Elsős lesz a csemete, mire érdemes odafigyelnie a szülőnek?

Szülői szempontból is nagy vízválasztót jelent az első gyermek iskolakezdése. Visszatolulnak  a szülő iskoláséveinek emlékei és szülők is izgalommal vegyes szorongással igyekeznek megfelelni az iskolával eljövő új kihívásoknak. Minden felszerelés meglegyen. Időben beérjenek. Semmit se felejtsenek otthon, ami aznapra kell. Jó benyomást keltsen a gyermek. Sikerüljön barátságokat kötnie. Van tehát épp elég dolog, amin a szülő is izgulhat, nézzük, hogyan könnyítheti meg saját és gyermeke dolgát tanévkezdéskor.

Hogyan lehet oldani a gyerek szorongását?

Vannak olyan gyerekek, akik minden újtól, változástól tartanak. Ilyenkor a szülő feladata felmérni, hogy milyen módon tudná legjobban felkészíteni gyermekét a közelgő iskolakezdésre. Vannak olyan gyerekek, akik jól reagálnak a fokozatos felkészítésre, tehát szerencsés, ha sokszor beszélgetnek a témáról, elsétálnak az iskola felé. Jó ötlet lehet még oda járó gyerekekkel, szüleikkel ismerkedni, minél több dolgot kideríteni arra vonatkozóan, hogy mi várható. Az ilyen gyerekek helyzetét megkönnyíti egy iskolalátogatás, nyílt napon való részvétel, vagy  a tanítónénivel való megismerkedés, akár csoportos, akár kétszemélyes helyzetben. A szorongás oldásának ebben az esetben tehát az ismeretlen jobb megismerése a kulcsa.

Más típusú gyerekek rosszul tűrik a várakozást. Ha tudja, hogy valami új fog bekövetkezni, annál inkább szorong és belelovalja magát. Ebben a helyzetben jobban teszi a szülő, ha az alapvető tájékoztatás után (tehát nyilván tudja a gyermek, hogy a következő tanévet már nem az oviban kezdi) nem nagyon hozza fel a témát. Ebben az esetben a hangsúly a felhőtlen nyári időtöltésen van, ráérnek majd augusztus utolsó 2-3 napjában foglalkozni az iskola témájával így nem lesz olyan kínzó a gyermek számára a várakozás izgalma. Minkét típusú gyermekre igaz azonban, hogy amint belekerül az új helyzetbe, abban idővel feloldódik, és a változást megelőző szorongás nagy mértékben csökken.

Hogyan érdemes felkészülni az iskolakezdésre?

Augusztus utolsó napjai már a készülődés jegyében telnek, sokkal hamarabb azonban nem érdemes elkezdeni. Szerencsés helyzet, ha a gyermeknek saját szobája, vagy szoba része van. Az iskoláskor meghozza az igényt a nagyfiúsabb, nagylányosabb szoba berendezésre, jó alkalom lehet lecserélni a babásabb bútorokat, hogy legyen íróasztala, széke, asztali lámpája és a tankönyvek, ceruzák, felszerelések tárolására szolgáló polc vagy szekrény. Az új berendezés és iskolába kellő használati tárgyak gyermekkel együtt való kiválasztása segíthet az iskolára való ráhangolódásban, és hozzáad az iskolakezdés öröméhez.

A napi rutint érdemes még átgondolni, hogy a kötetlenebb, szabadabb nyári létből meglegyen az átálláshoz kellő fokozatosság. Tehát az iskola kezdés előtti héten már érdemes a lefekvés idejét korábbra hozni, igazítva az év közbeni szokásokhoz, és ugyanígy a reggeli felkelés időpontját is az iskolaidőben szükséges időponthoz tanácsos közelíteni.

Mitől óvakodjon a szülő?

Bár szándékosan biztosan senki sem nehezíti meg gyermeke dolgát, mégis vannak olyan meggondolatlanságok, amivel a szülő nem megkönnyíti, hanem inkább nehezíti gyermeke dolgát. Vannak olyan szülők, akik attól való félelmükben, hogy a gyermeknek nincs meg a kellő kötelességtudata és túl játékos még, úgy igyekeznek hatni rá, hogy olyasmiket mondanak: “Ha majd iskolás leszel, nem lesz ennyi játszás.” “Majd meglátod, visszasírod még az óvodát.” “Ezeket játékokat elrakjuk, kell majd a hely a sok tankönyvnek.” Gyermekpszichológusként az a tapasztalatom, hogy nem szabad az iskolai lét nehézségét, a játék hiányát hangsúlyozni a gyermeknek. A gyerekek fokozatosan érnek meg és vállnak képessé a tanulmányi teljesítményre, kár őket azzal riogatni, hogy az iskola miatt majd kevesebb idő jut játékra. A gyakorlatban ez sajnos tényleg így van, de a gyermek szemszöge az, hogy ő ugyanúgy szeret majd játszani, attól mert iskolás lesz, még ugyanúgy ragaszkodik a játékaihoz. Ezért a szülő fejében sem szabad úgy élni az iskolakezdésnek, mint egy éles váltásnak, amikor majd a gyermek hirtelen elhagyja kisgyermekes szokásait.

Szintén fontos,hogy a szülő el tudjon vonatkoztatni a saját negatív, iskolával kapcsolatos élményeitől. Más időket élünk, többféle iskola közül lehet választani, a gyermek nem pont olyan, mint a szülő volt kiskorában, így a szülő vigyázhat azzal, hogy nehogy olyan negatív előképekkel bombázza gyermekét, amivel félelmet ébreszt benne. (“Majd kinevetnek, ha így viselkedsz.”” Így ne csinálj, mert azt hiszik majd rólad, hogy buta vagy.””Ne ebben menj, nehogy csúfoljanak.””A tanító néni majd nem fogja tolerálni ezt a hangnemet.”)

Ne próbálja beleerőltetni a gyermeket egy olyan szerepbe, ami nem ő valójában. Azért mert elsős lesz nem kell mindjárt vasalt nadrágra, bőrövre, állig begombolt elegáns ingre vagy csini ruhára cserélni a kényelmes nadrágot vagy pamutszoknyát, mintás pólót, az alapvetően nem elegáns ruhákból álló ruhatárát. Fontos a jó benyomás keltése az új közegben, de ha egy gyermek azt érzi már a ruházatán is, hogy korlátozó, merev, baj lesz abból, ha összepiszkolja, és ezek az dolgok az iskolához kötődnek, az sok jót nem szül.

Miből veheti észre ha baj van?

Természetes, ha a gyermek kíváncsi, izgul, esetleg picit fél az iskolakezdéstől. Nagyobb baj akkor van, ha jelentősen megváltozik a viselkedése: nem jól eszik, nem jól alszik, nehezen alszik el, rémálmai lesznek, felriad éjszaka, sokat sír, fájlalja valamijét. Előfordulhat, hogy bár szorong, nem tudja pontosan kifejezni, hogy mi bántja, így testi tünetek jöhetnek elő. Ezek a tünetek jelzik, hogy már nem átlagos mértékű izgulásról van szó. Fontos, hogy a szülő észrevegye, ha a gyermeke túlzottan szorong, ebben az esetben fokozott figyelmet kell szentelni az iskolára való felkészítésnek, a feszültség oldásnak, érdemes lehet szakember segítségét is kérni ehhez.

Az utóbbi évtizedben a számítógép függőség kamaszok és elsősorban fiatal felnőttek körében való kialakulása és elterjedése óta tudható, hogy a számítógépes játékok készítői nagyon értik a dolgukat. Grafikai szempontból lebilincselő hangulatú virtuális univerzumot teremtenek, ami a maga részletes kidolgozottságával, sajátosságaival és szabályaival egy kiismerhető világban nyújt szórakoztató időtöltésre, játékra, izgalom átélésére és sikerélmények szerzésére lehetőséget.

A kiterjesztett valóság technológia fejlődésével új szintre emelkedett a játékélmény, még erősebben hatva a játékos érzékelésére, fokozva a játék valóságosság érzetét. A számítógéppel vagy játékkonzollal rendelkező emberek azonban limitált elérést jelentenek a játékkészítő cégek számára, így az okos telefonok elterjedésére építve egyre nagyobb számban jöttek ki az ideig-óráig nagy népszerűségre szert tevő telefonon játszható játékok.

Ezen a palettán tűnt fel a Pokémon Go, amiről talán még az is hallott, aki azt hiszi, hogy a piros Angry Birds madár Gombóc Artúr lekoppintott kínai változata. A Pokémon Go-ról azt érdemes tudni, hogy ingyenesen letölthető, okostelefonon játszható játék, ami a Pokémon rajzfilmből ismerős zsebszörnyek világát ötvözi a Google Maps-el. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a telefon kamerájával láthatja a felhasználó a tényleges környezetét, az utcákat, ahol sétál és a játékot játszva a képernyőn megjelennek a legkülönfélébb szörnyecskék, akiket így megtalálva be lehet gyűjteni, erejüket növelni lehet, tud velük harcolni. A rótt kilométerek okozta izomláz és átélt izgalom igazi, a gyűjtés, pontszerzés, harc virtuális. Nem kell többé azon aggódni, hogy elfogynak a pályák, a játék terepasztalává vált az egész világ.

A hírekben egyre másra lehet olvasni arról, hogy felnőtt emberek bóklásznak, gyalogolnak kilométereket a telefonjuk képernyőjére meredve, hogy japán szörnyecskéket ’fogjanak be’. Eddig is láthattunk látszólag magukban motyogó (fülre illeszthető zsinór nélküli headset-es) embereket, most jönnek majd a se lát-se hall emberek, akik alvajáróként, a telefonjukat mereven nézve sétálnak. A minap láttam így bebóklászni egy nőt a strandon a férfi-wc-be. Egész jól tájékozódott a telefonját nyomkodva, végül is, csak egy ajtóval tévesztette el a célját.

Mi késztet felnőtt embereket arra, hogy idejük jelentős részében a telefonjukon játszanak?

A valóság olyan amilyen. Igazi emberek, valós konfliktusok. Évek óta cipelt problémák. Anyagi nehézségek. Megszokott, kiszámítható dolgok. Kissé hétköznapi. A kiterjesztett valóság technológián alapuló Pokémon Go-val mindez hirtelen a háttérbe szorul. Izgalmassá, érdekessé, játékossá válik a világ! Kicsit úgy, mint amikor egy jó könyve belemerülve napokig foglalkoztatja az embert a könyvbéli szereplők sorsának alakulása. Kissé sántít ez a példa, mert a könyv olvasásakor az eredeti világ megmarad, csak egy kis ideig belemerülhet az olvasó az írásműbe, amihez a fantáziája segítségével társít képeket. A Pokémon Go viszont benne tart a valóságban, hiszen a környék utcáit járva kell játszani, amit benépesítenek kicsi zsebszörnyek. Akkor tehát inkább olyan, mint a Harry Potterben vázolt világ: hogy létezik a megszokott emberi-mugli világ, de azzal átszőve van egy jobb világ, amit például Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola diákjai ismerhetnek, akik mindkét világba bejáratosak.

A Pokémon Go tehát összemossa a valóság és a virtuális világ közti határt. Óriási addiktív ereje abban rejlik véleményem szerint, hogy izgalmat, színt, kihívást és sikerélményt visz a hétköznapok megszokott közegébe. Szemmel láthatóan óriási minderre a felnőttek igénye! A felnőttek is szeretnek játszani, a játékosság nem ér véget az ovis vagy iskoláskor lezárultjával. Ne feledjük, hogy a Superman, Batman típusú szuperhősös mozik közönsége is túlnyomó részt felnőtt férfiakból áll.

A játszás abszolút pozitív dolog: feltölt, kikapcsol, örömet ad. A számítógépes játékok által kiváltott függőség is így indul eredetileg, aztán következik a beszippantódás. Amikor az ember valósággal való kapcsolata fellazul, már semmi sem érdekli, csak a számítógépes játék, amivel naponta hosszú órákat tölt, mikor nincsenek ambíciói, csak a játékban akar fejlődni, családi, barátai kapcsolatai szinte megszűnnek, az már problémát jelez.

Új keletű dolog még a Pokémon Go láz. Ki hitte volna, hogy a 90-es években gyerekek között népszerű rajzfilm figurái újra reneszánszukat élik majd? Vitathatatlan, hogy pszichológiai szempontból jól kitalált, eltalált játékról van szó, hiszen tömegek számára ingyenesen elérhető, épít a felnőttekben lakozó játékos kedvre és igényre, hogy egy kicsit kiszakadjanak saját valóságukból. A sétálós jellege miatt szó szerint megmozgat, átélhető általa a pontokban, lényecskék számában és erősségében objektívan mérhető ügyesség, gyors sikerélményt ad. Lehet benne másokkal csapatot alkotni és más játékosokkal harcolni így a csapatba tartozás és a versengés élményét is megadja. Előnye, hogy tiszta lappal lehet benne indulni, a játékkal foglalkozó ember újra bizonyíthat, a valóságban jelentéktelen, nem jól tanuló, a munkájában nem kiemelkedő, önmagát sikertelennek érző ember válhat akár kiemelkedően jóvá, társai közül messze kimagaslóvá.

A játék nyilvánvaló veszélyeiről sokan írtak már: a telefonjukat bambuló embereket elcsaphatja egy autó, könnyű célpontot jelentenek a tolvajoknak, veszélyes helyekre tévedhetnek, nemkívánatos igazi dolgokat is találhatnak. Pszichológiai szempontból a veszélyét abban látom, ha a prioritási sorrend elejére kerül. Ha a játékkal játszó kiszakad az életéből, ideje túlnyomó részében Pokémon Go-val játszik, ha elveszíti érdeklődését korábban számára fontos dolgok iránt, ha a való világ veszélyeit nem ismeri fel játék közben, és ha a játékba való túlzott bevonódása miatt elveszíti emberi kapcsolatait. Ha dührohamot kap, mert lemerült a telefonja, ha nem tudja magát mással lefoglalni, ha csak erről tud beszélni, ha más teendőit és kötelezettségeit teljesen elhanyagolja.

Ahogy mondani szokták, minden csoda három napig tart. Jelentkezzen, akinek, még él a Tamagotchi karaktere, vagy aki 10 éve virtuálisan nevelgeti az online tevéjét. Valahol egyetértek azzal a kocsmával, ami kírta: „Nincs wifi, beszélgessetek egymással!”. Bízom benne, hogy a legtöbb Pokémon Go-t kipróbáló ember alapvetően jól érzi magát a bőrében, szereti a saját igazi világát, tud tevőlegesen változtatni, ha nem érzi jól magát a kialakított kapcsolatrendszerében, munkájában, életterében és nem cseréli el hosszú távon hivatását, lakását, kocsiját, szeretteit Pikachura.

Játszani jó és fontos, de, mint mindent: mértékkel érdemes.

Nevelőszülőnek lenni nehéz és felelősségteljes feladat, csakúgy, mint szülőnek lenni. Hogyan lehet jól csinálni?

Sokan élből visszautasítják a gondolatot, hogy olyan párt válasszanak, akinek már van gyermeke. Az ideális párnak ne legyen káros szenvedélye, legyen önálló egzisztenciája, karrierje. A 30-on túli párkeresők talán már ezeket a szempontokat is hozzáteszik, hiszen 30-on túl már hangosabban ketyeg a biológiai óra. Elég volt a kalandozásból, jöhet a családalapítás. Igen ám, de nem árt felismerni, hogy harminc éves korra jó esetben, sokan már tapasztalatot gyűjtöttek és túl vannak néhány, de legalább, egy komolyabb párkapcsolaton. Így nem teljesen kizárható, hogy, amikor a társkeresés kifürkészhetetlen szálai összefonódnak, éppen egy szingli párkereső akad össze egy ‘újrahasznosítottal’. Olyannal, aki szakított, akivel szakítottak, elvált vagy megözvegyült, és most újra társat keres. Gyerekkel.

A szülőszerepbe ‘belenő’ az ember, a nevelőszülő szerepbe meg sokszor belecsöppen. Nagy különbség. Lehet, hogy nincs meg a felkészülés, ráhangolódás lehetősége, nem lehet ‘összenőni’ a gyerekkel. A párjának gyereke van, akkor Ön a gyerek, kicsodája is?

Szereposztás

Első körben fontos tisztázni a szerepeket, kompetenciákat. Van annak a gyereknek apja, anyja? Milyen aktív a biológiai szülőkkel a kapcsolata? Van-e szüksége még egy szülőre? Kell-e pótolni az egyik szülőt?

Vannak esetek, mikor az egyik szülő halálával, vagy a kapcsolat teljes és tartós megszakadásával hiány keletkezik, olyankor egyszülős családba csöppen bele egy újabb felnőtt. Ez a helyzet az egyik legegyértelműbb, mert így senkit sem túr ki a helyéről, senkivel sem kell rivalizálnia, és valószínűsíthető, hogy a gyermekben van egy érzelmi űr, amit az egyik szülője hiánya okozott. Ez talán a legtisztább nevelőszülő szerepkör, hiszen akkor anyja helyett anyja, vagy éppen apja helyett apja lehet a gyermeknek.

Szeretni vagy nevelni?

Ebben az esetben is fontos, hogy az újonnan szülő szerepbe került felnőtt először tapasztalatot gyűjtsön, figyeljen, ismerje meg a gyermeket és csak amikor már megszilárdult a bizalom, próbáljon határozottabban fellépni. Első körben érdemes a szülőre bízni a nevelési, rendszabályozási feladatokat, és maradni a sokkal hálásabb játszópartner, bizalmas, jó fej felnőtt barát kontextusban. A korán tekintélyt elváró, új szabályokat bevezető, sokat tiltó viselkedés a nevelőszülő részéről ellenállást szülhet a gyermekben. Ha szeretné megkímélni magát a “Te nem is vagy az apám/anyám!” beszólásoktól, akkor először a gyermekkel való érzelmi kapcsolatát építse és csak utána próbálja nevelni. A gyerekek úgyis utánzás, modellkövetés útján tanulnak a legtöbbet, így a gyakorlati példa többet ér minden hegyi beszédnél. A nevelőszülő értékrendje, szokásai, hobbija ugyanúgy a gyermek életének a része lesz, ezekből észrevétlenül is merít. A gyermek szempontjából hozzáadott érték a párkapcsolat és a családi együttélés megismerésének a lehetősége, ehhez is a nevelőszülővel kiegészült család segíti hozzá.

A nevelőszülői feladatkör olyan, mint a kardélen táncolás, hiszen nem magától értetődő a nevelőszülő-gyerek viszony, hanem tenni kell érte. Ahogy a jó szülő-gyerek kapcsolatban is az élmények, a közös játék, az egymás iránti figyelem és elfogadás, ami összeköt. A gyerek bizalmával nem szabad visszaélni, ha egyszer kötődni kezd, és elfogadja a nevelőszülőt, nemcsak, mint haver, hanem, mint szülői figura is, az ugyanakkora felelősség, mintha a vér szerinti gyermekről lenne szó. Vér vagy szív szerinti? Így is, meg úgy is lehet szülővé válni.

Nemrégiben felkeresett egy szülőpár és elmondták dilemmájukat. A nő fiatalkori meggondolatlan kalandjából 20 éves korában született egy lánya. Jelenlegi párjával a gyermek 2,5 éves korában találkoztak, azóta családdá kovácsolódtak, a lány most 10 éves. Felmerült bennük, hogy el kéne mondani a gyereknek, hogy nem a férfi az apja, mert mi van, ha mástól tudja meg? Ebben az esetben nem beszélhetünk a legtisztább helyzetről, bár a kislány biológiai édesapja nem tartja gyermekével a kapcsolatot, azonban a gyermek 2 éves koráig együtt éltek.

Ebben az esetben az a helyes, ha eredendően tud róla a  gyermek, hogy más a biológiai apukája, így nem is kell nagy teherként, vagy kínos beszélgetésként elképzelni a közlést. Érdemes megkülönböztetést alkalmazni a megszólításban is, hiszen ebben a helyzetben létezik egy biológiai édesapa, akit a gyermek ismert, egykor kötődött hozzá és aki, bármikor felbukkanhat. A nevelőszülő személye ebben az esetben majdnem egybemosódott a vér szerinti apáéval, a gyermek fiatal életkora és a családi helyzet miatt, őt kezdete a lány ‘Apának’szólítani és a biológiai apát nem említették a családban soha. A titkolózás azonban nem vezet jóra. A titok megterhelő minden érintett fél számára, terhes cipelni. Ebben a helyzetben is fontosnak tartottam tisztázni a szülőkkel, hogy bár a helyzet nem változik, és a nevelőapuka tekinthető itt az egyetlen, a gyermek életében jelenleg szerepet játszó férfinak, mégis jó, ha tiszta vizet öntenek a pohárba.

A fent említett példában a nevelőszülő majdnem édes szülővé vált. A határok és szerepek összemosása azonban nem veszélytelen. Ne felejtsük el, hogy a kislánynak lehetnek emlékei édesapjáról, és sokkal nagyobb trauma lehet számára, ha valaki egyszer csak a fejéhez vágja, hogy ‘Nem is ő az apád!’ vagy ‘Az igazi apád otthagyott téged!’, mint ha még a kamaszkor beköszönte előtt sikerül vele tisztázni a vér szerinti és az érzelmi viszonyokat, biztosítva őt arról, hogy akit, ő az utóbbi években az apukájának szólított, az ugyanúgy fogja őt szeretni, mint eddig. Itt a nevelőapuka nem követett el hibát, mikor engedte, hogy a kislány ‘Apá’-nak szólítsa, hiszen a hétköznapokban csak ő volt jelen. Csupán az a cél, hogy ha majd felnő, ne legyen családi titkokkal terhelt ez a lány, és önértékelése stabil alapokon nyugodjon, saját magában tisztázott legyen a származása körüli helyzet.

Mégsem saját

Vannak olyan nevelőszülők, akik mindig megtartották a 3 lépés távolságot párjuk gyermekével. Felmerülhetnek a nevelőszülőben olyan gondolatok és érzetek, hogy: “Mi lett volna ha…” “Bezzeg ha én neveltem volna kiskorától, most nem ilyen lenne…” “Én meg tudtam volna tanítani, hogy kell ezt, vagy azt…” “Ha az én gyerekem lenne, ilyet biztos nem engednék meg neki…”

Ahogy mondani szokták, az ember a családtagjait nem választhatja meg. Ezen a nehezített pályán is sokat segíthet az önreflexió. A nevelőszülő is felteheti magának a kérdést, hogy miért nehéz elfogadni párja gyermekét? Hogyan tudna hozzá jobban kapcsolódni? Mindig van lehetőség javítani egy kapcsolaton, ha megvan a rá a szándék. A gyerekek általában fogadókészek, és szívesen kapcsolódnak egy olyan felnőtthöz, aki foglalkozik velük, akire lehet számítani.

A harmadik példában egy olyan helyzetet említenék, ahol a gyermeknek rendszeres láthatása van az édesapjával, ám az édesanyjával él, az idő körülbelül 60%-ában. Ebben az élethelyzetben az édesanya az aktuális partnerére kezdett ‘nevelőapuka’-ként utalni, és elvárta, hogy a gyermek is így szólítsa az általa néhány hónapja megismert fiatalembert. Egyfelől érdekes a helyzet, hiszen az anya aktuális párja szinte automatikusan szülő szerepbe is kerül, hiszen az idő nagyobbik részében egy 8 éves gyermekhez kell viszonyulnia, és, mint felelősségteljes felnőtt, már-már apuka szerepben találja magát. Az anya szándéka is érthető, hiszen szeretne végre egész családban élni és szeretné új párja tekintélyét, pozícióját biztosítani fia szemében. Azonban, ha a gyermek helyzetét nézzük, neki van apukája, akivel heti legalább 3 napot együtt van! Tehát ebben a példában szereplő fiúnak nincs kifejezett apahiánya. Létezhet-e egyszerre apa és nevelőapa, szükség van erre? Szerintem nincs. Ugyanúgy, ahogy az apa aktuális partnere sem lesz a gyermek ‘nevelőanyja’, amely szó, vagy felvetés, már a gyermek édesanyjának sem tetszett. Ő az anya, mi szükség van nevelőanyára? Ebben a helyzetben segített ennek az egyenlőtlen helyzetnek a feltárása és annak a kimondása, hogy mivel a gyermek életében mind érzelmileg, mind időben mindkét biológiai szülő aktív, így erőltetettnek hat a ‘nevelőszülő’ bevezetése.

Ezen a ponton azonban felmerül a magyar nyelv hiányossága. Mégsem mondhatjuk azt, hogy mostoha, az olyan negatív csengésű szó. Akkor tehát apa vagy anya új szerelme kije a gyermeknek? Barátja? De egy felnőtt nem a barátja egy gyereknek. Haverja? Az túl játékos, nem bánhat vele úgy a gyerek, ahogy a haverjával tenné. Pontos kifejezés híján csak körülírni érdemes: megbízható, szerető, gondoskodó, stabil felnőtt a gyermek életében, aki szereti őt.

Tippek nevelőszülőknek

A nevelőszülő fontos, hogy külön valójában lássa a gyermeket, ne mint, az esetleg ‘nemszeretem’ másik szülő kicsi hasonmását.

Tartsa tiszteletben a gyermek érzéseit, előtte rosszat soha ne mondjon a távol lévő szülőről. A gyerekek még a velük rosszul bánó, őket elhanyagoló vér szerinti szüleikhez is képesek kötődni és ragaszkodni, és azzal, ha róluk rosszat mondanak, olyan, mintha egy dédelgetett, vágyott jó-szülő képet rombolnának le a gyermekben.

A nevelőszülő jó ha elengedi idilli elképzeléseit egy hagyományos családról, hiszen neki a ‘készen kapott’ családtagokkal kell megvalósítania azt a családi harmóniát, amire esetleg mindig is vágyott. Nem kell görcsösen ragaszkodni egy idealizált képhez, hanem az aktualitásokhoz alkalmazkodva  kell kihozni a helyzetből a lehető legjobbat. A nevelőszülőségtől meg csak egy ugrás a mozaikcsalád létrehozása, ahol az: én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk, helyzet még egy kis extra fűszerrel bolondítja meg az alapszituációt.

Sok 14-18 éves gyerek szülőjében merülhet fel az a gondolat, hogy nem ártana a gyermeknek, ha kicsit kipróbálná magát a munka világában. Míg a szülőket a pedagógiai érzék motiválja, szerencsés összeillés akkor következhet be, ha a gyermeket meg a pénz. Ne legyenek illúzióink, a gyermek egy konkrét célért lesz hajlandó dolgozni, ő nem igazán szeretné megtapasztalni a saját bőrén az olyan mondatok jelentését, hogy: „Majd megtudod, mi a pénz értéke!” vagy „Végre rájöhetsz fiam, hogy mi sem lopjuk a pénzt!” vagy „ Most majd rájössz, hogy hány órát kell gürizni egy új okos telefonért!”

Sebaj, végül is, mindegy hogy valaki azért megy a tengerpartra, hogy ő lásson, vagy, hogy őt lássák, ha már ott van, jó eséllyel mindkét szempont érvényesül.

Hagyjuk, hogy önállóan keressen munkát?

Szép is lenne, ha a gyermek tudatos munkavállalóként felkeresné a helyi diákmunka közvetítőt, az összes szükséges iratot, igazolást beszerezné, majd pontosan megjelenne a munkavégzés helyén. Lehetségesnek tartom, hogy létezik ennyire önálló és talpraesett gyermek, sőt az is lehet, hogy valaki már rutinos nyári munkaerőnek számít. Minden más esetben, azonban javasolt a szülőnek segítenie gyermeke elhelyezkedését, hiszen nagyon sok új élethelyzet adódik, amikben a gyermek még nem jártas. Ha segít neki a szülő megtalálni, kiválasztani és elintézni az első munkáit, nagyot lendíthet azon, hogy a dédelgetett elképzelés, hogy a gyermek nyáron majd dolgozik kicsit, valóra is váljon.

Milyen munkát érdemes végeznie?

Mivel a munkavégzés által nem feltétlenül azt kéne megtanítani a gyermeknek, hogy a munka könyörtelen, unalmas és szenvedéssel jár, így érdemes olyan területen elhelyezkednie, ami iránt érdeklődik. A pályaválasztás szempontjából is hasznos lehet, ha a gyakorlatban próbálhat ki valamit, amit eddig csak távolról csodált. Ha a gyermek érdeklődik az idegenforgalom iránt, akkor egy szállodai munka, vagy ha a kereskedelemben szeretne elhelyezkedni, akkor eladói munkakör nagyon sok reális tapasztalattal gazdagíthatja. Így egyszerre két legyet ütnek egy csapással: a gyermek dolgozik, pénzt keres és segítséget kap a pályaválasztáshoz is.

Alkalmazza-e a szülő a gyermekét?

Itt arra gondolhatunk, hogy a szülő mondjuk, felajánl 1500 forintot a garázs kitakarításáért, vagy pénz kap azért a gyermek, ha lenyírja a füvet. Zsebpénz kiegészítésnek jó lehet az ilyesmi, azonban a szülőnek vigyáznia kell, hogy ne rombolja a gyermek belső motivációját azáltal, hogy külső jutalomban részesíti azért, amit amúgy is, magától és szívesen megtenne. Pszichológiai szempontból rossz az üzenete annak, ha pénzt ajánl a szülő azért mert meglátogatja a nagymamát, vagy ha vigyáz egy órát a kistestvérére. Így hát elég nehéz meghatározni azokat az extra tevékenységeket, amikért zsebpénz kiegészítésként pénzt kaphat a gyermek. Nem is nevezném munkának ezt a fajta tevékenységet, hiszen a keretek tisztázása nagyon nehéz. Nincsenek jelen azon a sajátosságok, amik munkavállaláskor megjelennek, például, hogy új emberekkel ismerkedik meg, a fizetését napokkal vagy hetekkel a munkavégzés után kapja meg, a munkavégzésnek pontos kezdési időpontja és időtartama van stb. A szülő-gyerek viszonylatban a munkáltató-alkalmazott viszonyra jellemző kereteket is nehéz kialakítani és megtartani, hiszen a szülő csinálja a limonádét, ha a kicsikéje elfáradt és kimelegedett a fűnyírás közben. Vagy megint csak a szülő lesz az, aki szabadkozva hívja fel a nagymamát, hogy kicsi lánya pár órával később ér majd oda, mert még a barátnőjével telefonál, mikor már el kellett volna indulnia.

Erőltessük, ha nem akar?

Az erőltetés kicsit erős kifejezés. Lehet sejteni, hogy a nem szeretem feladatnak nyögés a vége. Nehéz pontosan meghatározni, hogy kinél, mikor jön el az a pont, mikor nemcsak képes rá, de szeretne is dolgozni a nyáron. Így nem érdemes büntetni, vagy erőltetni sem, ha a kamasz nem motivált a munkavégzésre. Szimplán elég felvázolni a munkavégzés előnyeit, például hogy keresetét beleadva, hamarabb hozzájuthat a vágyott tárgyhoz. Ha ez nem használ, bele kell törődni, hogy lesz még jövőre is nyár.

Mennyi időt érdemes dolgoznia?

Minden klappol tehát. A kamasz akar dolgozni, sikerül neki való munkát találni. Az ideális az lenne, ha jutna ideje nyáron pihenni, feltöltődni, barátokkal találkozni, családdal nyaralni. Így mivel 2-3 napos munkák nem nagyon vannak, - a kamaszok legnagyobb bánatára, - érdemes kb. három hét-egy hónapban gondolkodni.

Kis szerencsével a szülő a munkaidő leteltével egy tanulásra motivált („Ennél még az iskola is jobb.”), a pénz értékét jobban ismerő („Képtelenség, hogy húszezer forintért ennyit kell gürizni!”) megkomolyodott („Azért a muter elég jó fej, hogy általában ad pénzt, ha kérek.”) fiatalembert kap vissza.

Az  oktatásért felelős államtitkár bejelentette, hogy a a jövő év végére elkészülő új Nemzeti Alaptantervben jelentősen csökken a kötelező óraszám és  a tervek szerint harmincperces tanórák lesznek az általános iskola első és második osztályaiban.

Gyermekpszichológusként azt látom, hogy az iskolába készülő 5-6-7 éves gyerekek körében az iskolaérettségi kritériumok közül a szociális érettség szokott gondot jelenteni. Az iskolába éretlenül kerülő hatévesek főbb nehézségei a szociális éretlenségből fakadnak. Az amúgy okos, érdeklődő, jó képességű, esetleg testi értelemben is kellően fejlett leendő elsősöknek nehézséget okozhatnak a szociális érettséget adó részképességek, mint például az autonóm munkavégzés, jó munkatempó, szabálytartás, szabálykövetés, feladattudat és a figyelem akaratlagos irányítása.

Akinek jelenleg elsős-másodikos gyermeke van, tudhatja, hogy a lassú munkatempóból, az elkalandozó figyelemből, a hullámzó teljesítményből, a félreértett feladatokból és az ön-ellenőrzés hiányából fakadnak az írásbeli számonkérésnél előforduló hibák. A kis elsős kapkod vagy görcsös, álmodozik, órán is közbekotyog, nyughatatlan, izeg-mozog. Figyelmére jellemző, hogy ami érdekli, azzal akár 45 percnél hosszabb időt is képes eltölteni. Sok kisgyerek ebben az életkorban nagy beleéléssel épít, vagy játszik szerepjátékot, akár órákon át. Az olyan dolgokra rávenni, amik nem foglalkoztatják, azonban nagyon nehéz, ilyenkor akár 5 percre is lecsökkenhet a figyelmi kapacitás, a 15 perc már jónak számít.

Véleményem szerint az elsődleges probléma, hogy az átlagos mai magyar iskola, annak az első osztálya nincs felkészülve a hat éves korosztály sajátosságaira. Ezek a gyerekek még nagyon játékosak, mozgékonyak és hosszú ideig csak arra képesek figyelni, ami az érdeklődési körükbe vág. A szociális érettség, ahogy a nevében is benne van: az éréstől, tehát szimplán az idő alatt megtörténő természetes növekedéstől és változástól fejlődik. Így én azt tapasztalom, hogy előnyben vannak az idősebben iskolát kezdők, hiszen a hét éveseknek jó eséllyel már érettebbek ezek a részképességei.

A 30 percesre rövidített tanórák tehát nem oldják meg önmagukban azt a problémát, hogy  a kisgyerek figyelmét fel kell kelteni, le kell kötni, változatosan, érdekesen, arra alapozva kell tanítani, amit már tudnak. A gyermekközpontúság lenne itt a kulcsszó, nem feltétlenül a rövidebb tanórák. A 45 perces órákkal az a gond, hogy nagyrészt mozgásszegény viselkedésre, esetleg ‘vigyáz ülésre’ kárhoztatják a kis elsőst, és az 5-10-15 perces, korlátozott mozgást engedélyező szünetek: “A folyosón tilos szaladgálni!”, csekély vigaszt jelentenek. Hiszem, hogy 45 percet is ügyesen, játékosan, - a gyermeki lét sajátosságait figyelembe véve - jól fel lehet építeni, 10-15 percenként tevékenységet váltva, mozgásra, játékra, csoportmunkára, éneklésre lehetőséget adva.

Üdvözítőnek tartom a kevesebb tananyag, kevesebb tanóra bevezetését alsóban. Ahogy a szaktárca felelőse is elmondta, túlterheltek a gyerekek. Ezt csak megerősíteni tudom. A rövidebb óráknál hasznosabb felvetésnek látom a kevesebb órát. A tananyag csökkentésével, újra strukturálásával talán csökken majd a pedagógusokon is nyomás, ami ott lehet annak a jelenségnek a hátterében, hogy első osztályban már sok helyen Karácsonyra vették az összes betűt. Érdekes adalék ehhez az adathoz, hogy a gyorsaság ebben az esetben nem előny, hiszen a magyar alsósok nagyon alul teljesítenek az értő olvasást és a szövegértést vizsgáló nemzetközi kompetenciaméréseken. Ezekben érdekes módon, azok az országok vezetnek, ahol lassabb tempóban haladva, de biztosabban felépített alapokon nyugszik az írás-olvasás elsajátítása. A Nemzeti Alaptanterv változása sajnos még csak jövőbeni terv, a mostani elsősöket, másodikosokat még nem fogja érinteni. Az irány, a tervezet beharangozott változásai azonban jó irányba mutatnak, ami a gyermekközpontú szemlélettel ötvözve valóban csökkenheti majd a leendő kisiskolások túlterheltségét.

Ajánló

Harmadikos koromban volt egy könyv. Kötelező olvasmány volt, én el is olvastam lelkiismeretesen, talán még olvasónaplót is készítettem belőle. 30 évvel később már csak derengett, hogy valami izgalmas, de furcsán nyomasztóan szomorú dologról szólt a könyv. Aztán a minap újra a kezem ügyébe került.

“A szeretet az élet.” A könyvek első mondata állítólag meghatározó. Ugyanúgy az utolsó is. Egy élet tapasztalata, sűrített lényege, bölcsessége van benne ebben a mondatban.

Kötelező olvasmány? Már a nevében is benne van: kötelező, tehát terhes, fárasztó, elkerülendő. Miért pont ez a könyv lett kötelezővé téve 9 éveseknek? Azért mert gyerekek szerepelnek benne, már biztos, hogy gyerekeknek ajánlható olvasmányul?

Én most kifejezetten szülőknek ajánlanám azt a  nemrégiben a kezem ügyébe került, füzet vastagságú, főleg papírborítású kiadásban létező kis könyvecskét.

Amilyen kicsi, rövid, annyira nagy formátumú. Végtelen emberismerettel, lelki finomsággal megírt. Csodálatos nyelvezetű, elgondolkodtató mű. Szépirodalmi remekmű és mégis lebilincselő olvasmány.

Egy kis kisfiú belső és külső világát mutatja be. Gergő gazdag lelkivilágú, álmodozó fiúcska, aki az élet rögös útját járva, botladozva, hibázva bár, de lelkiismerete szavát követve végül komoly, érett kiskamasszá cseperedik sok-sok kalandon keresztül. Kalandjai olvasása közben egy rég elfeledett, egyszerűségében jól kiismerhető, emberléptékű világ tárul fel előttünk. Annyira lebilincselően, színesen, szagosan leírva, hogy szinte fáj a városban lenni, kikívánkozik az olvasó a természetbe, érezné talpán a hűvös szelet, ahogy a padlásablakból lábat lóbázna legszívesebben Gergővel, aki kedvenc helyén ücsörögve szeret elmélázni az élet érthetetlen nagy kérdésein. Gergőnek kincs az üvegdarab, órákig eljátszik vele. Gergő világában minden pici bogár, árnyék, zegzugos szeglet megszemélyesül, Gergő hallani véli a szél, a csizma szavát.

Gergő ugyanolyan, mint egy mai kisgyerek, mert szereti a szüleit, a számára adott környezetet tekinti természetesnek, gyermekien kíváncsi és ártatlan, bízik a felnőttekben. A más példájából nehezen tanul, a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat. Esendő, néha önző, néha füllent, néha elkeseredik, mégis: alapvetően vidám természetű. Vannak vágyai, szokott álmodozni, és arra vágyik, hogy nagy és okos legyen.

Gergő más, mint egy mai kisgyerek, mert nincsenek játékai. Ruhája sincsen sok, mindig ugyanabban jár. Nem jár óvodába, főleg csak iskolás korában találkozik hozzá hasonló korú gyerekekkel. Már gyerekkorában is pénzért dolgozik, amivel a családját segíti. Nincsenek felé elvárások, hogy melyik életkorban pontosan mit kéne tudnia. Az iskoláskora előtt szabadon élhetett, saját maga osztotta be az idejét. Nem ismerte a vezetékes vizet, házba bevezetett gázt és villanyt. Gergőt a szülei sosem vitték játszótérre, vagy játszóházba, az udvaron szokott játszani, többnyire egyedül.

Mindez, és könyvbéli életesemények, kalandok hogyan jönnek át egy gyermek olvasónak, aki kötelező olvasmányként találkozott a művel? Felnőttek így emlékeznek vissza 9 éves kori olvasmányukra:

“Gyerekként rettegtem a sújtólégtől és hasonlóktól.”

“A körtemuzsika is szörnyen szomorú volt, gyerekként NEKEM okozott lelkiismeret furdalást.”

“ Leginkább arra emlékszem belőle, hogy kimondottan féltem a torokgyíktól (milyen gyík?!) és ijesztő volt, hogy gyerekek belehalhatnak betegségekbe. Ilyennel addig még (szerencsére) nem találkoztam.”

Szerencsétlen módon a rossz könyvválasztással (nem figyelembe véve, hogy adott életkorú gyermeknek mi lenne befogadható és érdekes), a kötelező olvasmány címszóval elrettentik még gyerekként a potenciális olvasót, és egy életre elriasztják, nem csak az adott műtől, de talán még az irodalom szeretetétől is. A véletlenen múlt, hogy felnőttként sikerült más benyomást kialakítanom erről az olvasmányról.

Immár felnőttként, gyermekpszichológus szemmel olvasva nagyon elgondolkodtató volt számomra, hogy a gyermeki megélésről olyan hitelesen ír a szerző. Gergő, bár egy egészen más világban élt, mégis olyan közel kerül az olvasóhoz, mintha egy mostani kis, befelé forduló természetű, okos, álmodozó kis elsősről lenne szó, aki akár a szomszédban lakó kisfiú is lehetne.

Jó lenne, ha minden felnőtt emlékezne arra, milyen volt gyereknek lenni. Aki emlékszik és újra felidézné, vagy akit megcsal már a memóriája, szívből ajánlom: Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön című művét.

A játékpisztoly, a lövöldözős számítógépes játék, a küzdősportok növelik az agressziót a gyerekekben? Rántsuk le a leplet a gyermeki agressziót övező tévhitekről! Mi okozza valójában az agressziót? Hogyan vehetik elejét a szülők?

Először is el kell fogadni, hogy a gyermekekben lappang indulat, feszültség, vannak agresszív impulzusaik, késztetéseik. Az agresszió az ösztön énünk egyik legfontosabb alappillére, ami evolúciós szempontból is hasznos, hiszen önmagunk érvényesülését, megvédését szolgálja a világban. Minden külső hatás nélkül, veleszületett módon rendelkezünk agresszív késztetésekkel, és ez teljesen természetes. Szülőként sem kell tehát megijedni a gyermek agressziójától. Nem az a cél, hogy csírájában elfojtsák, hanem az, hogy a gyermek megtanulja kezelni és konstruktív irányba csatornázni saját indulatait.

Mi vált ki agressziót a kicsikből?

Furcsa azonban abba belegondolni, hogy még egy egy éves tipegő is lehet agresszív, hiszen olyan kicsi még. Még a kicsi gyermeket nevelő szülők is találkoznak olyan típusú agresszív megnyilvánulással gyermekük részéről, hogy a kicsi dobál, üt, csap, ha nem tetszik neki valami. Bántja a testvérét: meglöki, beleüt, rúg, csíp. Mi okozza ezt a fajta agressziót? Ahogy tisztáztuk, az agresszió veleszületett, inkább arról van szó, hogy megnyilvánul az olyan helyzetekben, mikor a gyerek nagyon erősen szeretné érvényesíteni az akaratát, mikor úgy érzi, hogy gátolják valamiben, vagy mikor vélt vagy valós igazságtalanság érte. Életkortól függően más más helyzetekben jöhet ez elő, és az életkor előrehaladtával megtanulják a gyerekek, hogy bizonyos dolgok tiltottak: például tilos szüleit, más felnőtteket, testvéreit, gyerekeket bántania. Ezt az alapszabályt fontos, hogy lefektessék a felnőttek, és az indulatkifejezés más formáira tanítsák gyermeküket. Idővel előtérbe kerül a szóbeli kifejezés, mikor a gyermek már nem mutatja ki fizikai agresszió formájában az indulatát, de kiabál, csúnyán beszél, indulatszavakat használ és szóban fejezi ki, hogy dühös. Ez tehát már egy fejlettebb szint, hiszen képes csak szóban kimutatni dühét, fizikailag már nem agresszív.

Miért indulatosak a gyerekek?

Nagyobb gyermekekben a tiltás, szabály, korlátozás vált ki indulatot. Szülőként ezért fontos, hogy megfelelő környezetet biztosítsanak a gyermek alapvetően nagy mozgásigényének. Inkább kevesebb szabály legyen, de azokat tartassák be következetesen gyermekükkel. A gyermeket még a kevés szabály esetén is sok frusztráció éri egy nap, például ha valami nem sikerül elsőre, vagy ha abba kell hagyni egy élvezetes tevékenységet. Ezek a helyzetek is indulatossá tehetik a gyermeket, főleg akkor ha túl nagy elvárások irányulnak felé, és nincs elég ideje és lehetősége szabad játékra és sok-sok szabad levegőn való mozgásra. Egy gyermek gond nélkül tudna szabad levegőn mozogni napi 4-5 órát. Lássuk be, sokszor ezt nem sikerül a szülőknek biztosítani gyermekük számára, ami sok galibát is okoz. A természetesen előforduló élethelyzetekben lapuló feszültségeket kiválóan levezeti a mozgási energia. Egy olyan gyerek akinek a nyelve lóg már a sok futkározástól, fára mászástól, mászókázástól sokkal kevésbé hajlamos agresszívan viselkedni, hiszen energiáit sikerült konstruktív irányba terelni: mozgott, játszott, testileg kifáradt.

Összefoglalva tehát kijelenthetjük, hogy a gyermekek agresszív viselkedését tehát leginkább a mozgásszegény életmód és a feléjük áradó, rájuk kiszabott irreális elvárások fokozzák.

Számoljunk le a tévhitekkel

Tapasztalatom szerint sok szülő ott követi el a hibát, hogy nem akar tudomást venni gyermeke negatív érzelmeiről. A szülő elvárás szerint az agresszió csúnya, rossz , megengedhetetlen dolog. Az ilyen felfogású szülőnek sokszor a saját indulataival szembesüléssel is nehézsége van és még inkább nem tud mit kezdeni gyermeke agressziójával. Olyankor aztán jönnek az irreális elvárások: “Juj, nem szabad, hogy a játékautók karambolozzanak. Játékpisztolyt, íjat, nyilat, még véletlenül sem kaphat a gyerek.” Azonban fontos megkülönböztetnünk a szimbolikus tartalmú, szimplán fiús játékot a brutális agressziótól. Ameddig a gyermek szimbolikus módon, fantázia játék közben játszik katonásat, sárkányölőset, harcolósat, lövöldözést vagy tömegkarambolt, addig sem magában, sem környezetében nem tesz kárt. Arról van inkább szó, hogy indulatait levezeti, a játékba csatornázza, így ezt nyugodtan meg lehet engedni neki. A játékpisztoly sem tesz senkit agresszívvá, bizonyos játékokhoz: rendőrös, katonás, cowboyos kifejezetten jól jön, helyénvaló a használata.

A lövöldözős számítógépes játékról is ejtenék néhány szót. A köztudatban úgy él, hogy ez nagymértékben fokozza az agressziót. Agressziót valóban fokozhat. A legtöbbször azonban nem azért, amiért mindenki elsőre gondolná. Csak nagyon szélsőséges körülmények között, a számítógépen hónapokig hosszú-hosszú órákat töltve fordulhat az elő, hogy egy gyermek annyira elveszíti a kapcsolatot a külvilággal és a valósággal, hogy elkezdi összekeverni a számítógépen látottakat a realitással, és majd elkezd igaziból is lövöldözni. Az extrém esetektől eltekintve nem ez a jellemző, hanem az agressziót szimplán az fokozza, hogy nagyon sok inger éri a gyermeket a monitoron keresztül, amit nem mozog le! Egy sima hétköznap 25 percnél nem szabadna több időt a gép előtt tölteni, hiszen a szabad játéktól, a mozgástól veszi el az időt. Nyilván szerencsésebb, ha a gyermek, -ha már a számítógépen játszik- építő, ügyességi, logikai, stratégiai vagy kalandjátékot választ, mindig odafigyelve az életkornak megfelelő játékválasztásra.

A küzdősportokkal kapcsolatban is hallottam már olyan véleményt megfogalmazni, hogy az növelheti az agressziót. Hamis állítás, ideje lerombolni ezt a tévhitet is. A küzdősport lehetőséget ad a gyermeknek arra, hogy energiáit levezesse, technikákat tanuljon és saját testi erejét megérezze, megtanulja beosztani és arányosan használni. A példák inkább azt bizonyítják, hogy egy igazságos, emberséges edző nagyon jó irányba formálhatja a fiúk személyiségét az elnőiesedett világban, ahol szinte minden pedagógus, akivel a gyermek találkozik: nő. A férfi mintára nagy szükség is van, a küzdősport segíthet abban is, hogy sikereket érjen el egy olyan gyermek is, aki nem erős tanulmányi szempontból.

Az agresszió tehát nem mumus, szükséges része az életnek. Nagy feladat az indulatok kezelése és konstruktív irányba való terelése. A helyes példa mutatásával, sok-sok mozgás biztosításával és gyermekközpontú követelményrendszerrel máris sokat tehet azért a szülő, hogy segítse gyermekét ennek a nagy feladatnak a megoldásában.

Diákszemmel: Az iskola, ahová jó lenne járni

Kissebb felmérést végeztem a hozzám járó diákok körében. Ök mit tartanak a jelenlegi iskolájuk hibájának, hogyan lenne érdemes változtatni? A saját szavaikat szó szerint idézve adom közre.

• Lássák a tanárok, hogy mi még gyerekek vagyunk. Értse meg a tanár, hogy sok leckét ad, plusz hozzá kell még számítani az utazási idő a suliba, plusz, a sima lecke mellett, lehet, hogy valamiből épp témazáróra, dolgozara kell készülni másnap, plusz ott van még az edzés.
• A dolgozatokat össze kéne hangolni. Egy napra sok a 2, 3, 4, 5 dolgozat.
• A tanárok néha olyan dolgokat várnak el dolgozatban, amit az egész osztályból senki sem tud. Nem kéne a sehogy, vagy hangsúlytalanul elhangzott, apró betűs részt kérdezni. Legyen egyértelmű, hogy mit kell tudni. Legyenek könnyebben a dolgozatok, ne szóról szóra kelljen tudni az anyagot.
• Haladjunk a korral. Sokkal jobb lenne tabletről tanulni, nem akarjuk cipelni a táskát minden nap.
• Ne pont kötelező olvasmány legyen, alapfilmek legyenek inkább ajánlottak.
• Élvezetesebbé tegyék a tanulást. Amikor úgy tanulunk, hogy nem vesszük észre, pl. számítógépes játékon keresztül is lehet tanulni, fejlődik a stratégiai, logikai érzék és a kreativitást is jobban engedhetnék megnyilvánulni.
• Legyen kép vagy ábra, valamilyen vizuális szemléltető eszköz, nagyon sokat segít abban, hogy megjegyezzük a tananyagot.
• Érdekesen adják elő a tananyagot, pl. kísérlet feldobja az egészet.
• Jobban össze kéne válogatni az osztálytársakat. Sokszor probléma a klikkesedés, nehezen rázódik össze az osztály. Lehetne olyan módszer, amivel jobban össze tudnák válogatni, hogy kik kerüljenk egy osztályba.
• Az osztályfőnök vonódjon be az osztály életébe jobban. Sokszor fogalma sincs, hogy mi folyik az osztályban, mindenki kibeszél mindenkit, ártalmas pletykák terjednek, kinéznek valakit, klikkek alakulnak ki.

Néha az a benyomásom, hogy elég lenne a józan paraszti ész, vagy csak meg kéne hallgatni néhány érintettet, ahhoz, hogy jó irányba tudjanak haladni a dolgok. Ön szívesen lenne ma diák?

Szülőként felmerült már Önben a kérdés, hogy hogyan kezeli a gyermek személyiségi jogait? A mai világban természetes, hogy kép és videómegosztó oldalakon lelkes anyukák és apukák posztolják csemetéjükről az éppen aktuális cuki, vagy cikiséget. Kevéssé gondolnak bele, hogy az internet nem felejt, így a ‘Lacika összekente a kiságyát kakival’ fotó erősen cikinek minősül majd Lacika 16 éves korában. Jó esetben elfelejti az internet népe, rossz esetben majd emlékeztet a facebook: “Emlékeid fontosak nekünk, ez történt 13 éve.”

Gyermekpszichológusként azt tapasztalom, hogy gyerekcipőben jár még itthon az internet biztonságos használata. Ez sokrétű, eddig sosem tapasztalt helyzeteket szülhet. Jó eséllyel az ember 7 éves gyereke jobban tájékozódik, mint a szülő maga. Tegye fel a kezét, aki nem így érzi. Youtube-ot néz a gyerek, maga választja ki a meséit. Ki tudja, mibe fut bele, akarva, akaratlanul? 12 évesen meg már alap a chat programok használata, a társas kommunikáció 70 százaléka a virtuális térben zajlik. Selfie-k, alulöltözött ön-portrék, kompromittáló fotók cserélnek gazdát és kerülhetnek illetéktelen kezekbe.

16 éves lány mesélte könnyek között, mennyire megalázónak érezte, mikor betaggelték egy digitalizált, közösségi oldalra feltett 9 éves kori képén, amint fogszabályzósan, elálló fülekkel, cingár lábain nézett bele kissé bandzsítva a kamerába. 40-es apuka konstatálta a minap elhűlve, hogy 13 éves fia és barátai meztelen képek küldésére biztatták osztálytársnőiket. 7 éves kisfiú szenvedett hetekig rémálmoktól, mert horrorvideónak is beillő klippet mutattak neki osztálytársai a szülinapi zsúron. Sosem tapasztalt helyzetek, amikre a szülők sincsenek felkészülve.

Mi a teendő?

Először is,  szülőként meg kéne találni a szűrőprogram használatának beállításait, hogy felnőtt tartalmú videók, képek ne jelenjenek meg a gyermeknek netezés közben. A gyermek online biztonsága több oldalról is megközelíthető. Egy: a gyermek kisebb korában mi vagyunk a felelősek érte, hogy pontos lakcímet, meztelen fotót gyermekünkről ne rakjunk ki a széles nyilvánosság elé. Kettő: amint a gyermek maga is felhasználóvá válik, vele is kell beszélgetni a belátható veszélyekről. Tanítsuk meg az óvatosságra, hogy az általa írt, közzétett vagy megosztott szövegek és fotók illetéktelenek kezébe is kerülhetnek. Ismerkedni vadidegenekkel, az általuk megadott profilra alapozva nem szabad. Három: próbáljunk lépést tartani a gyerekkel, milyen oldalakat használ, mi számít menőnek, elterjedtnek a korosztályában.

Mindenki döntse el maga, hogy mi az, ami még belefér, és mi az, ami már a személyes szféra része kéne, hogy legyen, és úgy posztoljon gyermekéről történetet és fotót, hogy azt pár év múlva  a gyermek, és az ő ismerősei is látni fogják.

 “Mindent! Véremet, életemet adnám érte!”-válaszolta egy apuka erre a kérdésre. Igen ám, de a hétköznapi helyzetek kevesebb hősiességet, ám annál több tudatosságot és jelenlétet kívánnak meg. Jelenlét, együttlét, összehangolódás és minőségi együtt töltött idő a kulcsszavak.

Megveszi gyermekének a drága játékot, amit kér szülinapjára? Olvas neki mesét lefekvéskor? Megkap mindent, amire szüksége van? A legtöbb szülő valószínűleg igennel válaszol ezekre a kérdésekre. És mégis… Tudja-e hogyan telik egy napja? Kik a barátai? Kivel van jóban a csoportjában, osztályában? Mik a vágyai?

Mire fog emlékezni gyermeke, ha majd felnőttként visszaemlékszik a gyermekkorára? Az együtt töltött élmények meghatározóak! Ha Ön is úgy érzi, hogy mindent megtenne gyermekéért, tegye meg ezt az egyet, ám azt rendszeresen: töltsön vele minőségi időt!

• Együtt tv nézés. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. Hacsak nem szolgál a mese, vagy film kiindulási alapként egy jó kis beszélgetéshez. Pusztán az, hogy egy légtérben vannak, még nem számít minőségi együttlétnek, hiszen mindketten passzívak, nem kapcsolódnak igazán egymáshoz.
• Elmennek családi nagy bevásárlásra. Amit a gyerek akar, megkapja, legyen az élelmiszer, használati tárgy, ruha vagy apróbb játék. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. A gyerekek utálnak vásárolni, unatkoznak közben. Bár egy-egy dolog nekik is csurran, cseppen, összességében nem lesz az a benyomásuk, hogy de jó, együtt voltak. Túl céltudatos, felnőttes, időhöz kötött tevékenység, nem ad lehetőséget a komótos egymásra hangolódásra.
• Elviszi a gyereket edzésre, ott megvárja, a gyerek is látja, hogy Ön vár rá. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. A gyermek valahol (bár kimutatni nem fogja) biztos értékeli, hogy Ön hozza-viszi edzésre. Ilyenkor az odaút és a visszaút, ha van lehetőségük kettesben beszélgetni, lehet minőségi együtt töltött idő, az edzés maga nem.
• Az egész család együtt van, vendégségbe mennek. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. Több, mint valószínű, hogy a felnőttek egymásra figyelnek, a gyereknek gyerek a társasága. Ahogy egy felnőtt több gyerkőcre is figyel, már másképp vagy egyáltalán nem tud megvalósulni a minőségi együtt töltött idő. Főleg igaz ez akkor, ha nagy a korkülönbség a gyerekek között, hiszen akkor a nagynak és a kicsinek is egész más lesz az igénye, nehéz mind a kettőnek egyszerre kedvezni.
• Órákig tanul, gyakorol együtt a gyermekével. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. A kötelező dolgok nem elég játékosak, túl strukturáltak és nem a kikapcsolódást szolgálják. Ebben a helyzetben a gyerekek inkább azt élik meg, hogy nyüstölik őket, elvárásoknak kell megfelelniük, és ha rajtuk múlna, biztosan nem szánnának ennyi időt a lecke írásra, vagy gyakorlásra. A minőségi együtt töltött időt az olyan dolgokra értjük, amik szabadidő elöltés közben, egymásra hangolva történnek, igazodva a gyermek igényéhez. A tanulás, bár rengeteg időt vehet el, mégsem ilyen.
• Az esti rutin során végig felügyeli, hogy gyermeke fürödjön, fogat mosson, pizsamába öltözzön. Minőségi együtt töltött időnek számít? Nem. Ez az esti rutin olyan sokszor, mint egy futószalag. Kötött menete van, minden este ugyanúgy zajlik és meg kell csinálni. Ilyenkor sokszor már nincs lehetőség játszani, elmélyülni valamiben, hiszen időben le kell feküdni.

 Ha végignézte a fenti listát, talán meglepődik, hogy bár rendszeresen időt tölt gyermekével, mégsem növekszik a minőségi együtt töltött idő mértéke. Pedig ez nagyon fontos lenne! Ezért is húzzák a gyerekek az esti lefektetés szeánszt, hiszen ott megteremtődik egy pici intimitás, végre összehangoltan együtt lehet a szüleivel. Mennyi ilyen idő jut neki egy nap? Reggel sietve kell készülődni, napközben intézménybe jár, hazajön, az egyik szülő lehet, hogy még nincs is otthon, aztán késő lesz, vacsora, fürdés, meseolvasás, lefekvés. Egy sima hétköznap 10 perc ha jut...hazafelé az oviból vagy bölcsiből, délután a játszótéren, a vacsoránál történő beszélgetéskor és a jó éjt puszi előtt.

A gyereknek is időre van szüksége, hogy meg tudjon nyílni. Lehet, hogy amikor találkoznak, a: “Mi volt veled ma?” kérdésre nem nyílik meg és semmit sem mesél. Lehet, hogy pont vacsorakor, vagy lefekvéskor jut eszébe valami fontos és mesélné el.

Teremtsen több időt és lehetőséget az együtt játékra és beszélgetésre! Hogy mikor gyermeke visszaemlékszik a gyermekkorára ne csak a drága szülinapi ajándékra emlékezzen, hanem arra az élményre is, ahogy együtt játszottak vele.