6 évesen iskolába? Nem dönthet a szülő! Csak egy újabb példája azon helyzeteknek, ahol a szülő elbizonytalanítása, saját és gyermeke életét érintő döntésekben való kontrolljának, irányításának megcsorbítása történik.

Túl nagy hagyománya van ennek a fajta működésnek kultúránkban. Már a szülőszobán, vagy előtte megkezdődik. A medikalizált, kórházban, páciens szerepébe kényszerítve történő szülés az első lépés. Ahol sok helyen az informált döntés helyett futószalagon történő beavatkotások sora zajlik: hüvelyi vizsgálat, tágítás, burokrepesztés, oxytocin injekció, gátmetszés, könyökkel babakinyomás. Ha úgy ítélik meg, egy pillanat alatt császár lesz a természetes szülésből, még felfogni sem tudja az anya, hogy mindez miért történik vele, és elhitetik vele, hogy gyermeke érdekében legjobb, ha aláveti magát mások - az autoritással vagy szakmai kompetenciával rendelkező személyek - akaratának.  Mindezt az anya és a magzat védelmében, tehát ne is kotnyeleskedjen bele az anyuka, még kevésbé az apuka, hogy ők másképp képzelték el gyermekük világrahozatalát. Nehéz megítélni, hogy mikor kell felemelni a szavunkat és mikor kell feltétel nélkül bízni a hatalmat képviselőkben -adott helyzetben: orvosokban, főnökökben, politikusokban-, a feljebb valókban.

A szüléssel kezdve ugyanilyen dinamikájú helyzetek sora várja a szülőt: majd a védőnő megmondja, majd gyermekorvos megmondja, kisebb vírusos fertőzés miatt kórházba kerülve a kicsivel: majd az orvosok megmondják. Bízik a szülő abban, hogy jó szándék vezeti ezeket az embereket, akiknek ki van szolgáltatva. Nem is tehet mást.

Adódhatnak olyan helyzetek, mikor már tényleg nehéz megállni, és az udvariassági elvárásokat sutba dobva, kinyitjuk a szánkat. Mert mély belső indítatásból érezzük, hogy nekünk kell kiállni a gyerekünkért. Ha a vele foglalkozók nem eléggé ismerve őt, nem elég érzékenyen, általunk nem támogatott pedagógiai módszerekkel bánnak vele. Amikor kiabál vele a bölcsis gondozó. Amikor megszégyenítik, mert bepisilt a délutáni alváskor. Amikor rémisztgetik azzal, hogy kidobják a kedvenc játékát, ha nem fogad szót. Egy pillanat előtt előjön ilyenkor az anyatigris az édesanyákból, hiszen érzik, tudják, mindez nem szolgálhatja a gyerekük érdekét.

Azonban túl sok helyzetben éljük meg azt, -nagyobb társadalmi léptékekben is gondolkodva-, hogy bármit is tegyünk, minden ugyanúgy marad. Hiába való az erőfeszítés. Amit fentről eldöntenek, az nem változtatható meg. Hány ügy volt, ami miatt akár az utcára is kivonultak tüntetni az emberek? Rendőrök, tűzoltók, pedagógusok, színészek, orvosok, pszichológusok, betegek, bántalmazott anyák, melegek, civilek, klímaváltozás ellen tenni akarók…Hány mém született például arról, hogy míg a stadionok csillognak-villognak az ünnepi megnyitón, addig a máladozó vakolatú kórházakban órákba telik, míg ellátnak egy sürgősen rászoruló beteget?  Mindenki érintett, hiszen mindenkinek van olyan családtagja, ismerőse, akit érintenek, -nagyon is rosszul érintek- ezek a föntről hozott döntések.

Már megtanultuk, hogy kár a gőzért. Kár pattogni, úgyis lecsapnak. Vagy legyintenek, észre se vesznek talán. Észrevétlenül csusszantunk bele a tanult tehetetlenség béklyójába. Beépült és megerősödött az a hiedelmünk, hogy úgysem lehet mit tenni. Mint az a kutya, akit az állatkísérletek során arra tanítottak, hogy apró áramütéseket viseljen el, mely  ketrece aljából jön. Ott egy kar, egy kapcsoló, mellyel leállíthatná az áramütéseket, de ő ezt nem tudja. Nem kíváncsi, nem aktív többé, nem mozdul, nem keresi a kiutat. Meglapul és várja az elkerülhetetlent, ami talán, elkerülhető lenne, de ő már nem is feltételezi ezt. Nem csak egy szerencsétlen kutya, egy egész társadalom lehet ilyen mentális állapotban. Nincs mit tenni. Kár a gőzért, úgysem lehet érdemben változtatni.

Ez az a mentális állapot, melyben kapjuk a hírt az újabb föntről jövő intézkedésről. Nincs mese, a 6 éves és egy napos gyereknek az iskolapadban a helye! De miért? - kérdezzük elképedve. Milyen problémára születik ez megoldásként? A föntiek biztos a mi és gyerekeink érdekeit nézik - gondoljuk reménykedve. Mi lehet ennek az intézkedésnek az előnye? Kutatunk agyunk hátsó szegletében, és közben felbolyul anyai és apai szívünk! De hiszen még egy évet az óvódában szerettük volna hagyni! 18 kiló, még nem érti a számok összefüggéseit, olyan játékos még, minden délután ő alszik el az oviban a leghamarabb, és ő kell fel a legkésőbb. Hogy is mehetne iskolába? Aztán beindul a szülőtigris funkció! Kijárjuk és elintézzük, hogy megmentsük a gyereket. Felmérésre hordjuk, papírokat szerzünk, beadjuk az Oktatási Hivatalba a kérelmet, minden követ megmozgatunk.

De nem mindenki ilyen szerencsés. Pont a legalacsonyabb szocio-ökonómiai státusztú családokban hiányzik ez az önérvényesítő képesség. Az iskolákba özönleni fog a sok iskolaéretlen 6 éves gyerek, úgy, hogy valódi szándék nem fogalmazódott meg az iskolák megreformálása, gyermekközpontúbbá tételével kapcsolatban

Hová vezet mindez? Nem tudjuk biztosan, ám ez biztos: az a szülő, akinek a feje felett rendelkeznek a gyermeke sorsát illetően: bizonytalannak, kontrollvesztettnek éli meg magát. Ebben az állapotában nem tud érzelmi biztonságot nyújtani gyereke számára, aki érzékeny antennáival pontosan érzékeli a feszültséget és a bizonytalanságot.

Olyan érzésem van, mint amikor az élő békát forró vízben megfőzik. Megint 10 fokkal melegebb lett a víz és azt éljük meg, hogy nem baj, ezt is kibírjuk valahogy. Úgysincs mit tenni.

Hogy ezúttal mi a tét? A gyermekeink lelki épsége, tanuláshoz való motivációjuk, önbecsülésük és saját szülői kompetenciákba vetett hitünk.

Csak 10 fokkal lett melegebb a víz, kibírjuk valahogy, úgysincs mit tenni…

Vagy?

Több írásomat megtalálják a www.deliagaeva.hu webshoppon.