, ahol nem kell egyik szülőtől sem fájdalmasan, túl sok időre elszakadni a gyermeknek. Hátránya, hogy általában csak közös szülői felügyeleti jogot kérő, egymással együttműködni tudó szülőknél kivitelezhető. Azonban, ha minden szülőnek fontos a gyermeke lelki egészsége, és szeretnék megóvni őt a válás káros hatásaitól, megfontolható, hogy tesznek egy próbát ezzel a kapcsolattartási metódussal.

A kapcsolattartási rendszerek kialakításakor különben is javasolt, hogy az anya és az apa lehetőleg a bíróság bevonása nélkül állapodjon meg. Javasolt továbbá a kialakított trendszer 3 havonta történő kiértékelése, ahol megbeszélhetik a szülők, hogy mely részek működtek, és melyek okoztak nehézséget. A gyerekek változatos tünetekkel jelzik, ha a mesterségesen kialakított rendszerben nem érik jól magukat: romló teljesítmény, labilis hangulat, alvászavar, szétszórtság jelenhet meg.

Szeretné, ha az Ön gyermek a lehető legkisebb sérüléssel úszná meg a válást? A kulcs a szülők közi hatékony, semleges hangvételű kommunikáció, mely a gyermek érdekét szolgálja. Tájékozódjon a lehetséges kapcsolattartási formákról, hogy az Önök családja is megtalálhassa az Önöknek legideálisabb megoldást.

dad-bod.jpg

„Ölik egymást a gyerekeim!”

Testvérféltékenység: addig ne avatkozzon be a szülő, míg vér nem folyik? Majd megoldják egymás közt? Mi a szerepe a szülőnek? Hogyan nevelhet jó testvéreket? Hogyan lehet elkerülni az állandó döntőbíró szerepet?

Gyakori, hogy a pszichológiai tanácsadáson testvérféltékenységről számolnak be a szülők.

„Állandóan versengenek egymással a gyerekeim. Ki ér oda előbb a lépcsőhöz? Ki vehet először a tálból? Mintha nem lenne elég étel nálunk! Vagy nem lenne teljesen mindegy, hogy ki ér oda előbb?! Mindenen össze tudnak veszni. Egész nap ezt hallgatom. Az egyik csinál valamit, a másik visít. Jön a kicsi és panaszkodik, mire mi eleinte mindig a nagyot szidtuk le. De aztán rájöttünk a felségemmel, hogy a kicsi is vastagon benne van a sztoriban, ő megy oda és provokálja a nagyot. A nap végére szétmegy a fejünk, nem tudnak meglenni egy légtérben veszekedés nélkül. Nem tudom hol rontottuk el? (Gábor, egy 5 és egy 7 éves kisfiú apukája.)

„Én gyerekkoromban mindig szerettem volna kistestvért, így semmiképpen nem akartam, hogy kislányom, Dalma, egykeként nőjön fel, mint én. Mindig is két gyereket szerettem volna. Még örültünk is, hogy a kicsi fiú lett, hogy majd Dalma biztos tutujgatni fogja, anyáskodik felette. Hát nem így lett. Azóta, mióta Ádám 3 éve megszületett, Dalmával nem bírunk. Nagyon figyeltünk arra, hogy nehogy kevesebb figyelem jusson rá, mindig voltak csak neki programok, a kistesó születésekor ’hozott’ neki ajándékot, és mégis. Dalma úgy érzi, hogy őt kevésbé szeretjük, hogy Ádikának mindent megengedünk, és mintha vissza akarna fejlődni babába. Őt is cipeljem, etessem, vegyem ölbe, szolgáljam ki, pedig már 6 éves! Mit ne mondjak, nem így képzeltem el ezt a testvér dolgot. Sokkal nyugodtabb volt az életünk egy gyerekkel, nem tudom, hogy mit tegyek, hogy jó testvérek legyenek? Közben Ádika imádja a nővérét, de Dalma nem igazán akar tudomást venni róla. (Ildikó, a 6 éves Dalma és a 3 éves Ádám anyukája.)

„Szabályosan csépelik egymást. Az egyiknek az kell, amivel a másik játszik. Állandóan keresik egymás társaságát, de aztán valamin hajba kapnak. Tele van a szobájuk játékkal, de nem tudnak megosztozni. A kicsi utánozni akarja a nagyot, a nagyot ez idegesíti. Tőlük zeng az egész ház. Két kislány, de felérnek egy egész hadsereggel!” (Péter, 4 éves Kincső és az 5,5 éves Aliz apukája.)

„Szoktak csodálkozni az új ismerőseim, hogy hogyan mertünk 3 gyereket vállalni, hogy bírjuk idegileg. Meg kell mondjam, hogy a legkisebbet nem terveztük, ő meglepetés gyerek. De nem bánjuk, a két fiú után a kis pici, tündéri kislány: ajándék. De amit ezek otthon művelnek, hááát, az kiborító tud lenni. Egy autóba beszállás, vagy egy sima fürdetés is olyan energiákat kíván tőlünk, hogy legszívesebben hagynám az egészet a fenébe. Maximum megyünk az ügyeletre. Erre is volt példa egyébként: a 8 éves Kristóf egy füzet sarkával úgy fejbe vágta Palikát, hogy felrepedt a szemhéja, csak azt láttuk, hogy ömlik a vér a gyerekből. Akkoriban Zselyke még kicsi volt, ő nem volt benne a balhékban, de ma már őt sem kell félteni. Tegnap például azon ment a paláver, hogy belefirkált Pali rajzába, amire Pali eldugta a kedvenc alvós plüssét bosszúból. Én nem is tudom, min tudnak állandóan összeveszni. Szóval a három gyerek… ők az életeink, a szemünk fényei, de azért már várom, hogy nagyobbak legyenek és nyugalmasan töltsem az idős koromat a kandalló mellett üldögélve.” (Tamás, 3 gyerekes apuka.)

tesok_1.jpg

Ismerős történetek? Mindben közös, hogy adott egy család, ahol több gyerek nevelkedik, versengve a szülők figyelméért, szeretetéért. A testvérek között rendszerint ambivalens a kapcsolat, ami azt jelenti, hogy egyszerre vannak jelen a szeretetteli, pozitív, ragaszkodó és a negatív, elutasító, haragvó érzelmek. Így a kapcsolat általában nem stabil és kiegyensúlyozott, hanem akár egy napon belül is nagyon hullámzó lehet. Egyszer egymásra sem hederítenek, máskor szépen eljátszanak együtt, utána meg veszekedni kezdenek egy apróságon. A kiélezett igazságérzet, a versengés, az összehasonlítás, és a ’se veled-se nélküled’ típusú kapcsolat gyakran része a testvérek közti érzelmi kapocsnak. A szülő pedig csak pislog és sodródik az árral: kivonul a konfliktuszónából, vagy éppen szétcsap köztük, miközben fáj látnia, hogy gyermekei időnként szinte ölik egymást.

Természetes, hogy van

Sokakban él az a tévhit, hogy a testvéreknek szeretniük KELL egymást, és, hogy valami rosszat jelez a testvérféltékenység, amit ki kell irtani. Valójában a testvérféltékenység természetesen megjelenő jelenség, amit érdemes a helyén kezelni. Kistestvér születésekor érdemes a nagytesót bevonni a kicsi születése okozta örömbe, tevékenységekbe. A kisbaba érkezésekor figyelni kell arra, hogy a nagyobb gyerekek ne szoruljanak teljesen ki a figyelem fókuszából és lehet erősíteni a gyerekek közti érzelmi kötődést. Ha a nagytesó is részt vehet tevékenyen a kicsi gondozásában, ha neki is megengedik, hogy megsimogassa, ölbe vegye a kicsit, akkor elkezd épülni a kapcsolatuk. Fontos, hogy lehessen beszélni a negatív érzésekről is, nem elvárás, hogy minden pillanatban örülni kell a síró, sok-sok figyelmet kapó babának. Ha a nagytesó verbálisan, a szavak útján kifejezheti frusztrációját a helyzettel kapcsolatban, jóval kisebb eséllyel fogja esetleg fizikailag bántani a kicsit. Mikor a kicsi mozgásfejlődése beindul, ismét belobbanhat a testvérféltékenység, hiszen az új kis jövevény elkezdi veszélyeztetni a nagyobb territóriumát, játékait.

Korkülönbség

Állandó dilemma, hogy mi az ideális korkülönbség. Ha kicsi, akkor hamar összenőnek. Ha nagyobb, akkor könnyebb a kicsire figyelni, mert a nagy már önállóbb. Ha túl nagy, akkor nehezebben alakul ki a testvérkapcsolat. Ezek azonban kissé általánosító megfigyelések, hiszen a korkülönbség mellett sok múlik a gyerekek temperamentumán, személyiségén és családi közegén is. Mindenki mást tekint ideálisnak, és mindegyik opciónak megvan a maga előnye és hátránya. Itt az lenne a lényeg, hogy sikerüljön minden gyermeket a maga fejlettségi, érettségi szintjének megfelelően kezelni. Sok feszültség származhat a testvérek között abból, ha állandóan összehasonlítják magukat egymással. A szülőnek érdemes hangsúlyoznia, hogy mindenki egyedi, és mindenkit a saját erősségei mentén dicsérni, támogatni. Az elvárásokat szintén a gyermek életkorához és képességeihez kell igazítani, hiszen akár egy év korkülönbség is sokat számít, és könnyű abba hibába esni, hogy összemosódik, hogy melyik gyereknek mit kéne tudnia.

Miért nehezebb a nagyobbnak?

A kistesó beleszületik egy családi dinamikába, míg a nagy jelentős változásnak éli meg a kicsi érkezését. A szülői odafigyelés, tapintat, extra foglalkozás ezért szerencsés, ha a nagy felé fordul, mert ő a sérülékenyebb ebben a helyzetben. A rá irányult kizárólagos, vagy több figyelem szenved csorbát a kistesó érkezésével. Így fontos figyelni arra, hogy ne történjen túl sok változás az életében, és arra is, hogy a számára megszokott rutinok és fontos kapcsolódások megmaradjanak. Ha jelentősen csökken a felé irányuló szülői figyelem, azt a kistesón fogja leverni. A kisebb testvér ellen irányuló agresszió hátterében ott van a veszteségélmény, ahogy a nagytesó küzd a családon belüli kedvező pozíciója visszaszerzéséért.

Gyakori jelenség, hogy a nagy testvér hirtelen válik ’naggyá’ a szülők szemében, mikor még ő is kicsinek számít. Az újszülött mellett, a 3 éves lesz a nagytesó, akinek csendben kell lennie, ha a kicsi alszik, akinek meg kell értenie, hogy anyának épp más dolga van, és akitől elvárja a környezete, hogy képes legyen hosszú órákat a családjától távol tölteni, míg a kistestvére otthon lehet. Valójában ezzel a szintű belátással és alkalmazkodó képességgel nem rendelkezik egy óvodás korú gyermek. Ebben az esetben az elvárásokat kell átgondolni, hiszen kistestvér születésekor gyakori, hogy az idősebb gyermek visszacsúszik egy már meghaladott fejlettségi szintre és ő is több testi gondozást, babusgatást, törődést igényel újra. Ezek természetes igények, melyet érdemes meghallani és kielégíteni, hiszen az érzelmi töltődés segíti majd hozzá a nagytesót, hogy ismét kiegyensúlyozottá válhasson. Ha a nagyobb testvérek sem érzik magukat elhanyagoltnak, vagy túl sok szabály és elvárás közé szorítottnak az javítja a kisebb testvérükkel kialakuló pozitív kötődés esélyét is.

Különböző igények

Sok szülő tudatosan igyekszik, hogy egyformán szeresse és kezelje gyermekeit. Csak szélsőséges, ritka esetben találkozom olyannal, hogy a testvérféltékenység hátterében az egyik gyermek feltűnően hátrányos megkülönböztetése állna. Ilyenkor ez a feszültség szítja a testvérek közti feszültséget, tehát a probléma nem a gyerekek között van alapvetően, hanem a szülő-gyerek kapcsolatban keresendő. Jellemzően a szülők kínosan ügyelnek rá, hogy a testvérek egyformán részesüljenek mindenből. Igen ám, de ez nem jelenti azt, hogy mindenből egyformát, ugyanolyat kell kapniuk. A testvérek nagyon gyakran gyökeresen tudnak különbözni egymástól személyiségjegyeik tekintetében, így egyéni igényeiknek megfelelően kell viszonyulni hozzájuk. A figyelem mennyisége, a szeretet, az együtt töltött idő lehet közel azonos, azonban a mindennapokban ez nagyon különbözőképpen nyilvánulhat meg. Az egyik gyerek otthon szeret molyolni, míg a másik állandóan programokra menne. Az egyik kedvence a banán, a másik csak az almát eszi meg. Az egyik zenélni szeretne tanulni, a másik sportolni járna. Akkor teszi jól a szülő, ha mindegyik gyermekére, külön-külön ráhangolódva képes neki megadni, amire szüksége van.

Veszekedés megelőzés

Szülőkonzultáción gyakori tapasztalatként vonják le az anyukák és az apukák, hogy lényegében hasonló forgatókönyv szerint zajlanak a gyermekeik közti konfliktusok. Gyakran kiderül, hogy valamilyen triviális ok áll a háttérben, például nincs a gyerekeknek külön tere és saját, intim területe, ahol a személyes holmijukat, legféltettebb kincseiket tarthatják. Így törvényszerű, hogy a pihenni vágyó, az iskolából fáradtan hazajövő gyereket ingerültté teszi majd a kistestvére, aki folyton követi, és hozzányúl a dolgaihoz. Logikus, hogy az este 11 után lefekvő gyerekek nyűgösebbek másnap reggel és jóval alacsonyabb lesz az egymást iránt mutatott toleranciájuk is. Ezek olyan konfliktusok, melyek megelőzhetők lennének. A napirend, a struktúra, az otthoni szokások átgondolásával sokat tehet azért a szülő, hogy a gyerekek nyugalmát biztosítsa.

Mindenkinek saját idő

A testvérféltékenység mögött sokszor hiányállapot áll, melyben nem jut elég személyre szabott figyelem a gyereknek. Jó ötlet lehet ’szétszedni’ a gyerekeket és mindenkinek, heti rendszerességgel biztosítani olyan időt, melyet kettesben tölthet valamelyik szülőjével. Ez ne kötelező és ne felnőtt program legyen, hanem valamilyen gyermekközpontú szervezés, mely a gyermek érdeklődési körének megfelel. Egyfelől ez megelőzésül is szolgál, hiszen nem töltenek annyi időt együtt a testvérek, másfelől pedig csökkenti az érzelmi hiányállapotot, amiért a testvért lehetne okolni.

Probléma megoldás

Mivel gyerekekről van szó, így természetes, hogy nincsenek még felvértezve az önérvényesítő, agresszió mentes konfliktuskezelés csínyjával-bínjával. Ösztönösen reagálnak, és nem képesek még olyan mértékben kontrollálni az érzelmeiket, mint egy felnőtt. A szülő sokat segíthet példamutatással, és más módokon is. Nem kell a gyerekek minden apró-cseprő dolgába beleavatkozni, azonban nem is érdemes őket teljesen magukra hagyni konfliktushelyzetben. A problémamegoldás egy tanulási folyamat, melynek elsajátítása évekbe is telhet. Ha a szülő vállalja esetenként a döntőbíró szerepét, fontos, hogy körültekintően, és igazságosan járjon el. Figyelem! Nem minden az, aminek látszik. Sokszor a nagytesó agresszív megnyilvánulásai mögött ott van több napnyi, vagy heti visszafojtott düh, amikor nem mutatta ki frusztrációját. Ha ilyesmit tapasztal szülőként, bátoríthatja gyermekét arra, hogy ne hagyja felgyűlni indulatát, hanem jelezze, ha úgy érzi, hogy igazságtalanság érte.

Felnőttkori testvérkapcsolat

„Bárcsak jó testvérek lennének!”-hangzik el sok szülő szájából a sóhaj. Nehéz megjósolni, hogy felnőttként mennyire lesznek majd jó testvérek a gyerekek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a vér nem válik vízzé, a sok közös élmény és az azonos családi háttér erős összekötő kapocs tud lenni.

Van remény

Jó hír, hogy testvérek kapcsolata nem állandó. Dinamikusan változó, így a rosszabb periódusokat könnyen javulás követheti. A gyerekek érnek, változnak, fejlődnek és ez a testvérkapcsolatra is jó hatással van. Könnyen lehet, hogy az a két kisgyerek, aki ma veszekedéssel tölti az idejét, holnap rátalál egy közös érdeklődési körre. A szülő jól teszi, ha tudatosan figyeli önmagát, megpróbálja egyik vagy másik gyermeke helyébe beleélni magát és rendületlenül törekszik az egyformán, de nem ugyanúgy szeretésre. Ne feledje, a testvérféltékenység természetes jelenség, mely minden több gyerekes családban tetten érhető. A gyerekek megélése a testvérükkel való viszonyról korántsem biztos, hogy olyan drasztikus, mint a szülői megélés. Közös, jó hangulatú élményekkel, következetesen hangsúlyozott családi értékrenddel idővel csökkenni tud a testvérek közti feszült viszony.

tesok.jpg

A biztos rosszat a bizonytalan ismeretlen helyett

Ezt a stratégiát követik a gyerekek. Ön mit választana? „A szüleim el fognak válni. Nem fogják már szeretni egymást és külön költöznek. Ez már biztos. De nekem nem baj, ha kiabálnak egymással vagy velem. Az nekem nem baj. Én nem akarom, hogy elváljanak.” A 7 éves Dórika szavai ezek, aki évek óta él abban a feszült, veszekedésekkel terhelt, elhidegült légkörben, ami a szülei között kialakult. És mégis. Ezt ismeri. Ezt megszokta, erről tudja, hogy működik. Nincs is képe arról, hogy ez valaha volt vagy lehetne jobb.

Márk nem szeret óvodába járni. A csoportjában lévő nagyobb fiúk bántják, úgy érzi, nem szereti a kiabálós óvó néni és utálja a délutáni alvást. Márk szülei nagyon szeretnének segíteni kisfiúknak, és elhatározták, hogy meghozzák azt az áldozatot, hogy távolabbi, jobb hírű óvodába átiratják őt. Gondolták, megkérdezik Márkot, mit szól ehhez. Legnagyobb meglepetésükre Márk teljesen kiborult a felvetés hallatára és kijelentette, hogy ő nem akar másik óvodába menni, ő igenis ragaszkodik ehhez az ovihoz. Igaz, hogy hetek óta sírva megy be minden reggel, de akkor is, ő maradni akar. Márk szülei teljesen összezavarodtak. Erre a reakcióra nem számítottak.

Janka 3. osztályos. Nem szeret iskolába járni, mert túl sok a szabály és alig van játék idő. Kedvence a tesi óra, és van egy legjobb barátnője: Izabella. Izabellával második óta jóban vannak. Janka apukája külföldön kapott munkát, így 3 évre Németországba költözik a család. A szülők örülnek, mert jót hallottak a kinti iskoláról, és mert Janka és a bátyja megtanulhatnak egy idegen nyelvet. Nem úgy Janka. Ő vigasztalhatatlan. Nem akar sem költözni, sem másik iskolába járni, nem akar elszakadni barátnőjétől sem.

A történetekben közös, hogy valamilyen ismeretlen, - esetleg jót hozó - helyzet előtt áll a család és a gyermek. Sok felnőtt is nehezen alkalmazkodik új helyzetekhez, ez gyakran megfigyelhető a gyerekeknél is. Általában jellemző rájuk a merev ragaszkodás a megszokott dolgokhoz. Mintha számukra a napi rutin, a kis szokások, a dolgok kiszámíthatósága jelentené a biztonságot. Még, ha a megszokott dolgok szenvedéssel telik, akkor is szolgálnak egy picurka biztonságérzettel, amit az ’ezt már tudom, hogy működik’ tapasztalás ad.

Ennek fényében érthetővé válik az elutasítás a változást, az új dolgokat illetően. A gyerekek szemszögéből a felnőttek világa befogadhatatlanul komplex, kellenek az apró fogódzok, hogy el tudják magukat helyezni benne. Minden ember elemi igénye a biztonságra való törekvés, mind lelki, mind fizikai értelemben. A „mi így szoktuk” keretet ad, támpontot nyújt, hogy melyik helyzetben hogyan kell viselkedni, hogy mi várható.

Ez a fajta ragaszkodás a megszokott dolgokhoz a kis apróságokban is tetten érhető a gyerekeknél: ugyanabból a bögréből szeret inni, ugyanazon a széken ül, a plüssök egyfajta sorrendben vannak elrendezve az ágyán, mindig először a sapkát kell ráadni, csak aztán a kabátot. A nagy dolgok megváltoztatása jelentős biztonság érzet megrendülést hoz, így, ha erre feltétlenül szükség van, vagy egyszerűen ezt hozza az élet, elő kell készíteni a terepet. Nem jó taktika a gyerekre bízni a döntést, hiszen honnan is tudna válaszolni az ilyen típusú kérdésekre:

- Menjünk síelni idén, vagy maradjunk otthon?

- Költözzünk nagyobb házba, ami jobb környéken van?

- Szeretnél kistestvért?

- Mit szólnál, ha másik iskolába járnál?

A gyermek szemszögével nézve, minden úgy van jól, ahogy van. Neki nem egy iskola a sok közül az ő iskolája, hanem az egyetlen iskola, amit ismer. Amellett, hogy fontos partnerként kezelni a gyermeket, a nagy döntésekben nem szabad rá hagyatkozni. Hiszen tudjuk: ők majdnem mindig a biztos rosszat fogják választani az ismeretlennel szemben.

A szülő dönt tehát, a gyermek érdekét figyelembe véve. A szülő kell, hogy ott legyen támaszul a nagyobb változásoknál: veszteség, haláleset, költözés, intézményváltás, testvér születése.

Sokat segíthet ez előzetes felkészítés, melyben a szülő részletesen feltárja és elmagyarázza, megmutatja, hogy mi fog történni, igyekezve ezzel eloszlatni a nagy ismeretlen félelmetességét. A várható helyzet strukturálásával csökkenthető lesz a gyermek szorongása, ami megkönnyíti számára az új helyzethez való alkalmazkodást.

Nincs egyetlen recept minden helyzetre. Lehet, hogy Dórika szülei akkor tennének jót lányukkal, ha párterápiára mennének és megmentenék a házasságukat. Lehet, hogy akkor lenne nyugodtabb, boldogabb a kislány élete, ha elválnának. Lehet, hogy Márk jól be fog szokni az oviba, csak egy kis időt kell neki hagyni. Lehet, hogy elmegy teljesen az önbizalma, és már rég ki kellett volna venni ebből az oviból. Janka lehet, hogy élete lehetőségét kapja meg a németországi költözéssel, de lehet, hogy hosszú és rögös út áll a család előtt, melynek buktatóit még nem is látják előre. Lehet…

Ha mindegyik helyet egyértelmű lenne, nem képezné dilemma tárgyát, hogy mit kellene lépni. Lényeges azonban, hogy a szülő foglalkozzon a gyermek lelki egészségével, hogy ne kelljen feltűnő pszichés tüneteket produkálnia ahhoz, hogy a szülő felfigyeljen rá: nagy a baj, változtatni kell valamin. A szülei feszült kapcsolatát megsínylő gyermek aggódik, magára veszi a felnőttek gondjait, próbál megfelelni, mert hibásnak érzi magát. A kiközösített gyermek magányos, csökken az önbizalma, és már vasárnap este azon izgul, hogy mi lesz másnap az intézményben. A költözés, intézményváltás előtt álló,fontos kötődésektől elszakadó gyermek szomorú, búcsúzik a megszokott közegétől és el sem tudja képzelni milyen lesz az új élete. Mind a kiindulási helyzet, mind a közelgő változás figyelmet érdemlő szituációk, hiszen a gyermek érzelmi biztonsága rendült meg. Így nem lehet mindig az a megoldás, hogy ne csináljunk semmit, hiszen a gyerek nem akarja. Minden helyzet egyedi, ezért szükség van kreatív, egyénre szabott megoldásokra. Valószínűleg több lehetséges megoldás is működhet, nem csak egy helyes út, egy jó döntés létezik.

Vannak elkerülhető és vannak elkerülhetetlen változások. A változás az élet velejárója, nem az a cél, hogy örökre beleragadjunk valamibe, csak mert már megszoktuk. Fontos, hogy a gyerekek is tanuljanak az, izgalmas, ismeretlen dolgokból, hogy ezeket sikerüljön kihívásként és nem sorscsapásként felfogni. A szorongás csökkentésével és az érzelmi biztonság helyreállításával még a változásokat nem szerető  gyerekek is képesek lesznek gazdagodni az új helyzetekhez való sikeres alkalmazkodás által.

change.jpg

 

 

A tekintély halála

Ósdi, divatja múlt dolog? Vagy éppen a hiányzó láncszem? Ön úgy érzi, tiszteli gyermeke? Elég csak egyszer szólnia, kérnie valamit, és gyermeke megcsinálja?

Napi szinten találkozom olyan szülőkkel, akik azt panaszolják, hogy 10-szer, 20-szor is kell szólni gyereküknek valamiért. "Menjél fogat mosni." "Menjél fogat mosni! "Most már tényleg menjél fogat mosni, mert mérges leszek!" És tényleg. Jön a kiabálás, és a gyerek valahogy nagy nehezen elmegy fogat mosni. Vagy elpakolja a játékait. Vagy felveszi a pizsamáját. Csupa olyan dolog, amire képes már. Néhány napon nincs ez a harc. A legtöbb nap, azonban ilyen.

Egy anyuka nálam egyenesen úgy fogalmazott: "Néha azt érzem, hogy nem terjed a hangom! Vagy láthatatlan lettem! Amíg nem emelem fel a hangom, a gyerekeim tudomást sem vesznek rólam…"

 Az évek alatt felismertem, hogy itt nem egyedi, izolált problémáról van szó, hanem kor jelenségről. Számottevővé vált a szülők kiabálós száma és kiveszett, kihalt a tekintély.

 Mi történt a szülői tekintéllyel?

Társadalmi jelenségként tekintve a folyamatra, kezdeném onnan, hogy korábban: a mostani -óvodás vagy iskolás korú gyermeket nevelő- szülők szüleinek gyerekkorában sokkal uralkodóbb szemlélet volt az autoriter nevelési stílus. Kevesebbet tudtak a gyermeki lélek működéséről, a hangsúly az alap fizikai ellátáson volt és a felnőttek világán. Nagy vonalakban elmondható, hogy nem igazán voltak kíváncsiak a gyerekek lelkivilágára, sokkal többet nyomott a latba az alap szükségletek kielégítése (ne legyen éhes, legyen tiszta ruhája, teljen téli kabátra), és a viselkedésen volt a hangsúly (mit gondolnak rólunk mások, légy engedelmes). Háború utáni generációról van szó, akik magukon viselik szüleik sokszor traumatikus sorsának nyomait. Ebben a világban a tekintélytisztelet olyan mértékeket öltött, hogy az érzelmi távolság nagyra nőtt a szülők és a gyerekek között. Talán nem is a jó érzelmi kapcsolat, hanem a feltétel nélkül engedelmeskedő gyermek volt a kívánatos cél. Ebben az időszakban mindig kéznél levő módszer volt az atyai pofon, és akár a pedagógus is megfenyíthette a gyermeket.

Aztán, ahogy lenni szokott, az egyik szélsőségből átcsaptak a gyermeknevelési trendek a másik szélsőségbe. Teret hódított a gyermekközpontúbb, érzelmesebb, a gyermeket jobban partnernek tekintő nevelési irányzat, amely zászlajára tűzte a szabadabb, önazonosabb gyermek képét. A korlátozó stílust felváltotta a megengedő. Mára ez oda vezetett, hogy a szülők keresik a jó érzelmi kapcsolatot gyermekükkel, igyekeznek odafigyelni a gyermek szükségleteire, igényeire, közben azonban olyan mértékben háttérbe szorítják saját igényeiket, hogy nem húznak elég határozottan határokat. Nehogy sérüljön a gyerek!

A kiszámítható szabályok, határok nélküli világban azonban oda lett a tekintély. Ez baj. Baj, mert ezzel párhuzamosan megborult a gyerekek érzelmi biztonsága, és ez magával hozta a pszichológiai és viselkedéses tünetek egész sorát.

Sok extrém mértékben akaratos, túlzottan szorongó, vagy éppen impulzus kontroll terén alulfejlett gyerekkel találkozom. Ezekben az esetekben sokszor a tünet mögé ásva kiderül, hogy komoly gondok vannak a családi dinamikában, a szülők nagyon bizonytalanok, hogy hogyan kéne szelíden, de mégis határozottan hatni gyermekükre és azt élik meg, hogy kicsúszik kezük közül az irányítás, a fejükre kezd nőni a gyerek.

Tapasztalatom szerint a szülők maguk ássák alá saját szülői tekintélyüket. A szülő, aki 20-szor is ismétli önmagát, aki hagyja, hogy gyermeke eleressze füle mellett az elhangzott kérést, tudat alatt ezt üzeni gyermekének: Azt mondtam csináld, de ráérsz még, úgyis elmondom még sokszor. A gyerek önkéntelenül is mérlegel: „Érdemes teljesítenem szüleim kérését, vagy előnyösebb nekem, ha a saját fejem után megyek?” Ha a szülő többször elismételi ugyanazt a kérést, önmaga ellen dolgozik.

 Vannak gyerekek, akik lehülyézik szüleiket: „Apa te csúnya vagy, hülye!” A szülő elképed, megbántódik, hirtelen azt sem tudja, hogyan reagáljon. Kiabáljon, hülyézzen vissza, sértődjön meg, intézzen hegyi beszédet a gyerekhez? Egyiket sem javaslom, hiszen a jéghegy csúcsát látjuk csak, a mélyben réges-rég félre ment, elcsúszott valami.

 Mi állhat a háttérben?

Általában nincs arról szó, hogy a gyerekek direkt szeretnék felidegesíteni szüleiket. Sokszor arról sem beszélhetünk, hogy a gyerek így akar több figyelmet szerezni. Talán nem hall jól? De akkor a számára fontos, örömteli dolgokat miért hallja meg egyből?

A gyerekek hajlamosak a jelen pillanatban lenni. Figyelmüket arra irányítják, amit éppen csinálnak. Teljes valójukkal elmerülnek az adott tevékenységben, és sokuknak nehézséget jelent váltani az egyes tevékenységek között. Jellemző lehet rájuk az egy csatornás figyelem, amely részben megmagyarázza a jelenséget, hiszen ténylegesen, -az észlelés szintjén is- nehéz befogadniuk egyszerre egynél több információ forrást. Jellemző tapasztalat, hogyha egy gyermek képernyőn néz valamit, a neve említésére sem kapja fel a fejét.

Hogy jut el egy gyerek oda, hogy lehülyézze a szüleit? Sokszor pillanatnyi haragja áll a háttérben, amit nem tud jobban kifejezni. Nem utálja a szülőt, csak éppen ott, akkor, haragszik rá. A szülő talán sokszor engedékeny, nem következetes, és azt a hamis illúziót kelti, hogy haverja vagy pajtása gyermekének. 

Nem kérdés, hogy a szülői tekintélyre szükség van. Nem eszement, katonás módon, hiszen nem parancs végrehajtó kiskatonákat akar nevelni a szülő. Ám a családi élet harmonikusságához nagyban hozzájárulna, ha nem lennének mindennaposak a tekintély hiányából fakadó frusztrációk, konfliktusok.

Tippek a szülői tekintély helyreállítására

Hogyan lehetséges partnerként kezelni a gyermeket, és mégis képesnek lenni hatni rá? Többet kell büntetni? Szigorúbbnak kell lenni? Vissza kell térni az autoriter, tekintélyelvű nevelési stílushoz? Szó sincs róla! Csak érdemes jó kapcsolatot ápolni a gyerekkel, és jókor, jól meghúzni, jelezni a határokat.

A gyerekek hajlamosak a határok feszegetésére, különösen olyankor, ha azok nem egyértelműek. Az örömelv és a jelen pillanat működteti őket. Nem tudnak nagyon előre tervezni, nem látják át tetteik következményét.

Mit ne tegyen a szülő?

  • Ne adjon túl sok választási lehetőséget.
  • Ne engedje, hogy nagy dolgokban a gyerek döntsön.
  • Ne kérdezzen sokszor, ne kérjen engedélyt gyermekétől.
  • Ne ígérjen olyat, amit nem tud betartani (Ez igaz a súlyos büntetéssel való fenyegetésekre is. Jobb nem ebbe az irányba indulni, hosszú távon úgy sem eredményes módszer.).
  • Ne mossa össze a felnőtt és gyermeki világot, ne árassza el nem neki való ingerekkel gyermekét (pl. Híradó).
  • Ne feledje: a gyermek modellkövetés útján is tanul, ezért is fontos, hogy Ön is figyelembe vegye és jelezze saját teljesítőképessége, kapacitása és türelme határait.

Mit tegyen tekintélye felépítésére, helyre állítására?

  • Nyújtson kiszámítható érzelmi biztonságot gyermeke számára.
  • Töltsön több időt gyermekével kötetlenül, játékosan, ez javítani fogja a kapcsolatukat.
  • Minden nap, pár percre menjen le gyerek szintjére, érdeklődjön az iránt, ami iránt ő.
  • Rendszeresen kapcsolódjon be gyermeke játéktevékenységébe, legyenek közös élményeik.
  • Őrizze meg nyugalmát, ha a gyermekére szeretne hatni.
  • Legyen kevés, de egyértelmű szabály otthon.
  • Igazítsa elvárásait a gyermek életkorához, képességeihez.
  • Ne csattanjon fel, kiabáljon minden előjel nélkül.
  • Jelezze gyermeke felé türelmének csökkenését.
  • Tevékenységek közti váltásnál figyelmeztesse gyermekét előre, hogy váltás következik.
  • Adjon segítséget egyes tevékenységeknél, pl. játékpakolás, akkor is, ha előfordult már, hogy a gyermek egyedül képes volt rá.
  • Amikor kér valamit, legyen biztos benne, hogy a gyermek Önre figyel: hallja, látja Önt.
  • Csak indokolt esetben, kevesebb dolgot kérjen.
  • Ne ismételje Önmagát, inkább bontsa kisebb részfeladatokra a kérést, és a gyermekkel együtt kezdje el végezni a kért tevékenységet.
  • Fejlessze gyermeke verbális kifejezőkészségét és empátiáját azzal, hogy gyakran megnevezi saját és a gyermeke érzéseit.

A szülői tekintély helyreállítható és megszilárdítható! Ne akarjon mindent egy nap alatt megváltoztatni. A változás felé vivő első lépés, hogy felismeri, hogy nem komfortos Önnek, ha semmi tekintélye sincs gyermeke előtt. Az új, megváltozott viselkedését hamarosan gyermeke is észre fogja venni. Figyelje nap, mint nap kapcsolatuk épülését és a szülő-gyerek kommunikáció pozitív, sikeres példáit. A sikeres példákon felbuzdulva az új kommunikációs stílust aztán a gyermekével való együttlét több színterére terjessze ki. Higgye el, gyermeke érdekét szolgálja, ha tisztelheti szülőjét. A szülői tekintély segít majd gyermekének  saját helyét meghatározni a családban, mely növeli érzelmi biztonságát.

x x x

Több cikkről, videóról, eseményről  értesülhet facebook oldalam követésével.

disrespectful-girl.jpg

Rabszolga szülők

Gyerekeik rabszolgái. „Anya aludj mellettem!” „Kérem a kakaómat, most!” „Nem mehetsz el itthonról apa a barátaidhoz, nem akarom, hogy elmenj.”

A szülő igyekszik legjobb tudása szerint gondozni csemetéjét, legszívesebben mindent megadna neki. Egy pici csecsemő nem tud még másképp jelezni: csak sírással, így természetes, hogy a magát még jól kifejezni nem tudó gyermek minden rezdülésére figyel a szülő és azonnal ugrik, hogy segítsen neki. Lehet, hogy éppen éhes? Talán fázik? Fáj a pocakja? Nem lehet pontosan tudni, itt csak a szülői intuíció és gyors reakció segít!

Aztán egyre nagyobb lesz a kis csöppség, megtanul beszélni és nyiladozik az akarata, és a család észrevétlenül csúszik bele abba, hogy már nem a gyermek igényeire való érzékeny reagálásról van szó, hanem a szülő parancsot teljesítő rabszolgává válik. Nem mehet ki egyedül a mosdóba. Nem ehet meg egy szelet kenyeret anélkül, hogy ne hangozzon el 10-szer, hogy : Anya, vagy Apa! Nem alhat végig egy éjszakát a saját ágyában. Sőt, úgy általában semmit sem csinálhat akkor, amikor szeretne.

Ez a szülőség, mondanák sokan. Valóban? EZ a szülőség? Hogy a gyerek kezdi irányítani a felnőtteket? Hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy a kicsi elképzeli, különben… Különben mi lesz?

Túl sokszor tapasztalom azt, hogy a szülő elkezd tartani a gyerekétől. Szabályosan fél tőle.

„Görcsbe rándul a gyomrom, ha meghallom, hogy felébredt. Imádom, szeretem, az életemet adnám érte, de már előre félek, mit fog megint kitalálni! Hogy túl szoros a zokni, hogy nem találja a takaróját, hogy ma nem akar bölcsibe menni, hogy mogyorókrémet akar magában reggelizni. Én próbálok türelmes lenni, de a vége mindig az, hogy kiabálnom kell, különben nem megy át, amit mondok.”

Ilyen és ehhez hasonló beszámolók, önvallomások érkeznek szülőktől, akik szimplán csak ’elég jól’ akarták csinálni. Érzékenyek, odafigyelők, jó szándékúak, szeretik a gyerekeiket, aztán egyszer csak…a fejükre nőnek a gyerekek! Nem lakli kamaszokat kell elképzelni, hanem 2-6 éves gyerekeket, akik észrevétlenül világuralomra törnek. „Nem jó a piros zokni, adjál másikat.” „Kérek inni.” „Kérek szalvétát.” „Kapcsold fel a villanyt” „Kééész vagyok!”

Csak úgy záporoznak a halasztást nem tűrő, azonnali teljesítést megkívánó kérések. Kér, mert nem éri fel. Kér, sok mindenre még nem képes. Kér, mert akarja. MOST akarja!

Egyfelől érthető, hogy a gyerekek kommunikálják az igényeiket, másfelől ezek az igények sokszor túlmennek a valós szükségleteken, és már inkább egy kontroll-harc részei, melybe az erősebb, több ’hatalommal’ bíró szülő úgy csúszik bele, mint a futóhomokba. Nem találja sem a kapaszkodót, sem a kiutat.

Mik az intő jelek, hogy kicsúszott az irányítás a szülő kezéből?

 Mikor a szülő rég túl van a saját komfortzónáján, próbálja kielégíteni a gyerek igényeit, de sosem tud elég jót tenni.

Ha a gyerek dönti el, hogy legyen-e kistestvére, hogy hová menjenek nyaralni, vagy, hogy akar-e a nagymamához menni.

Ha a szülő azt érzi, hogy tart a gyerek akaratos reakciójától, és inkább nem vállal fel egy meredeknek ígérkező helyzetet, inkább ráhagyja a gyerekre, csak, hogy ne legyen balhé.

Miért baj ez?

Az a gyerek, aki így nő fel, folytonosan keresni kényszerül a határokat, hiszen azok a végtelenségig kitolhatók. Nem érzi magát biztonságban, ezért szorongani fog, amitől még jobban magához láncolja a szülőt. Nem lesz képes megnyugtatni saját magát, mindig a szülőt igényli, nem tud önállósodni, a korának megfelelő mértékben és módon.

Mit tehet a szülő?

Az első lépés a felismerés. A második lépés a rövid távú előnyök és a hosszú távú következmények mérlegelése. Rövid távon hasznos elkerülni egy konfrontációt. Hosszú távon azonban a következetlenség, a túlzott engedékenység megrendíti a gyermek érzelmi biztonságát. Hogyan bízzon a felnőttek világában, ha rájön, hogy ő irányítja a felnőtteket?

A szülőnek fel kell ismernie, hogy mi az, amire már adott korban és fejlettségi szinten képesnek kéne lennie a gyermekének: egyedül enni, öltözni, rendet rakni, elaludni – ha az ovis korosztályról beszélünk, és ezekben az önállósodási folyamatokban lépésről-lépésre támogatnia érdemes gyermekét.

Nem kell attól tartania, hogy kapcsolata megromlik a gyermekével, csak mert nem ugrik első szavára. A gyerekek számára hosszú távon elengedhetetlenül fontos, hogy megtanulják az impulzusaikat kontrollálni, képesek legyenek késleltetni.

A gyerekek utánzás és mintakövetés útján is tanulnak, így fontos, hogy a szülő is megérezze, hogy hol vannak a saját határai és erről visszajelzést adjon a gyermeknek.

A határok, normák, szabályok elsajátítása és a felnőtt iránt mutatott elfogadás és tisztelet fontos ahhoz, hogy egy kisgyerek biztonságban érezze magát.

Gyermeke rabszolgája helyett igyekezzen gyermeke támogató, irányt mutató, meleg, szeretetteli, de határozott szülője lenni, higgye el, ez mindkettőjük javára válik!

x x x

Több cikkről, videóról, eseményről  értesülhet a facebook oldalam követésével.

bossy.jpg

 

 

JÖN!JÖN!JÖN!

A 'Mit kezdjünk a ...' sorozat második része, Lovász Hajnalka meseíró, pedagógus kolléganőmmel közös munkánk, Várkonyi Mária végtelenül bájos rajzaival illusztrálva hamarosan a boltokban!

Könyvajánló:

Deliága Éva - Lovász Hajnalka: Mit kezdjünk a szorongással? Pszichológiai útmutató + félelemoldó mesék

A pszichológus-pedagógus szerzőpáros a nagy sikerű Mit kezdjünk az akaratossággal? után most egy újabb jellegzetes gyermekkori probléma kezeléséhez nyújt a szülőknek értékes segítséget.

Deliága Éva tömör, gyakorlatias, okos és végtelenül humánus útmutatójában nemcsak a gyermeki szorongás lélektanáról, illetve a mindennapi gyakorlatban jól használható módszerekről olvashatunk, de arról is, hogy mi az, ami hosszú távon ártalmas a gyermek egészséges személyiségfejlődésére, még akkor is, ha eleinte hatékonynak tűnik.

A Lovász Hajnalka által írt mesék pedig a felvázolt módszereket csomagolják humoros, kalandos állattörténetekbe, melyek észrevétlenül – nem tanmese jelleggel! – formálják a gyermek mindennapi helyetekhez való nyitott, pozitív hozzáállását, fejlesztik empátiakészségét, bővítik érzelmi szókincsét.

Előrendelhető 25 %-os kedvezménnyel: ITT.

szorongas_borito.jpg

„Anya, te is meg fogsz halni?” Hogy beszéljen a szülő gyermekével a halál témaköréről?

 A közelgő ünnepek kapcsán felerősödik a gyerekek halállal kapcsolatos érdeklődése. Ennek az az oka, hogy látják a felnőttek készülődését, érzelmi bevonódását, megérintődését. Ha, egy gyermeknek van saját veszteségélménye, akkor természetes, hogy az évnek ebben a szakaszában, újra felerősödik a gyász hulláma. Ilyenkor a megemlékezés idején, újra felbukkannak ezek a veszteségélmények, és beemelődhet a mindennapokba a kedves elhunytról való megemlékezés.

 A szülőkben ösztönös a vágy, hogy a gyermeküket megkíméljék a negatív, fájdalmas élményektől. Miközben a gyermek pszichológiai igénye, hogy tudomása legyen arról, mi zajlik körülötte, és hogy ő is megélhesse, kifejezhesse érzéseit.

 A gyerekeket természetes módon, életkori sajátosságukból fakadóan is foglalkoztatja vissza-visszatérően a halál témája. Először 4 éves kor környékén vetődik fel a kérdés, majd később a halál véglegességének gondolata foglalkoztatja a gyerekeket. Eleinte még úgy hiszik, hogy a halál csak átmeneti állapot, mely megváltoztatható. 4 éves korban a képzeletvilág még nagyon átjárható a valósággal, így természetes, hogy egy óvodás gyermek számára mesei, irreális elemek keverednek a gondolkodásába, és azt hiheti, hogy akaratával, vagy vágyaival befolyásolni tudja  a megváltoztathatatlant.

 „Anya, te is meg fogsz halni?„– kérdezi a gyermek, és a szülő zavarba jön. Mi erre a jó válasz?

  „Igen kicsim, egyszer nagyon sokára, majd én is meghalok. Mind meghalunk egyszer, ez az élet rendje.”

 Sok kisgyerek tiltakozással, heves érzelmi reakcióval válaszol, mikor a szülő az igazat mondja.

 Elképzelhetetlen, és szorongáskeltő egy gyerek számára, hogy a szülei meg fognak halni. Bele sem tud gondolni, hogy milyen lesz, amikor ő már felnőtt lesz és nem lesz már olyan a kapcsolata a szüleivel, mint aktuálisan.

Mégsem javaslom, hogy hazudjanak a gyerekeknek a halál kapcsán. Az élet természetes velejárójaként, erről is kell beszélni, mindig a gyerek életkorának megfelelő módon. A 4 évesnek elég nagyon egyszerű szavakkal magyarázni. A 6 éves már többet megért, míg a 8-9 éveseknek már felnőtt szintű tudást, és összefüggéseket is át lehet adni.

9 éves korban, amúgy is megjelenik a metafizikus nyugtalanság kora, mikor a gyerekek arról kérdeznek, hogy hogyan működik a világ, mi miért történik. Foglalkoztatják őket a létezéssel, a bolygónkkal és a transzcendenssel kapcsolatos kérdések.

Ekkor érdemes arra figyelni, hogy a tudományos, biológiai és fizikai magyarázatok mellett lehetőséget teremtsen a szülő hitrendszerének, világlátásának átadására is.

A halál témáját érintve, érdemes szétválasztani a test és a lélek útját. Egy kisgyermek számára vigasztaló lehet a Mennyország gondolata, vagy, hogy a szívünkben tovább él az, aki már nem lehet köztünk.

Szülőként, jó, ha tudja, hogy a gyerekek megérzik és átérzik a szülő fájdalmát is, így olyan nagyszülőt is tudnak hiányolni és gyászolni, akit nem is ismerhettek.

A gyerekek gyásza mellett lehet, hogy saját maguk halála vagy szeretteik elvesztése szorongáskeltő gondolatként bukkanhat fel.

Ezt sok-sok beszélgetéssel, és a gyermek biztonságérzetének megszilárdításával lehet oldani. Saját szokásokkal, rítusokkal segítheti a gyermek emlékezését az elhunytra. Az otthoni gyertyagyújtás, kis ajándék kihelyezése, a sír gondozása mind azt szolgálja, hogy valahogy a gyermek is részese legyen a történéseknek, kifejezhetők legyenek az érzései mind szavak, mind gesztusok útján.

Nem érdemes tabuként kezelni a halál témáját. Nehéz téma, de megéri foglalkozni vele. Tudja meg, hogy mi van erről gyermeke fejében, és a kérdések és válaszok mentén segítsen eloszlatni ezzel kapcsolatos irracionális félelmeket.

 menny.jpg