Ez az a mélység, amiben beszélgetni, kapcsolódni érdemes. Mikor megjelenik a mély feltárulkozás, az őszinteség azon szintje, mikor fel merik tárni a szülők fájdalmas megéléseiket. A bűntudat, az aggodalom, a megkönnyebülés könnyei ezek.

Láttam anyukát sírni a pszichológiai tanácsadáson, mert abban az időszakban, mikor idős, demens édesanyját gondozta, ingerültebbé vált gyerekével. Kezeit tördelve, szemét lesütve vallotta be, hogy egy alkalommal felpofozta óvodás fiát. „Ne ítéljen el, kérem.” -néz rám szinte esdeklően.

Egy anyuka, hiába a munkahelyéről beszélt velem, -egy lopott kis órácskában- az ebédszünete helyett, nem tudta visszafojtani könnyeit, mikor felidézte, hogy reggelente, hogyan szokta siettetni alsós kislányát. A kislány nem akarja felvenni a csizmát, ő meg csak azt hajtogatja, hogy: „Hagyd ezt abba, mert elkések!”. Aztán egész nap azon rágódik, hogy miért történt mindez? Rossz anyának érzi magát. Bent ül az irodában, de minden gondolata a kislányánál jár, aki sírt reggel, és ő nem bírta jól kezelni a helyzetet. Így engedte el őt iskolába, hogy összevesztek…

Érzem az elérzékenyülést az apuka hangjában, aki 3 éve vesztette el a feleségét, és azóta neveli egyedül hat éves fiát. Megosztja velem, hogy idén először mentek hármasban közösen nyaralni nemrég megismert kedvesével. Mikor fia nyeglén, flegmán viselkedett a múzeumban, ő bizony kiabált vele. Tudja, érzi, hogy nem jól kezelte a szituációt, és közben mardossa a kétség, hogy szabad-e új embert beengednie jól összeszokott párosukba. Vajon nem sérül-e ettől a fia. Közben csak némán bólint mikor kimondom, hogy mennyire természetes az az igény, hogy felnőtt partnerre, társra vágyik.

A rendelőmben szemem láttára zokogva tör össze egy filigrán 30-as anyuka, mikor megpillantja gyermeke családrajzát. „Anya a telefonját szokta nyomkodni”- fűzte rajzához a 7 éves lány.

Elérzékenyülten néz egymásra a középkorú pár, mikor rákérdezek kislányuk születésének történetére. Kiderül, hogy gyermekük 28.hétre, koraszülöttként jött a világra. Most iskolai tanulási gondok miatt kerestek fel, ám mikor megvilágítom előttük azt az összefüggést, hogy mindaz, amit ma tapasztalnak Lilinél, összefüggésben állhat azzal, ahogy ez a pici lány a világra érkezett, hirtelen összeáll nekik a kép. Nem lekicsinylem, hanem méltatom lányuk teljesítményét. „Nehezen olvas? Lassan ír? Na és! Ő egy túlélő! Valódi kis csoda!”- fogalmazom meg hangosan gondolataimat. „Nagyon élni akart, küzdött, mint egy harcos!”- húzza ki magát büszkén az apa, és látom, hogy könny csillan a szemében.

Fiatal, első gyerekes párral beszélek online. Az anyuka elmeséli egy átlagos hetüket a 3 hónapos kicsivel és a 2,5 éves naggyal. Mosolyogva beszél, de a szemei alatt mély, szürkés gödrök ülnek. A kicsit igény szerint szoptatja, egy éjjel 4x-5x is,és ő kel a 2,5 éveshez is, aki sokszor megébred éjszaka. Rossz alvó a nagy, ilyenkor éjszaka van, hogy fél óráig a karjában tartva, ringatva járkál vele a szobában, míg meg tudja nyugtatni. Próbálok nekik segíteni, min lehetne változtatni, mert: „Ez kibírhatatlan, embertelen!”- jelzem vissza. Meghökken, és talán magának is először vallja be, hogy mennyire végtelenül elfáradt.

Megerősítést, támogatást, útmutatást vágynak ezek a szülők. Magukat ostorozzák, mert nem sikerül mindig a nagy könyv szerint, tökéletesen csinálni a 0-24 órás feladatkörüket.

Ér elfáradni. Ér letenni a terheket. Ér erőt meríteni.

Mind olyan szülők, akik meg akarják érteni a gyereküket. A legjobbat akarják neki, és önreflekív módon vizsgálják saját tetteiket, belátják, ha hibáztak és motiváltak a változtatásra. Ez teszi őket gyermekük számára a legszerethetőbb szülővé, nem az, hogy elsőre mindent jól csinálnak.