Mint nevelési módszer? Az elmúlt három hétben 4 esetben hallottam ezt a módszert, szülőkkel beszélve. Miért ütik fel a fejüket és bizonyulnak ennyire makacsnak, -és ezáltal terjednek el újra- azok az autoritáson, dominancián, fenyegetésen, büntetésen alapuló gyereknevelési módszerek, melyekről azt hihetnénk, hogy évtizedekkel ezelőtt kivesztek?

-„Itthagylak a játszótéren, ha nem jössz!”

- „Elrabolhatnak, ha nem fogod a kezem az utcán!”

-„Odaadlak a zsákos bácsinak, ha rossz leszel!”

-„Ha rágod a körmöd, éjjel be fogsz pisilni.”

-„Mindent meg kell enni, ami a tányérodon van.”

-„Kidobom az összes játékodat, ha nem fogadsz szót!”

-„Rossz, buta kisfiú vagy!”

-„Ilyet okos kislány nem csinál!”

-„Ráverek a fenekedre most már, ha tovább folytatod!”

-„Kezedre csapok, ha nem hagyod abba!”

-„Kimosom a szádat szappannal, ha ilyen rondán beszélsz!”

Nagyobbaknak:

-„Amíg az én kenyeremet eszed, addig te nem fogsz itt…”

-„El lehet költözni, ha nem tetszik.”

-„Az én fedelem alatt, én mondom meg, hogy kivel barátkozhatsz.”

Itt vannak ezek az ártó, romboló szülői mondatok, amiket talán nem is gondol komolyan. Csak éppen nagyon nehéz kigyomlálni őket. Megszabadulni tőlük. Miért? Mert valószínű, hogy ezek ismerősek, ezt kapta-hallotta-látta gyerekként.

Az elmúlt 30-40 évben láttunk egy olyan elmozdulást a gyereknevelés terén, ami a hideg-távolságtartó, a gyereket nem igazán emberszámba vevő, autoriter-tekintélyelvű nevelési stílus felől erőteljesen elkezdett eltolódni a megengedőbb, a gyereket partnerként kezelő, demokratikusabb nevelési irány felé. Régebben a bizonytalan szülők gondolkodás nélkül elfogadták az aktuálisan érvényben lévő, legjobbnak hitt nevelési módszert: a csecsemőt kizárólag 3 óránként lehet táplálni, nem számítanak a jelzései, egy perccel sem előtt, sem később nem javasolt megetetni. Vagy például, hogy a gyereket nyugodtan sírni lehet hagyni, az csak jót tesz neki, erősödik a tüdeje, majd megunja.

Mára sokat fejlődött a pszichológiai tudásunk. Tudjuk, hogy a csecsemő is érez fájdalmat, vannak érzései, sőt már azt is tudjuk, hogy a magzati, és csecsemőkori tapasztalások is formálják, hogy milyen lesz a szülő-gyerek közti kötődés és megteremtik a személyiségfejlődés alapját. Tudjuk, hogy a sírni hagyott csecsemőnek nem tesz jót ez a szülői bánásmód, mert a stressz szintje intenzíven megemelkedik, és nem képes még magát megnyugtatni. Az, hogy elhallgat, nem feltétlenül annak a jele, hogy megnyugodott, hanem sokkal inkább annak, hogy feladta, megtanulta, hogy nem várhat segítséget a környezetétől. Manapság támogatjuk az igény szerinti táplálást, a hosszan tartó szoptatást, javasolt a gyerek hordozókendőben való hordozása.

A mai szülőgeneráció szeretettelien, intimen kíván kapcsolódni gyerekéhez. Nagyon is fontos számukra, hogy hogyan érez, mit gondol a gyerek, szükségleteit és igényeit igyekeznek -sokszor sajátjaikat háttérba szorítva- kielégíteni.

Éppen itt jön a probléma. Könnyű túlesni a ló túloldalára. Az autoriter-tekintélyelvű nevelési stílust elutasítva („Azért tedd, mert azt mondtam!”), jót akarva, a szülők belecsúszhatnak abba a hibába, hogy túl tág kereteket szabnak a gyereknek. Hagyják dönteni, irányítani egész kicsiként, félreértelmezve a ’partnernek kezelni’ elvet. A szülők egyszer csak azt veszik észre, hogy félnek a saját gyereküktől, aki uralni kezdte a családot. Hangulatingadozásai, akaratos megnyilvánulásai, dühkitörései, újra és úja arra késztetik a  szülőket, hogy behódoljanak, engedjenek, csak, hogy elkerüljék a még nagyobb balhét. Azonban ebben a dinamikában nagyon ki lehet fáradni. Az elcsigázott, saját szükségleteit évek óta háttérbe szorító szülő, egyszer csak elveszíti a türelmét. Előtör belőle valami, amiről nem is sejtette, hogy ott szunnyad a mélyben.

Saját legrosszabb gyerekkori élményeit kezdi ismételni, saját gyerekén. Fenyeget. Megszégyenítéssel próbál hatni rá. Érzelmileg zsarol. Aránytalanul nagyot büntet. Bánt. Bánt szavakkal, és bánt tettekkel, legjobb meggyőződése ellenére.

Vannak olyan gyerekek, akikkel különösen nehéz: akik makacsabbak, konokabbak, ha ’bekattan’ nekik valami, nem engednek a 36-ból. Ha a szülő siet, leterhelt, fáradt, beteg, stresszes: a gyereken fog csattani az ostor.

Az ilyen ’övön aluli’ gyereknevelés módszerek kifejezetten kártékonyak, nagy mértékben rombolják az addig nagy munkával kialakított bizalmat.

A cél az lenne, hogy soha ne kelljen eljutni odáig, hogy azzal fenyegeti (vagy meg is teszi): hogy ruhástól lezuhanyoztatja hideg vízben a gyereket.

Ehhez kell önismeret, hogy ne ismétlődjenek azok a bántalmazó nevelési minták, amikben esetleg Ön részesült gyerekként. Érdemes segítséget kérni, ha úgy érzi, minden -a gyerekkel kapcsolatos teher- az Ön vállát nyomja.

És legfőképpen: nem szabad eljutni addig a tehetetlen dühig, mely ilyen tettre ragadtatja el.

Mikor ilyesmiről hallok szülőktől, egyrészt hálás vagyok. Hálás vagyok, mert őszintén fel merik tárni előttem azokat a hibáikat, melyeket még saját maguk előtt is nehezen vállalnak fel. A célom soha nem hibást keresni. Érzem és értem a szülő kétségbeesését, elbizonytalanodását, és egyben tettvágyát. Szeretne változtatni, ezért keresett fel! Olyankor közösen megpróbáljuk feltárni az okokat. Hogyan élnek? Milyen nehézségeik vannak? Mikor kezdődött az az érzésük, hogy képtelenek hatni gyermekükre? Milyen módszereket próbáltak már? Milyen a gyermek napirendje? Mennyit néz Tv-t, vagy képernyőt? Hogyan tudja a gyerek levezetni feles energiáit? Mennyit mozog, mennyit van szabad levegőn?

Minden családnál, más és más jelenti a megoldást. Az azonban közös, hogy ezt a fajta eszköztelenséget, ami egyenes út a kapcsolatromboló gyerekkel való bánásmódhoz, meg kell közös erővel változtatnunk, ahogy az is, hogy a másik véglettől: a túl engedékenységtől, határtalanságtól tartózkodunk kell, hiszen ez is része a kialakult torz működésnek.

Nem is gondolná, hány szülő érzi eszköztelennek, tehetetlennek magát és küzd régi mintákkal, melyeknek egyszer és mindenkorra ki kéne veszniük a gyereknevelési gyakorlatból. Van, kiút, merjen segítséget kérni!