Eszter néni nyugdíjhoz közeli, elismert pedagógus. 35 éve van a pályán, az idei tanévben kis elsősöket kapott, az utolsó osztályát, akinek negyedikig ő lesz az osztályfőnöke. Írisz szülei azért választották az iskolát, ahol Eszter néni tanít, mert itt emelt óraszámban tanulhat idegen nyelvet a lányuk. Örültek neki, mikor megtudták, hogy egy ilyen tapasztalt tanító nénihez került gyermekük. Írisz éppen két hónapja és két napja volt már okos iskolás nagylány, mikor este sírva mesélte az otthon: „Anya lehet, hogy csináltam egy nagyon nagy butaságot. Mikor órán feladatokat csináltunk, akkor én nem adtam be Eszter néninek az enyémet, mert olyan csúnya lett.” Az anyukája megnyugtatta Íriszt, megbeszélték, hogy ilyet nem szabad csinálni és Írisznek megígérte az anyukája, hogy másnak reggel beszél Eszter nénivel. Segít majd elmagyarázni, hogy mi történt, nehogy baj legyen belőle. Másnap Írisz anyukája beszélt Eszter nénivel, elmondta, mi történt és megnyugodva ment be a munkahelyére. Mikor azonban az előző napi beadott feladatok ellenőrzésére került a sor, Eszter néni meglepődést színlelve vette észre, hogy Íriszé hiányzik a többi beadott munka közül. Íriszt felállította, és az osztály előtt kérdőre vonta, hogy mi történt. Írisz halk hangon el is kezdte mondani, hogy ő nem adta be a lapot, az övé azért nincs ott, de az anyukája… Ezen a ponton Eszter néni félbeszakította, hallani sem akart semmit semmiféle anyukáról és jól leteremtette Íriszt, az egész osztály előtt alapos leszidást, fejmosást kapott. Írisz aznap is sírva ment haza és azt mondta: „Anya, te hazudtál nekem! Megígérted nekem, hogy beszélsz Eszter nénivel! De Eszter néni semmiről sem tudott és leszidott az egész osztály előtt!” Írisz anyukájának órákba telt elmagyarázni, hogy mi történhetett (ő sem nagyon értette, hogy erre miért volt szükség) és megnyugtatni lányát. Aznap este Írisz és anyukája nem aludtak jól. Csak Eszter néni aludt jól, hiszen ő jól végezte a dolgát, valami fontosra tanította meg egy kisdiákját aznap.

Eszter néni egyetlen példány? Vagy tele van ez az ország ‘Eszter nénikkel’? Távol álljon tőlem az általánosítás. Az a gondolat kezd bennem megfogalmazódni, hogy az iskolarendszer ismert hibái mellett is lehetne emberségesebben, gyermekközpontúbban viselkedniük pedagógusoknak. Sajnos nem először hallok pedagógusról, oktatóról, edzőről, erdei tábor vezetőről, aki a megalázást, mint pedagógiai módszert használja. Általában ezeknek a gyerekekkel foglalkozó ’szakembereknek’ ott van a tarsolyában még az ordítozás, példastatuálás, nyilvános megszégyenítés is. Továbbá a félelemmel nevelés, a gyermek szárnyainak nyirbálása, és a gyermek állandó negatív jelzővel való illetése.

A cél szentesíti az eszközt?

Ezeknek a pedagógusoknak az eredményei kiválóak. A gyerekek félelemből fegyelmezettek, tanulnak a dolgozatra és jó jegyeket kapnak. Ja, és szoronganak, fáj a hasuk reggel, mikor iskolába kell menni, nem szeretik a tanítójukat és utálnak tanulni.

Pedagógusi oldalról probléma a rugalmasság, az alkalmazkodás, a változásra való képesség elutasítása, vagy hiánya. „35 éve így tanítok, én már nem fogok változni.”, mondaná Eszter néni (a példa beli, valós tanító néni, akinek nem Eszter néni a valódi neve, ezt felelte az anyuka újbóli megkeresésére). Az, hogy egy pedagógus megalázza és megszégyeníti a gyermekeket nem feltétlenül látszik a nyílt napon. Így bármelyik szülő kerülhet olyan helyzetben, hogy lassacskán, apránként derül csak ki, hogy milyen rossz élményeket szerez gyermeke az iskolában.

Mit tesz a megalázás, mint pedagógiai módszer a gyermeki lélekkel?

Ezek az élmények maradandóak, káros irányba viszik a befolyásolható, sérülékeny gyermek személyiségfejlődését. Az iskolában töltött idő alatt a gyermek ki van szolgáltatva a pedagógus viselkedésének, véleményének. Ha az a pedagógus őt lustának, rossznak látja egy idő után elhiszi magáról, hogy ő olyan, és már erőfeszítést sem fog tenni, hogy kitörjön ebből a skatulyából. A szégyen pírja sokáig kíséri majd. Rossz irányba befolyásolhatja önértékelését és az osztálybeli társas kapcsolatait is. Egy kíváncsi, élénk gyerek motiválatlanná vagy éppen ellenállóvá, dacossá válhat. Valaki küzd az őt ért vélt vagy valós igazságtalanság ellen, valaki visszavonulót fúj és az egész iskolát, úgy ahogy van megutálja.

Mit tegyen a szülő?

Független, családokkal dolgozó külsős szakemberként bátran kimondhatom. Baj van az iskolarendszerrel. És baj van a benne dolgozó pedagógusokkal is. Egy olyan tanító néninek sem szabadna gyerekekkel foglalkozni, mint Eszter néni. Ha nem tud változni, változtatni módszerein ne tanítson 2016-ban gyerekeket. Pszichológusként tisztában vagyok azzal, hogy a változást akarni kell és még akkor is hosszú, rögös út vezet a valódi személyiségfejlődéshez. Így hát ott van bennem a kétely, hogy ebben a helyzetben bízhat-e a szülő abban, hogy a visszajelzés hatására mégiscsak a pedagógus fog változtatni a módszerein.

Menekítsék ki a gyereket az osztályból? Érdemes lehet másik iskolát keresni Írisz és a hozzá hasonló helyzetű diákok számára? Mi a garancia, hogy ott nem lesz egy másik Eszter néni?

Minden helyzetnek egyedi lehet a megoldása, ahol ilyen helyzetbe futnak bele a szülők. Hiszek a szülő-pedagógus kommunikációban, a problémák megbeszélésének az erejében. Van olyan szülő, aki a szülőtársakkal kezd szerveződni. Lehet kérni fogadó órát. Be lehet menni az igazgatóhoz.

Egyben egészen biztos vagyok: a szülőnek a gyermeke mellett kell állnia. Ön szívesen járna be ilyen hangulatú munkahelyre dolgozni? Gondoljon bele, mennyire tarthatatlan az, ha gyermeke ilyen légkörű iskolában, ilyen személyiségű tanítókkal van összezárva napi 7-8 órában. Minden követ meg kell mozgatni, minden, a szülő rendelkezésére álló eszközt be kell vetni, hogy a gyereket senki se alázhassa és szégyeníthesse meg a pedagógia nevében.

Szükséges-e, kell-e, érdemes-e a gyermek három éves koráig otthon maradni?

Nem kell, ha:

• Ereditileg sem így tervezte, várják vissza a munkahelyére, amúgy is más céljai vannak
• Nem érzi jól magát otthon, frusztálja a beszűkült élettere
• Szükségük van az Ön keresetére is
• Úgy látja a gyermekén, hogy már nem tudja őt otthon lekötni
• Ha azt veszi észre, hogy társaságot, más ingereket nagyon igényel gyermeke
• Gyermeke nyitott, kifele forduló
• Gyermeke képes Önről leválni, jól érzi magát mással is
• Gyermeke jelzéseit más is megérti, képes kifejezni már, hogy mit szeretne
• Gyermeke másoktól is elfogad gondoskodást

Érdemes, ha:

• Eredetileg is ezt tervezte, erre mindig is vágyott, a gyermeknevelésben megtalálta Önmagát
• Jól érzi magát otthon
• Anyagilag meg tudják oldani
• A gyermek napját jól képes stukturálni
• A gyermekével korának megfelelően, aktívan tud játszani
• Gyermeke ragaszkodik a  megszokott otthoni rutinhoz
• Gyermeke befele forduló, szorongó, lassan oldódó típus
• Gyermeke a leginkább Önhöz ragaszkodik, bizonytalanná válik, ha Ön kikerül látóteréből
• Gyermeke még nem tud beszélni, vagy jelzéseit más félreértheti
• Gyermeke viselkedése erősen személyfüggő és főleg csak Öntől vagy a legszűkebb családtól fogad el gondoskodást

A fenti lista segíthet eldönteni, hogy Önre és gyermekére mi jellemző leginkább. A gyermek az életkora előrehaladtával egyre jobban fejlődik, és néhány dolog, amire a listából nemmel válaszolt most (nem, ez nem igaz, az én gyermekemre) a gyermek egy és két éves kora között megváltozhat. Tehát az a gyermek, aki egy évesen nem érett még a bölcsődére és arra az elhatározásra jut, hogy még otthon marad vele, 2 éves korára lehet, hogy érett lesz már az Öntől való elszakadásra.

A döntésben több dolognak is szerepet kell játszania. Az anyagi és tárgyi feltételekről most nem téve említést: minimum két szereplős a történet. Anya és a gyermek is jól kell legyen abban a helyzetben, hogy 3 évet otthon töltenek. Nem helyes, ha az anya saját magát, terveit, ambícióit feláldozva marad otthon. Az sem szerencsés, ha a gyermek jelzéseiből derül ki, hogy már érdemes lenne közösséghez szoktatni, de erre a szocializációs élményre nincs lehetősége három éves kora előtt.

Az ideális helyzet az lenne, ha, mind az édesanya, mind a gyermek igényét sikerülne összeegyeztetni és minkét fél számára jó megoldást találni. Ehhez azonban kissé érdemes árnyalni a képet.  Nem csak ez a két opció kéne, hogy létezzen: három éves korig otthon marad anya a gyermekkel és a játszótér-otthon-közért háromszögben élik az életüket. Vagy anya mihamarabb visszatér dolgozni, és 8-10 órát otthonról távol tölt, míg a gyermek bölcsődébe jár. Létezhetnek árnyalatok is, amik ebből is-abból is tartalmaznak egy kicsit. Például anya dolgozhat heti pár órát, akár nem is mindennap, részmunkaidőben. Anya alapvetően otthon lehet, de intézheti a saját cégét, vállalkozását, táv-munkáját, otthonról, számítógép segítségével. A két szülő felváltva lehet otthon, akár úgy, hogy néhány hónapot az apuka tölt gyesen, akár úgy, hogy a hetet osztják fel egymás közt, hogy éppen melyik nap, ki marad otthon a gyerekkel. Az otthonlévő szülő viheti a gyermekét rendszeresen közösségbe anélkül, hogy el kéne válniuk egymástól: erre találták ki a zenés torna foglalkozásokat ennek az egészen pici korosztálynak. Így a gyermek közösségben is tapasztalatot szerez, de mégis otthon lehet. Az ilyen foglalkozások abban is segíthetnek, hogy az otthoni rend monotonitását megtörjék, és nem utolsó sorban az anyukának is kimozdulási lehetőséget, új ismereteket és ismeretségeket jelenthetnek. Másik köztes megoldás lehet, ha a gyermek rendszeresen jár közösségbe, de azt sikerül mondjuk családi napközi keretei között megoldani, úgy lehet, hogy például heti két-három nap, és csak ebédig jár a gyermek. Így anyának is jut egy kis szabadidő és a gyermek is fokozatosan szokik hozzá a közösségi léthez.

Minden gyermeknek egyedi a fejlődési tempója. Van, olyan kisgyermek, aki már másfél évesen simán beszokik a bölcsibe, míg van, akinek ez 2,5 évesen is nehézséget jelent. Emellett ott van még a szülők, családok egyedi élethelyzete, így mindenkinek meg kell találni a neki és gyermekének ideális megoldást. Nem cél az anyaság oltárán feláldozódni, de ne is becsüljük túl a gyermek közösségi iránti vágyát.

Minden szülő szeretne a gyermekéből kitartó, szorgalmas, az akadályok elől nem meghátráló felnőttet nevelni. A cél nemes, az eszköz és a módszer helyesen megválasztandó, különben valami egészen mást fog elérni gyermekénél. Az elvek keretet adhatnak a gyermekkel való bánásmódnak, azonban egyes helyzetekben mérlegelni kell, hogy a ‘kitartani mindenáron’ a gyermek javát szolgálja-e.

Elsős kisfiú esete. Igyekvő, szorgalmas gyermek. Hamar rájön, hogy a napocska a legjobb matrica, amit gyűjteni lehet, a mackó még elég jó, a süni nem jó és, aki almás matricát kap, az a ‘futottak még’ kategória. Szégyenkezik, mikor egyik nap csak almás matricával tud hazaállítani, vigasztalhatatlan. Aztán a nyílt órán a saját és többi anyuka füle hallatára mondja a tanító néni: “Mindenki napocska matricát kaphat, csak Kristófnak nem lett jó a megoldása, de azért neki is adjuk egy almás matricát.”

Másodikos fiú esete. Kosarazni jár, ám az utóbbi időben igyekszik ellógni a foglalkozásokat. Kiderül, hogy napközi időben van az edzés, olyankor, amikor a barátai a leckeírás után futkároznak kint az udvaron. Ő is szeretne velük játszani, az edzésen nagyobbak vannak, ő senkit sem ismer.

Harmadikos lány esete. Picit erősebb testalkatú, csacsogós, jó kedélyű kislány. Elmeséli otthon az anyukájának, hogy Laci bácsi, az úszóedző le szokta nyomni azoknak a gyerekeknek a fejét a víz alá, akik beszélgetnek és nem figyelnek oda edzésen. Az anyuka megkérdezi a kislányát, hogy beszéljen-e Laci bácsival? A kislány tiltakozik, ezt semmiképp sem szeretné, ő továbbra is szeretne úszni járni.

Ötödikes fiú este. Elsős kora óta nehezebben illeszkedett be az osztályba. Mostanra odáig fajult a helyzet, hogy bár jó tanuló, de utálja az iskolát, borzasztóan érzi magát bent és minden nap rossz nap. Osztálytársai nem vonják be, nem keresik a társaságát, vagy kicsúfolják.

Hatodikos lány esete. Költözés miatti iskolaváltáskor német nyelvet kezd tanulni. Az osztálytársai már évek óta tanulnak. Mellé szülei heti két órában külön tanárt is fogadnak. Pankának nem sikerül megszeretnie a németet, ő angolul szeretne tanulni. Leckét nem szívesen csinál, miközben németezik: figyelmetlenségből, vagy kínjában véresre karmolja az arcát és kézfejét. Az apukája hangoztatja, hogy ez nem kívánságműsor, márpedig németet fog tanulni.

A fent említett példákban az a közös, hogy minden esetben beszélgettem a szülőkkel, és az alap kiindulás az volt, hogy a szülő szerette volna, ha a gyermeke az adott iskolában, társaságban, edzésen marad. Mert mi lesz akkor, ha ő kiveszi onnan a gyereket? Majd a gyerek azt fogja hinni, hogy ha valami nem működik, akkor azt ott lehet hagyni. Hát, hogy lesz így a gyereknek kitartása?!

Ez a szemlélet azonban nem veszi figyelembe, hogy a gyermek a szüleiben első sorban támaszt, védelmet keres. Ki védi meg a fent említett helyzetekben, ha a szülő éppen azzal van elfoglalva, hogy kitartásra nevelje? A fenti példákban szintén közös, hogy a gyermek számára nem való, megbetegítő közegben, feltűnően rosszul érezték magukat a gyerekek. A gyerek jelez! Nem megjátssza magát. Nem színészkedik, nem kibújni akar a kötelezettségei alól. Ilyenkor valamit feltétlenül tenni kell! Nem elég azt mondani, hogy de hát meg kell tanulnia úszni, járjon továbbra is Laci bácsihoz, bár az anya is túlzásnak tartotta az úszni nem tudó, éppen vízhez szokó gyerek fejének víz alá nyomását.

A gyerekeknek a fenti példákban szükségük van probléma megoldási stratégiára, szülői közbeavatkozásra és végső esetben váltásra: az adott közegből kiemelésre. A ‘mindenáron kitartani’ ugyanolyan nagy csapda, mint az első nehézségbe ütközve feladni. Ha a szülő nem hallja meg a gyermek valós panaszát, bent tartja egy számára kezelhetetlen, szorongáskeltő környezetben, az nem csak a szülő-gyermek kapcsolatra nyomja rá a bélyegét de a gyermek személyiségére is.  

Ha a szülő nem segít gyermeke segítségére, mit tanul a gyermek rossz esetben? Nem kitartást, hanem tehetetlenséget és azt az élményt, hogy a szülei nem értik meg őt, nem veszik figyelembe az akaratát. Valójában az olyan gyerekekből lesz kitartó felnőtt, akiknek gyermekként megvolt az érzelmi biztonságuk, megtapasztalhatták saját erősségeiket, sok sikerélményük volt és bíztak bennük. Ehhez nem kell az ordibálós edző, a megalázást pedagógiai módszerként alkalmazó tanárnéni, és a szigorúan büntető zenetanár mellett végletekig kitartania. Fontos, hogy a gyerek iskolába járjon, járjon sportolni, tanuljon zenélni. Ez mind rendben is van, de meg kell találni a számára megfelelő tanítót, edzőt, külön tanárt, még akkor is, ha ehhez a szülőnek konfrontálódnia kell a saját gyermeke védelmében.

• Gyakori hangos vita, veszekedés

Ebben az esetben szinte tapintható otthon a feszültség. A vita hevében sok olyan bántó dolog is elhangozhat, amit a gyermek nem ért és ő maga is bizonytalanná válik, ha az ordítozás, szitkozódás gyakorivá válik otthon.

• Leplezése, eltitkolása annak, hogy baj van

Ez az ellentéte az előző pontnak, mégis baj. A gyermek ugyanis a legfeltűnőbb jelek nélkül is megérzi, hogy baj van. Ha erre rákérdez, vagy látszik, hogy valami nyugtalanítja és a szülő nem válaszol őszintén, egyszerű szakavakkal a kérdéseire, akkor a gyermek egyedül marad, azzal a homályos sejtéssel, hogy valami nincs rendben.

• A gyermek beavatása felnőtt dolgokba, nem a korának megfelelően bánás a gyermekkel

A gyermek tehát érzi, tudja, hogy baj van. A felnőttek vagy előtte ordítoznak: “Menjél csak ahhoz az ilyen-olyan szeretődhöz, mi már úgysem számítunk neked!” Vagy, amikor vele beszélgetnek, túlterhelik információkkal, például: “Tudod, anyádnak csak a vastag pénztárcám miatt kellettem!” “Apád más nők után kajtat, nem bír magával!” 

• A gyermek egyik oldalra állítása, a gyermekben szövetséges keresése

A szülő krízishelyzetében mindenhonnan támogatást, önigazolást, vigaszt vár. A gyermek érzelemvilágát ilyenkor figyelembe nem véve, elvárja, hogy  a gyermek vele értsen egyet, lássa át az ő szempontjait, adjon neki igazat a másik szülő iránt érzett sértettségében.

• Lebegtetett bizonytalanság

“Valami nincs rendben apád és köztem.” “Majd ha minden kötél szakad, elköltözök itthonról.” Az ilyen és ehhez hasonló kijelentések nem megfoghatóak egy gyermek számára. Költözés várható, de mikor? Hová? Ki, kivel költözik? Ezen részletek feltárása nélkül, az egész csak egy szorongáskeltő maszlag lesz, amivel a gyermek nem tud mit kezdeni. 

• A gyermekek másik szülőjéről negatív dolgok mondása a gyerekeknek, vagy fülük hallatára

“Anyád nem normális! “ “Apád egy szemétláda!” Jellemző, hogy a válófélben lévő szülők között sok indulat feszül. Azonban a gyermek mindkettőjüket szereti! A másik fél elásása és befeketítése a gyermekek előtt övön aluli húzás, amiben hosszú távon a gyermek is sérül, még akkor is, ha van annak a szülőnek a rovásán. És ne feledjék! A falnak is füle van! Amit este 10-kor a telefonban mesél ismerősének, lehet, hogy pontosan hallható a gyerekszobában, hiába gondolja, hogy a gyerek már alszik.

• Önmaga teljes elhagyása

Akkor is szülő marad, ha éppen krízishelyzetbe jutott. A kisírt szemek, egész nap ágyban fekvés, a háztartás elhanyagolása nem megengedhető, ha vannak gyerekek, akikről gondoskodni kell. Egyfelől természetes, hogy szomorú és ezt kimutathatja a gyermekek előtt is, de fontos, hogy míg magánemberként, partnerként válságba jutott, szülőként továbbra is tudjon funkcionálni.

• Fontos döntések gyermek kezébe adása

“Kinél szeretnél lakni?” “Válassz, apával vagy anyával szeretnél menni?” Az ilyen horderejű döntésre 14 éves kor előtt nem alkalmas egy gyermek. A véleményét ki lehet kérni, lehet tapogatózni, hogy ő mit szeretne. Azonban teljes egészében ráterhelni egy felnőtt döntés súlyát, nem szabad. A gyermekben bűntudatot kelt, ha neki kell igazságot osztania a szülei között.

Így érdemes válni, ha már feltétlenül szükséges

• Közös döntésként közölni

Míg Önök, hónapok vagy évek óta gondolkodnak párkapcsolati válságukon, addig lehet, hogy  a gyermek számára döntésük véglegessége váratlan lesz. A gyerekek sokféle képen szoktak reagálni: van aki később fogja fel, van, aki tiltakozik, van, aki elkeseredik és lehet olyan is, hogy egy gyerek elzárkózik vagy szülei ellen fordul. Legyenek türelmesek, szánjanak időt a beszélgetésre. Ha közös döntésként tálalják, úgy elkerülik a másik fél hibáztatását és, mint szülők egységesen tudnak fellépni

• A gyermek szintjéhez igazítani a közlést

A gyermek életkora, érzelmi szintje és értelmi fejlettsége, háttértudása itt a fő szempont. Nem szabad a gyermeket felnőttes dolgokba beavatni, elárasztani mindenfélével. A gyermekek tapintatosan önmagukkal, így Ön is csak annyit mondjon, ami az ő szemszögéből odaillő.

• Konkrét, a gyermekre vonatkozó részletek kidolgozása

Hol fognak lakni? Mikor találkozik majd a szüleivel? Mi történik a holmiijaival? Ezek a gyermeket érintő részletek eloszlatják a bizonytalanságot valamelyest, ami mindenképpen előáll az új, ismeretlen helyzet miatt.

• Ne hibáztassa a másik felet

A gyermek mindkét szülőjéhez kötődik. Nem tudja egyiket sem csak jónak vagy rossznak látni. Ezért helytelen az egyik szülő befeketítése, hiszen a gyermek mindkettőjüket szereti. A hibáztatással összezavarja a gyermeket, hiszen, akit ő szeret, hirtelen rossznak van beállítva.

• Biztosítsa gyermekét arról, hogy továbbra is mindketten szeretni fogják

Váláskor a gyermek addigi érzelmi biztonsága megrendül. Egy csomó változás alakul az életében, számára nem előre látható módón. Így fontos hangsúlyozni, hogy mi az, ami nem változik. Mondják el neki, hogy mindkét szülő ugyanúgy fogja szeretni őt továbbra is, még ha nem is élnek majd együtt.

• Oszlassa el gyermeke félelmét, ha önmagát hibáztatja

Majdnem minden gyermek fejében megfordul az a gondolat, hogy valahogy ő okozta a szülei bánatát, haragját, feszültségét. Azt gondolja, hogy ő nem volt elég jó, elég szófogadó és ezzel nagy bajt okozott. Fontos, hogy eloszlassák ezeket az irracionális gondolatokat, hiszen a szülők életének irányítása nem a gyermek kezében van.

• Engedje meg a gyermeknek, hogy szomorú vagy dühös legyen

Nem elvárható, hogy a gyermek ugyanolyan boldogan, zökkenőmentesen élje tovább az életét. Amin Önök régóta gondolkodnak, őt az sokkhatásként érheti. Szülőként azt is el kell tudni viselni, ha a gyermek gyászol, szomorú és sír vagy éppen dühöng. Majd idővel elmúlik ez is és újra visszatérhet a kiegyensúlyozottsága.

• Ne kelljen a gyermeknek választania  a szülei között

Ne a gyerek döntse el, hogy mikor kivel mennyi időt szeretne tölteni. Ne kelljen egy vita hevében nyilatkoznia, hogy szerinte kinek van igaza. Ne faggassák, hogy kinél érzi jobban magát, ki csinál jobb programokat, ad több ajándékot. Hagyják meg a gyermeknek a saját érzéseit és véleményét, ne osszák rá a bíró szerepét.

• Újra és újra lehessen beszélni a témáról

A válás okairól és következményeiről valószínűleg nem egy alkalommal fognak majd beszélgetni a gyerekekkel. Megfelelő időben, mikor a gyermek kifejezi erre való igényét, újra és újra kérdezni fog. És olyankor ott kell lenni a számára, és korának megfelelő módón újra és újra meg kell nyugtatni, el kell magyarázni a dolgokat.

• Törekedjenek stabil láthatási rend kialakítására

A rendszeresség, a következetesség és a kiszámíthatóság segíti a gyermek érzelmi biztonságának megszilárdulását. A gyerekeknek még nem stabilak az időfogalmaik, így a ’két hét múlva szerdán’ nehezen belőhető időtáv számukra. A láthatási rend kialakításával azonban a biológiai ritmusuk hozzászokik, rááll egy meghatározott rendre, ami a kiszámíthatóság biztonságát nyújtja számukra is.

• Mindenkor tartsák szem előtt a gyermek érdekét, tudjanak rugalmasa változtatni, ha szükséges

Váláskor lényeges, hogy a gyermek szemszögéből is megvizsgálják a dolgokat. A szülők egymás iránt érzett megbántottsága, haragja, ne homályosítsa el ezt a szempontot. Újra és újra tegyék fel maguknak a kérdést, hogy amit éppen tenni készülnek, a gyermek érdekét szolgálja-e? Ha azt tapasztalják, hogy az előre kitalált dolog mégsem működik, vegyék észre és a gyermek érdekében tudjanak flexibilisen változtatni.

Bizonyos statisztikák szerint a házasságkötések 60%-a válással végződik. Ez mit jelent a gyakorlatban? Míg a 80-as években kuriózumnak számított, ha valakinek az osztálytársának szülei elváltak, manapság a fent említett statisztika az alsós korosztálynál már jól érződik, sok szülő elválik, mire a gyermek 7-10 éves lesz.

Gyermekpszichológusként azt tapasztalom, hogy gyakran jelen van egy harmadik fél, valamelyik szülő életében, vagy ha a váláskor még nem jelent meg, akkor néhány évvel később, majdnem biztosan meg fog. Például, ha a 7 éves Lacika szülei elválnak, mikor Lacika kishúga még csak 3,5 éves, akkor könnyen elképzelhető, hogy a váláskor 35 éves anyuka, és 37 éves apuka nem fogja egész hátralévő életét párkapcsolat nélkül leélni.  Mondjuk az apuka, nevezzük Lászlónak: találkozik a munkahelyén egy csinos 29 éves kolleganővel, akinek még nincs gyermeke, így mikor családot alapítanak, egyértelmű, hogy a pár női tagja gyermeket is szeretne. Lászlónak sincs ellenére, jó viszonyt ápol ex-feleségével, sikerült megbeszélni a közös gyermekeik láthatásának rendjét. Közös szülői felügyeleti jog mellett döntöttek, hiszen mind László, mind Lacika és kishúga anyukája: Kriszta, szeretné, ha mindketten továbbra is aktívan jelen lehetnének a gyermekek életében és egyik szülői érzelmi viszonya sem csorbulna a gyerekekkel. A gyerekek ezért egy hét itt-egy hét ott rendszerben vannak Krisztánál és Lászlónál. Így volt ez akkor is, mikor László összeköltözött munkahelyén megismert új szerelmével, Adriennel. Adriennt hamar megkedvelték a gyerekek, sok közös programot csináltak. Páratlan héten Adrienn és László kettesben voltak, míg páros heteken náluk voltak a gyerekek, így 4 tagúra bővült a családjuk. Aztán Adrienn várandós lett és egy kisfiúnak adott életet. Lacika nagy örömmel várta kistestvére születését, így már 5 tagú lett a család. Időközben Kriszta, Lacika anyukája élete is rendeződött és egy salsa tanfolyamon találkozott Jánossal, akinek előző kapcsolatából volt már két nagylánya: a 15 éves Timi és a 13 éves Nóra. Ők minden második hétvégét töltöttek az apukájuknál, így Kriszta és János néha kettesben, néha csak a lányokkal, néha csak Lacikával és kishúgával, néha pedig, mind a 6-an együtt voltak. Vajon az említett példában szereplő gyerekek mit mondanának a családjukról? Kik alkotják és hány fős?

A gyerekek is ismerik a hagyományos nukleáris család mintáját. Még váláskor is sokáig él bennük a vágy, hogy szüleiket összehozzák, hiszen az lenne a legkönnyebb, ha az általuk legjobban szeretett két emberrel egyszerre tudnának együtt lenni. Azokban az esetekben, mikor a szülőknek sikerül civilizáltan intézniük a válást, nem a gyerekekben keresnek szövetségest maguknak és a gyerekek érdekét a megváltozott élethelyzetükben is szem előtt tartják, sérülnek a legkevésbé a gyermekek a válás során. Ilyenkor ritkán egyszülős családok jönnek létre, ez azonban gyakran átmeneti állapot. A külföldi szakirodalomban patchwork családnak emlegetett család hasonlóan, vagy még kacifántosabban jön létre, mint Kriszta és László családjának alakulása.

A családról sem szabad tehát mereven és kizáróan gondolkodnunk. Egy gyermek számára a legfontosabb, hogy megértő, szerető közeg vegye körül. A patchwork vagy mozaik családok esetében még az is előfordulhat, hogy jól jár a gyermek, hogy ilyen sokan veszik körül, és ilyen sokan szeretik.

Gyermekpszichológusként azt tapasztalom, hogy a gyerekek nagy része csak olyan dologba mer belevágni, amiben már biztos tudása van. Nem szeret gyakorolni, frusztrált lesz, ha valami nem sikerül elsőre. Szeretne teljesíteni, megfelelni, saját maga értékét látja csökkenni azáltal, ha valamiben nem tud első próbálkozásra kiváló lenni.

 Mi okozza ezt és hogyan tudnának szülőként ezen változtatni?

 Fontos tudni a gyerekekről, hogy sokan közülük automatikusan kerülik azokat a tevékenységeket, amiben nem jók. Szinte semelyik gyermek sem rendelkezik minden részképessége terén azonos színvonallal, mindenkinek vannak kiemelkedő, átlagos és az átlagosnál gyengébb képességei. Jelen esetben átlagos alatt azt a szintet értem, ami az adott életkorban elvárható, ami a korosztályba tartozó legtöbb gyermekre jellemző. Ehhez a szórt képességprofilhoz hozzájön még a gyermek egyéni érdeklődési köre. Szintén gyakran látom, hogy egy őt érdeklő tevékenységbe számtalan óra figyelmet és foglalkozást tud beletenni egy kisgyerek, míg más tevékenységgel, amik őt nem érdeklik, szinte csak percekre lehet lekötni.

 Egyfelől természetes jelenségről beszélhetünk, a felnőtteknél is megfigyelhető, hogy az érdeklődési körükbe tartozó dolgokkal sokkal szívesebben és tovább tudnak foglalkozni. A gyermekeknél az is okozza ezt a jelenséget, hogy éretlen még az idegrendszerük, az érzelmi szabályozás területei kiforratlanok. Viszonylag kis horderejű dolgok is intenzív érzelmeket képesek kiváltani belőlük. Például, ha egy kilenc év körüli fiú veszít egy társasjátékozás során, a végletekig képes feldühödni és elkeseredni.

 Az örömteli, azonnal sikerrel járó tevékenységek ezért azonnali módon jutalmazóak, ami olyan hatással bír, hogy újra és újra ezeket a helyzeteket keresi a gyermek, míg a frusztrációval járó helyzeteket kerülni kezdi. Az is tipikus jelenség, hogy a gyermek belső képe magáról sokkal fejlettebb, mint az a színt, ahogy a valóságban ő megnyilvánulni képes, és az ezzel való szembesülés kedvetleníti el. Például sok gyereknek élénk a képzelőereje, a belső képei színesek, változatosak, kidolgozottak, de mikor belekezd ennek ábrázolásába, papírt és ceruzát ragad: a végeredménnyel sosem lesz elégedett, mert az a belső képhez képest jóval egyszerűbbre sikerül.

 Egyfelől érdemes hagyni, hogy a gyermek abban még több tapasztalatra tegyen szert, ami iránt érdeklődik és amiben ügyes. Másfelől azokat a területeket sem szabad teljesen elhanyagolni, amiket ő ösztönösen kerül. Példa lehet erre a jelenségre, ha valaki nem szívesen rajzol és a végén úgy megy iskolába, ahol nap, mint nap kell majd írnia és rajzolni, hogy több évnyi lemaradása van ezen a területen az átlagos szinthez képest. Másik példa, amikor egy kisgyerek ügyetlenül mászókázik, sosem találja el a labdát, társainál lassabb, majd a sport teljesen kimarad az életéből, tesi órán ő van elkönyvelve a legügyetlenebbnek. A fent említett példákban gyanítható, hogy valamilyen részképesség zavar is állhat a háttérben, amit fontos idejében észrevenni, fejlesztőpedagógus által felméretni és egyéni célzott fejlesztéssel javítani. Fontos, hogy ezeket a tendenciákat időben felismerje a szülő, hiszen legjobb, ha még iskolás kor előtt sikerül a gyengébb részképességeket közelíteni az átlagos szinthez. Ellenkező esetben, ha egy gyermek képességprofilja extrém szórást mutat: tehát valamiben kiemelkedően tehetséges, míg más dolgokban nagyon mélyen szántó: iszonyú nehéz lesz számára megfelelő iskolát talán.

 Az iskola szerepe a kudarckerülő jellem kialakulásban, megszilárdításában

 Mindenképpen szót kell ejtenünk a gyermekek iskolában szerzett tapasztalatairól. Tegyük fel, hogy adott egy jó képességű, egészséges, kiegyensúlyozott, érdeklődő gyermek, aki bekerül az általános iskolába. Gyakran tapasztalható jelenség, hogy szorongásai felerősödnek, nagyon meg akar felelni, és retteg, attól, hogy kiderül, hogy ő valamiben nem ügyes, vagy hogy hibát ejt. Az iskolában tipikus, hogy arra kérdeznek rá, amit nem tud és azt jutalmazzák, aki hibátlanul teljesít. Ez a fajta szemlélet felerősíti a kudarckerülő tendenciát. Egy poroszos iskolában szocializálódott alsós gyerek maximálisan jól akar teljesíteni, így csak olyan dologba kezd bele, amiben biztos. Nem próbálkozik, nem kutat, nem érdeklődik a kötelezőn túl, nem kitartó. Legrosszabb esetben már nem is kíváncsi, unatkozik az iskolában, nem szívesen tanul.

 A nem kudarckerülő gyerek sajátosságai

 Az ilyen gyermek megőrizte magában az eredendő kíváncsiságot. Bízik saját magában. Érdeklődik a világ dolgai iránt. Észrevétlenül szívja magába a tudást. Mer kockáztatni, nem tekinti személyes kudarcának, ha valami nem sikerül elsőre. Tanulásában őszinte érdeklődés és játékosság figyelhető meg. Hogyan érheti el szülőként, hogy ilyen maradjon, vagy ilyenné váljon gyermeke?

 Tippek szülőknek

Dicsérje jól gyermekét!

Dicsérje a próbálkozásért, az erőfeszítésért, a kitartásáért. Ha skatulyába rakja a gyermeket, úgy dicséri például, hogy: “Okos vagy!”, azt a rejtett elvárást fogalmazza meg, hogy ezt várj a tőle. Átfogalmazva egy így hangzik: “Ügyes vagy, hogy kitartóan próbálkoztál, végül sikerült megfejtened!” így nem lesz az az érzete a gyermeknek, hogy Ön előtt mindig okosnak kell mutatkoznia, az igazi érték a próbálkozás, a gyakorlás, a kitartás és az, hogy önmagához képest fejlődni tudott.

Legyen a reális elvárása gyermeke felé

 A szülőnek is be kell látnia, hogy a gyermeke egy adott dologban sosem lesz kiváló. A képességeihez és lehetőségéhez mérten, segítséggel akár, de inkább az legyen a kitűzött cél, hogy, érje el az átlagos szintet, ne legyen teljesen elhanyagolt azt a terület. Ha gyermeke mindig is utálta a matekot, alapból humán beállítottságú, akkor a 3-mas is jó jegynek számít.

 Mutasson példát

A szülő is frusztrált egyes helyzetekben, nem sikerül kinyitni elsőre a befőttesüveg tetejét. Csíkos maradt a gyerekszoba festése. Kiszáradt a kacsasült. Ön, hogy viselkedik ilyen helyzetben? Próbálkozik újra és újra? Hogyan vezeti le a feszültséget? A gyerekek nem csak a magyarázatból tanulnak, hanem utánzás útján is. Ha szeretné, hogy a gyermeke kitartó legyen, Ön is példát mutathat ebben. Tudja vállalni a gyermeke előtt is, hogy nem tökéletes, hogy nem minden jön össze elsőre? Mikor beszélget gyermekével hozhat a saját életéből is példát, amikor kisgyerekként hasonlót élt át, mint most az Ön fia vagy lánya.

Elfogadóan bátorítsa

 A bátorítás nem  erőltetés. Ne kényszerítse gyakorlásra, mert csak még jobban megutálja a nem szerette tevékenységet. Inkább legyen segítően jelen. Hozhat példákat arra, amikor sikerült neki abban, vagy hasonló dologban sikert elérnie, amit próbál elkerülni. A bíztatás formája lehet, ha elmondja gyermekének, hogy bízik benne és, hogy ő is bízzon magában. Ez a fajta szülő támogatás szárnyakat adhat egy gyermeknek.

Tegye érdekessé az elkerült, kreatívan tanítsa

 A gyermek szívesen foglalkozik azzal, ami érdekli. Ön rávilágíthat arra, hogy az a dolog is érdekes, amire eddig gyermekének nem volt figyelme. Ha például a gyermek rajongva érdeklődik a dinoszauruszokért, ehhez a témához akár az idegen nyelv tanulást, akár a matematikát, környezet ismeretet, történelmet jól lehet kapcsolni. 

Ellensúlyozza az iskolai esetlegesen negatív hatást, mutasson más szemléletet

 A gyermek napi 8 órát az iskolában tölt. Ez jelentős befolyás. Így a fennmaradó időben tehet azért, hogy átadja az Ön szerint helyes szemléletet. Szabadidejükben játékosan, kreatívan, a gyermek önbizalmát erősítve újra és újra nekifuthatnak az eddig elkerült dolgoknak. Nem szeret a gyermek olvasni? Mehetnek együtt könyvtárba, könyvesboltba, választhasson a gyermek neki tetsző könyvet. Olvashatnak együtt, beszélgethetnek a szereplőkről, hozzányúlhatnak szabadon és kreatív az olvasáshoz, hátha sikerélménye lesz a gyermeknek és megjön a kedve hozzá,

Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a legtöbb szülő célja megőrizni gyermeke természetes nyitottságát, érdeklődést a világ felé. Tudva levő, hogy, aki mindig biztonsági játékot játszik, sosem lép ki a komfortzónájából, nem próbája ki magát új helyzetekben, az a világ legérdekesebb dolgairól lemarad.

Abból tudom, hogy baj van a magyar iskolarendszerrel…

Hogy elhozzák hozzám pszichológiai rendelésre:

- Az elsős kislányt, akiben óriási a megfelelési vágy, és napok óta bántja, hogy csak 96 százalékos lett a matek dolgozata, mikor ő csak egy hibát csinált. A kislányt megismerve megtudom, hogy mély érzésű, néha szokott veszekedni a kisöccsével, imádja az állatokat és nagyon ügyesen balettezik.

- Az másodikos kisfiút, aki intőt kapott, mert a szünetben rendetlenkedett. Kiderült, hogy társaival szerepjátékot játszva kezéből pisztolyt formálva, azt mondta: „Puff, lelőlek!”. A tanító néni beírása szerint tűrhetetlen, hogy egy kisdiák ilyen agresszíven viselkedjen, fegyvert imitáljon. Az anyuka félve, bizonytalanul kérdezi tőlem, hogy most akkor nagy a baj? Félszegen előveszi a kisfiú rajzait, amik rendőrt, katonát ábrázolnak. Megtudom még, hogy a kisfiú nagyon szeret a nagyszüleinél lenni, ügyes horgász, a szülei szerint jószívű, értelmes kisgyerek.

- A harmadikos kisfiút, akinek vasárnap esténként hányingere szokott lenni. Akihez már többször riasztották a szüleit az iskolában fejfájás, hányinger, szédülés miatt. A kisfiú osztályában naponta minimum három számonkérés szokott lenni. Tollbamondás, matek röpdolgozat és angol szódolgozat. Ez a kisfiú négyes-ötös tanuló. Megismerve rájövök, hogy kiváló mérnöki agya van, 9 évesen locsoló berendezéseket tervez, szenvedélyesen érdeklődik az autók mechanikája iránt. Szerető családi közegben él, van két legjobb barátja, akikkel egy osztályba is jár.

- A kitűnő tanuló negyedikes fiút, aki nem mer megszólalni az órán. Nála szívritmuszavart is diagnosztizáltak, a szülei aggódnak, mert nem meséli el, hogy mi történik vele az iskolában. Kiderül, hogy nagyon szépen énekel, kórushoz csatlakozik, velük rendezvényeken nagy sikerrel szerepel. Abban az évben, mikor hozzám is járni kezd, vívó edzésre is beíratják. Kiderül, hogy őstehetség vívásban, az év végi legszorgalmasabb vívó jutalmat is ő kapja.

- Az ötödikes, az egyik legjobb hírű általános iskolába járó fiút, aki feszült, sokszor mégis levert és motiválatlan. A foglalkozáson eljátssza, hogy ő a tanár, és mindig egyre nehezebb feladatokat ad nekem, anélkül, hogy megdicsérne. Mikor megérzem ennek a nyomasztó erejét magamon, kitépi a lapot a kezemből és közli, hogy lejárt az idő. Ő a tanár most, nincs kegyelem, pedig meg tudtam volna oldani azt a példát még.

- Az ötödikes szemüveges fiút, aki úgy érzi, hogy nincs egy barátja sem. Két tannyelvű angol általános iskolába jár, ahol nagyon jól teljesít. Senki sem barátkozik vele az osztályban, gyakran csúfolják, sugdolóznak a háta mögött. Mindeközben a szülei házassági problémákkal küzdenek, a fiú magányosnak érzi magát.

- A hatodikos lányt, aki mindennap sír hazafelé az iskolából. Úgy érzi, hogy a tanító néni nem szereti őt, mindig rá szól, pedig mások is beszélgettek órán. A kislánynak tanulási nehézsége van, nehezen tud hosszú ideig figyelni, álmodozó. Megtudom róla, hogy évek óta lovagol, sérült gyerekek lovas terápiájánál segít. Kedves, jószívű kislány, aki szívesen Barbie-zik még.

- A nyolcadikos lányt, aki napi 4,5 órát tanul. Hatosztályos erős gimnáziumba jár, tartani akarja a tempót a többiekkel. Nem szokatlan, hogy egy nap öt tárgyból is dolgozatot írnak. Egy órát utazik Budapest vonzáskörzetéből az iskolába és egy órát haza. Minden maradék idejében sokszor éjfélig fennmaradva tanul.
Vágyik rá, hogy több ideje legyen sportolni, kézműveskedni és a családjával, barátaival lenni. Ha rossz jegyet kap, úgy érzi, ezen múlik az élete, mindent elrontott.

- A nyolcadikos fiút, aki a felvételijére készül. Panasza, hogy nem tud este elaludni, emiatt másnap nagyon fáradt, kimerült. Jól akar teljesíteni, szorgalmas, jók a jegyei, de soha nem tud leereszteni. Mialatt hozzám járt, szabadidejében fotózni kezdett, a gimnáziumban már önálló fotókiállítása nyílt.

Mi a közös a fenti példákban? Sok-sok megbetegített, lelkileg az iskolarendszer által megnyomorított gyerek.

Mindegyik fél, szorong, a legtöbbjük kiválóan teljesít, és közben testileg-lelkileg nincs jól. A fent említett gyerekek közül egynek sem lenne szabad gyermekpszichológushoz kerülnie. Miért? Mert alapvetően egészséges gyerekekről van szó! Az iskolarendszer megnyomorító hatása nélkül, mind kiegyensúlyozottak, felszabadultak, harmonikusan fejlődőek lehetnének, egy csomó olyan tulajdonsággal, ami értékes a világban.

Hogy létezik az, hogy elsős gyereket büntetnek azért, mert játékos, mozgékony? Hogyan lehetséges, hogy általános iskola elsőben, ahol elvileg nincs osztályozás, szorongnak a gyerekek, hogy hibát vétenek? Hogy működhet évek óta egy iskolai közösség, úgy, hogy egy kisdiák ki van közösítve? Miért kap egy gyerek több figyelmet a pedagógustól, míg egy másik gyerek igénye figyelmen kívül van hagyva? Honnan tudják a gyerekek már 10 évesen, hogy mi a feszített tempó, mi a stressz? Egy átlagos hétköznapon miért kell egy 14 évesnek négy órányi leckét, tanulnivalót adni?

Az a szomorú, hogy miközben írok, egyre másra jutnak eszembe a példák. A szülők, akik azzal jönnek el hozzám, hogy kínszenvedés leülni olvasást gyakorolni az elsős gyerekkel, rámegy az egész szombatjuk. A szülők, akik panaszolják, hogy a gyereket már semmivel sem lehet motiválni, nem akar napközi után tanulni, pedig megígérték, hogy biciklit kap év végén, ha jó lesz a bizonyítványa. A kisfiú, aki tikkel és elmeséli, hogy az iskolában a kedvence az udvari szünet és a tesi óra. Ezek a példák kavarognak a fejemben. Mind-mind valós emberek, valódi sorsok, igazi problémák.

Szakemberként azt látom, hogy igazuk van a gyerekeknek. Elfáradnak, tiltakoznak, csak azért is izegnek-mozognak, beszélgetnek órán! Addig jó, míg a gyereknek van ereje tiltakozni! Az a betegebb gyerek, aki már csak rezignáltan elszenvedi a sok irreális követelményt, akinek fáj a hasa reggelente, mikor iskolába kell menni, aki nem beszél arról, hogy mi bántja.

A probléma összetett. Magyarországon örökségünk a poroszos iskolarendszer, ahol a rend, fegyelem, frontális oktatás, nagy lexikális ismeretanyag a meghatározó. Tehát adott egy nem gyerekközpontú rendszer, ami nem veszi figyelembe a gyerekek játékosságát, nagy mozgásigényét, változatosságra szomjazását. Aztán ott vannak a gyerekeket tanító, pedagógusnak nem való, kiégett, megkeseredett emberek, akik legszívesebben máshol lennének. Említhetjük még a szülőket is, akik ugyanilyen iskolába jártak, és szintén valahol azt sugallják a gyermeküknek, hogy maximálisan jól kell teljesíteni.

Egy gyermek egész életét meghatározhatja, hogy milyen iskolába jár! Nem azért, amit beléjük vernek: hogy minden a jegyeken múlik. Ellenkezőleg! Minden azon múlik, hogy fenntartható lesz-e a természetes gyermeki kíváncsisága, hogy ki tudja-e bontakoztatni a benne rejlő potenciált, hogy elhiszi e magáról, hogy ő is okos, hogy lesz-e kedve tanulni. Találkozik-e olyan karizmatikus, hiteles személyiségekkel, akinek hatására nem csak az adott tárgyat szereti meg, hanem emberséget is tanul?

Tapasztalatból tudjuk, hogy az életben való beváláshoz kevés köze van az általános iskolában szerzett jegyeknek. Változásra van szükség! Elégedettebb, motiváltabb, megbecsültebb pedagógusokra! Gyermek központú iskolákra. A tét gyermekeink jövője, nem lehet elég hamar elkezdeni a változtatást!

(A felsorolt esetek valós példákon alapulnak, néhány részlet megváltoztatásra került, a felismerhetőség elkerülése érdekében.)

Biztonságban érezheti magát gyermeke?

Terrorveszély. Fenyegetettség. Jönnek a migránsok. Lövöldözés, halottak. Öngyilkos merénylő. Lezuhant, eltérített repülőgép. Milyen világban élünk?

A globalizáció és felgyorsult világunk mellékhatásaként minden, a világban történt számottevő eseményről frissen, gyorsan értesülhetünk. Ott van a hírműsorokban, az újságok címlapján, az internetes portálokon, ez szól a rádióból.

Szokott Ön rádiót hallgatni, miközben kocsival oviba vagy iskolába viszi a gyermekét? Szokott otthon bekapcsolva lenni a TV? Szokott családjával, barátaival közéleti eseményeket megvitatni, úgy, hogy a gyermek is hallótávolságon belül van?

Ha a válasz bármelyik kérdésre: igen, akkor az Ön gyermeke rendelkezik információkkal, vagy annak részeivel, egy-egy morzsájával a világ eseményeit illetően. Felbolydult világban élünk. A csapból is az agresszió, veszély, bizonytalanság folyik.

Ön mit gondol, biztonságos a világ?

Szülőként ott a felelőssége, hogy biztosítsa a gyermek érzelmi biztonságát, megfelelő nyugodt körülményeket teremtsen az ő harmonikus fejlődéséhez. Az, hogy Ön mit gondol a világról, nagyban befolyásolja, hogy a gyermeke hogyan fog vélekedni.

Inkább ilyeneket mond neki?
“Senkiben sem szabad megbízni!” “Vigyázz, ne állj szóba idegenekkel!” “Nem mehetsz el a távolabbi játszótérre, mert még elrabolnak” “Vele ne barátkozz, mert aztán te is drogos leszel.”

Vagy ilyeneket? ”Menj csak kicsim, itt leszek!” “Nyugodtan próbáld ki, tapasztald meg, aztán majd eldöntöd, hogy neked való-e.” “Ha bajba kerülsz, kérj segítséget, bízom benned!”

Csecsemőkorban a gyermek még nem sokat észlel a távolabbi világból. Anya finom illata, lágy érintése, puha takaró, meleg ágyikó. Szerencsés esetben ez veszi körül. Gondoskodó, az igényeire érzékenyen reagáló anyával rendelkező kisgyerekekben kialakul az a belső biztonság, amit ősbizalomnak nevezünk. Képes lesz szeretni, mélyen kötődni, bízni az emberekben. Biztonságban érzi magát. Mi történik aztán ezzel az alapvető bizalommal a világ felé?

Óvodáskorban beszélhetünk először arról a hatásról, hogy már eljutnak hozzá a tágabb környezet történései is. Megmarad a kis mikro környezete: az otthon, játszótér, ovi, nagyszülők, rokonok közege, de már lát, hall, tapasztal dolgokat a nagyvilágból. Sokszor többet, mint gondolnák! Iskolás korban még inkább felerősödik ez a hatás, a nagyobb gyerek, már maga is elolvashatja a plakátok, újságok szövegét, többet megért abból, amit lát vagy hall.

Gyermekpszichológusként találkozom olyan budapesti gyerekekkel, akik attól féltek, hogy az ő házukat is elönti a vörös iszap (a vörös iszap katasztrófa idején), olyanokkal, akik attól tartottak, hogy majd az ő ovijukra fog rázuhanni egy repülőgép, és sokan félnek a betörőktől is.
Azt látom, hogy a médiából áramló sok negatív információ elárasztja a gyerekeket is. A gyerek nem tudja megválasztani egy bizonyos életkorig, hogy szeretné-e hallgatni a híradót, ő is azt nézi, amit a szülei. Sok háztartásban háttérzajként megy a rádió vagy TV.
A koruknak nem megfelelő ingereket, melyeket elárasztó módon, sokszor ismételve tapasztalnak meg a gyerekek, nem tudják feldolgozni. Irreális félelmeket, szorongást táplál az ilyen inger, mely a gyermeki fantáziába beleszőve sokszor felnagyítva jelenik meg. Ezek a világméretű katasztrófák nem gyermeki léptékűek. Az ilyesmi rombolja a gyermek biztonságérzetét.
Nem kell teljes tudatlanságban tartani a gyerekeket, de koruknak megfelelő módon és formában kell átadni nekik információkat. A híradó nem ilyen. Ha a gyermeknek nincs módja kérdezni a felnőttektől, a kortársaitól fog tájékozódni, vagy egyedül marad a félelmeivel.

Tényleg kell, hogy tudjon a gyermek a kínai buszbalesetről, az amerikai tornádóról, vagy a japán atomerőmű katasztrófáról? Mi jó származik abból, ha félni kezd olyan távoli dolgoktól, melyek bekövetkezése nagyon alacsony valószínűségű az ő közvetlen környezetében és amire nincs befolyása?

A világ felnőttszemmel tényleg veszélyes hely. Időnként és helyeken elviselhetetlenül, életet veszélyeztetően veszélyes tud lenni.

Azokra a veszélyekre kell felhívni a gyermek figyelmét, amik őt is érinthetik, amik megtörténhetnek vele is, ami ellen tud tenni. Tanítsák meg a gyermeknek, hogyan kell biztonságosan közlekedni. Hogy mindig mondja meg hová, kikkel megy, és érjen haza akkor, amikorra mondta. Hogy nem kell feltétel nélkül engedelmeskednie senkinek, van joga megvédenie saját magát. Hogy a teste, a privát zónái az övéi, azokhoz senki sem nyúlhat. Hogy minden titkot el szabad mondania a szüleinek. Tanítsuk meg észlelni a számára potenciálisan veszélyes helyzeteket és legyen arra megoldókulcsa a gyereknek, hogy hogyan keveredjen ki ilyen helyzetekből. Ehhez azonban szükség lesz alapvető bizalomra is az emberek iránt, hiszen, ahogy egyes emberek rosszat akarhatnak neki, úgy lesz aki segít majd. Tudjon a gyermek segítséget kérni!

Fizikai biztonság, érzelmi biztonság, bizalom. Szorosan összefüggő témák. Az a gyermek lesz pszichésen egészséges, akinek nem sérül az ősbizalma. Aki az induláskor meglévő bizalmat meg tudja őrizni magában az emberek iránt. Akinek megvannak a szenzorai a valós veszély észlelésére és tud segíteni magán, vagy segítséget kérni. Aki nem szorong beláthatatlan, fenyegető nagy dolgoktól, de a saját szűkebb világában tájékozott és jól eligazodik. Akinek a szülei biztos bástyaként állnak a háta mögött, akikhez bármikor fordulhat.

Szeretné szülőként, hogy a világ biztonságos, élhető hely legyen gyermeke számára? Nyújtson továbbra is stabil érzelmi hátteret gyermekének és védje meg felfokozott világunk hírekből kiömlő veszélyétől. Gyermeke világának biztonsága az Ön szemléletén is múlik!

Hat évesen az iskola padba - jót teszünk ezzel a gyermekünknek?

Egy közelmúltban nyilvánosságra hozott kutatás eredményei szerint az iskolakezdés halasztásának jelentős és hosszú távú hatása van, kedvezően érintve azokat a gyerekeket, akik később mennek iskolába. Egy extra óvodában eltöltött év jelentősen javítja az év vesztes diákok iskolai teljesítményét, különösen olyan gyerekeknél, ahol a szülőknek nincs érettségijük.

Érdekes megnéznünk a szóhasználatot, hiszen a friss magyarországi kutatás tanúbizonysága szerint az év’vesztes’ gyerek, tulajdonképpen év’nyertes’. 2013 előtt az év vesztés kor határa június 1. volt, tehát ha valaki május 31.-ig betöltötte a 6. életévét, akkor mehetett abban az évben szeptembertől iskolába. Azonban a 2013-as változás óta ez a dátum kitolódott szeptember 1.-re, tehát, aki abban az évben augusztus 31.-ig tölti a 6.életévét, az rögtön meg is kezdheti az iskola 1.osztályát szeptember elsejével. Az új korhatár bevezetése óta még nem telt el elég idő, ezért a kutatásban az iskolát 6 évesen kezdett gyerekek adatait hasonlították össze, az év vesztes, tehát az iskolát a 7.életévüket betöltött gyerekek tanulmányi eredményével.

Tapasztalataim az iskolaérettségről

Az új trend szerint még több gyereknek kell 6 éves korában iskolát kezdenie. A jelenleg érvényben lévő iskolai rendszer, az alsósokra vonatkozó iskolai követelmények és az osztály vegyes összetétele miatt (tehát lesznek az osztályban idősebb, már 7.életévüket betöltött gyerekek is) ez a fordulat, mind a kutatás eredményei, mind az én tapasztalataim szerint hátrányosan érinti majd a 6 évesen iskolába került gyerekek tanulmányi előmenetelét.

Az iskolaérettség fogalma

Az iskolaérettség nagyon komplex fogalom, mely magába foglalja a kognitív, intellektuális készségeket, megfelelő finom motorikus készséget, érett mozgáskultúrát és a szociális érettséget is. Több száz gyerek óvodai pályafutását végigkísérve és több tucat iskolaérettségi vizsgálatot végezve kialakult bennem egy kép a mai 6 évesekről.

Iskolaérettségi vizsgálatot abban az esetben szoktak végezni, amennyiben kétség merül fel, hogy mehet-e a gyermek abban az évben iskolába. Korábbi évek gyakorlata szerint vagy az óvoda vagy a szülő is kezdeményezhetett ilyen vizsgálatot a területileg illetékes Pedagógiai Szakszolgálatnál. Ilyen vizsgálat végezhető magán úton prevenciós céllal is, tehát, hogy kiderüljön, hogy mely részképességek gyengébbek és az iskoláig fennmaradó időben milyen területeket lenne érdemes személyre szabottan fejleszteni. A tehetséggondozás is lehet a célja egy ilyen megelőző, például a gyermek 5 éves korában történő felmérésnek, hiszen a vizsgálatból az is kiderül, hogy melyek a gyermek erős oldalai, milyen iskola típus vagy tagozat lenne neki való.

Személyes tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy a legritkább esetben találkoztam igazán iskolaérett 6 éves gyerekkel. Az általam vizsgált esetek közül a fiúk létszáma még a lányokénál is alacsonyabb volt. Sokszor igaz tehát a népi bölcsesség, mely szerint a lányok korábban érnek, gyorsabban fejlődnek. Az iskolaérettségi vizsgálatok idején valóban megfigyelhető ilyen hatás.

Kognitív képességek, finom-motorika

Sok óvónő és szülő úgy gondolja, hogy érett már a gyermek az iskolára, hiszen érdeklődik a betűk, számok iránt, okos, tájékozott. Azonban ezek a képességek az iskolaérettség fogalmának csak egy nagyon kis részét fedik le és sajnos nem garantálják a sikeres iskolakezdést. A finom-motorikus készségek, a rajzolás, a kézműves tevékenység sokszor elhanyagolt terület marad. Főleg a fiúknál tapasztalom, hogy ügyetlenebbek ezen a téren, ezért kerülik az ilyen jellegű feladatokat és óvodai éveik alatt nem szereznek elég gyakorlatot a rajzolás terén. Ezt egyből kis is mutatja az iskolaérettségi vizsgálat és ami még nagyobb gond, hogy ebből hátránya származik majd a gyermeknek első osztályban. A keveset és csúnyán rajzoló gyerekek lassan író, helytelen ceruzafogással bíró, görcsösen író kisdiákok lesznek, akiknek kínkeservesen fog telni az alsó 4 osztály. Ugyanis a görcsös írásuk miatt, nehezebben tudják majd tartani a tempót, mind helyesírásban, mint írásképben garantált a lemaradás az iskolaérett bekerült, ezen a téren lemaradással nem küzdő osztálytársakkal szemben.

Nagy mozgások, anyanyelv használata

A nagy mozgások felmérésekor a saját testen való tájékozódás, a testrészek megnevezése, a jobb-bal megkülönböztetése is kihívás szokott lenni. Azonban a leggyengébben a gyerekek az egyensúlyi feladatokban teljesítenek. Ez lehet veleszületett sajátosság is, vagy olyan idegrendszeri terület, mely a legtöbb gyereknél hat évesen még nem elég érett. Az egyensúly hiánya megmutatkozhat olyan helyzetekben, mikor pl. biciklizni tanul a gyermek. Hat éves korra elméletileg pótkerék nélkül kéne tudni a biciklizni és néhány másodpercig kéne tudnia fél lábon állnia, még csukott szemmel is.
Az anyanyelv felmérésekor sokaknál hat évesen még gondot okoz a tiszta beszéd, helyes artikuláció, és a nyelvtanilag helyes mondatok, a ragozás használata. Lovat és nem ‘lót’, nem: ‘az oviba történt’, hanem az oviban, és még sorolhatnánk az apróbb hibákat. Gondoljunk csak bele, ha valakinek nem stabil még az anyanyelv elsajátítása és idegen nyelvet kezd tanulni, vagy esetleg két-tannyelvű iskolába kerül, az hogyan hat majd a fejlődésére?

Szociális érettség

Nem véletlenül szántam külön bekezdést ennek a kritériumnak. Itt van a kutya elásva. Ez a terület szokott a rákfenéje lenni az iskolaérettségnek. Ugyanis a legokosabb, legérdeklődőbb gyermekkel is előfordulhat, hogy elkalandozik még a figyelme, nem igazán figyel oda, hogy mi is volt a feladat, ha nincs kedve nem csinálja meg a feladatot, csak abba tesz energiát, ami érdekli, nem lehet egy feladattal 5-10 percnél tovább lekötni és felpattan a helyéről, ha megunta a feladatozást. Ismerős példák? A hat éves korosztályra mindez nagymértékben jellemző. Képzeljünk el egy ilyen gyereket, ahogy az iskolapadban, vigyázzban ülve, csendben figyelve, füzeteit tisztán tartva, precízen ír 45 percig. A hat éves korosztály tapasztalatom szerint nagyon játékos még, nehezen irányítja hosszú ideig akaratlagosan a figyelmét, nem képes még teljesen önállóan dolgozni és nagyon nagy a mozgásigénye.
A legtöbb hat éves, akivel én találkoztam emiatt nem bizonyult érettnek az iskolára. A szociális érettség, mely magába foglalja többek között: az autonóm munkavégzést, a szabálykövetést, a szabálytartást, a jó munkatempót, az együttműködő hozzáállást , a megtartott koncentrációt még a kognitív képességeinél is megbízhatóbban jelzi, hogy melyik kisgyerek érett már az iskolára.

Miért baj, ha valaki nem iskolaéretten kerül iskolába?

Tapasztalatom szerint az első iskolai élmények, az első osztály meghatározzák, az egész iskolai rendszerhez, a tanulmányokhoz való érzelmi viszonyulást. Az a gyerek, aki azt éli meg, hogy nincs sikerélménye: a többiek gyorsabbak nála, hogy rászól a tanítónéni, ha ficereg, hogy fekete pontot kap,ha az osztálytársához szól óra közben, hogy rászólnak ha feláll vagy elbambul óra közben, nem fog majd szeretni iskolába járni. Sőt, azt fogja magáról hinni, hogy kevesebben ér, mint a többiek, alacsony lesz az önbecsülése. Aztán rosszabb esetben megtörténik majd a címkézés, mozgékonysága miatt’rossz’jelző ragad rá, és rossz tanulóvá válik, aki végigszenvedi a nyolc évet, és majd nem tanul tovább, mert azt hiszi magáról, hogy ő nem képes tanulni. Ez óriási baj.
A probléma gyökere ott van, hogy ugyanez a gyerek egy évvel később jobb esélyekkel indult volna, jobban meg tudott volna felelni az iskolai követelményeknek.

Javaslat

Véleményem szerint, amennyiben elvárás, hogy a gyerekek nagy része hat évesen menjen iskolába, akkor változtatni kéne azon is, hogy mit nevezünk első osztálynak. Sokszor látom azt, hogy a hat évesek már valóban kinövik az ovit, már nehéz őket abban a közegben lekötni, szó szerint kinövik a kisszéket, kis asztalt. Tehát nem feltétlenül lehet megoldás a plusz egy év az óvodában, mert unatkozni fog a gyerek, ott sem fejlődik megfelelően.
Jó ötlet lehet már 5 évesen felméretni a gyermeket fejlesztőpedagógussal, vagy pszichológussal. A részképességeket külön-külön felmérve kiderül, hogy miben éretlen a gyermek korához képest és az iskolába kerülésig lehet fejlesztésre járni vele. Sokkal jobb, ha még ovis korában fény derül ezekre a hiányosságokra, az iskolában már késő felismerni ezeket.
Az első osztálynak sokkal inkább, mint most: átmenetet kéne képeznie az ovi és a suli között. Kevesebb elvárással, több játékos feladattal, sokkal több mozgással tudnák felkészíteni a gyerekeket majd az írás, olvasás megtanulására. A nagy mozgások, finom mozgások, egyensúly és szociális érettség javítása lenne a cél, nem konkrét tananyag elsajátítása.
Léteznek úgynevezett nulladik osztályok, amik ezt tűzik ki célul maguknak, azonban a gyerekek létszámához képest elenyészően kevés van belőlük. Ez jó kezdeményezés, nagyon nagy szükség van rá!

Az iskolának át kell alakulnia ahhoz, hogy a 6 évesen iskolát kezdők is sikeres iskolai karriert futhassanak be. Ha ez a változás nem következik be mihamarabb, akkor -utalva itt a kutatás eredményeire is- jobban járnak az év vesztes gyerekek, és az olyan kisgyerekek, akik később mehetnek iskolába.