Gyakran hallani ilyesmit anyukáktól, vagy ugyanezt kislányokra vonatkozóan apukáktól. Szerelmes? Túláradó szeretet, imádat, odaadó gondoskodás biztosan helyénvaló fogalmak. De szerelem? Hagyjuk meg ezt a kifejezést a felnőtteknek, vagy legalábbis a romantikus töltetű kapcsolatok számára!

Talán baj az, ha imádattal, túlcsorduló szeretettel tekint egy szülő a gyermekére? Nem baj. De a szavaknak súlya van. A pszichológiából ismert jelenség, hogy 3-6 éves kor tájékán, mikor a gyerekek tanulják az érzelmeket és azok kifejezését, ők maguk is fogalmazhatnak úgy, hogy szerelmesek az ellenkező nemű szülőbe. A pszichológiai háttere ennek az úgynevezett Ödipális konfliktus, melynek során a kisgyerek tulajdonképpen rivalizál az azonos nemű szülővel, és teljesen ki akarja sajátítani az azonos nemű szülőt. Kisfiúknál gyakran észlelt jelenség, ami a természetes fejlődés része.

Melyik anyuka ne olvadna el attól, ha kicsi szeme fénye azzal állna elő egy nap, hogy: „Anya te vagy a legszépebb, te leszel a feleségem!” Ártatlan gyermeki rajongásról van szó, ami azonban egy olyan része a fejlődésnek, amit nem erősíteni kell a gyermekben, hanem helyre tenni. A harmonikus énfejlődéshez szükséges, hogy a gyermek ezt a szakaszt túl tudja haladni, melynek eredményeképpen az anyja kizárólagos birtoklása és az apával való rivalizálás helyét az azonosulás folyamata tölti ki. Ekkor már keresi saját szerepét, helyét a világban, a kisfiúk mintának tekintik az apukájukat, és ahelyett, hogy a helyét akarnák elfoglalni, olyanná akarnak válni, mint ő. Ez a lelki jelenség egyetemlegesnek tűnik, és enyhébb vagy erősebb formában azokban a családokban is megfigyelhető, ahol nem a klasszikus egy anyuka-egy apuka együttélés valósul meg.

Ennek a természetes fejlődési szakasznak a fényében válik még egyértelműbbé, hogy miért nem szerencsés erősíteni azt egy kisgyerekben, hogy anya is belé szerelmes.

Miért nem apába szerelmes anya, miért a fiába?

A jelenség magyarázata lehet, hogy a kisgyermekgondozás sokszor eltávolító hatással van a párra, szinte semmi idő vagy energia nem marad a párkapcsolat építésére, gondozására. A szülők az érzelmi életüket a gyerekkel élik, az érzelmi energiák nagy részét a gyerek köti le.

Amellett, hogy egy egyszerű szóhasználatról van szó, nyilván a címben szereplő mondat csak egy mondás, amit nem kell szó szerint érteni, mégis jelentős fogalmi zavart jelez.

Ugyanúgy, ahogy a manapság elterjedt szájra puszi is szülő és gyermeke között. Nem helyes ez sem, hiszen a száj fontos erogén zóna, melynek ingerlése, stimulálása határsértő egy szülő-gyerek kapcsolaton belül. Túlzott intimitás, mely, ha egyszer berögzült szokássá válik, összezavarhatja a gyereket. Mikor célszerű abbahagyni? Ha majd 8-10 éves lesz a gyerek, vagy folytatódik a szokás, és majd 14 évesen a szerelmét és az apukáját is szájra puszival üdvözli a lány? A legjobb el sem kezdeni, így nem kuszálódnak össze ezek a szálak.

Mind a szerelem érzését, mind a szájra puszit tartogassák a gyermeküket és - remélhetőleg - egymást is szerető szülők: felnőtt szülőtársuknak, ezzel is erősítve gyermekükben a tudást, hogy a szerelem és a szeretet érzése nem ugyanaz.

„Csak a mi gyerekünk visít a játszótéren.” ”Mások biztos időben el tudnak indulni reggel.” ”A mi gyerekünk lesz az első, aki fejjel bele esik a pocsolyába, az tuti.” „Mi vagyunk a leghangosabbak az egész udvaron.” „Más gyerekek tudnak jól nevelten enni, a mieink erre miért képtelenek?!” ” Más gyereknek, ha szól az anyukája, elsőre megcsinálja, amit kérnek tőle.” ”Más gyerek értékeli, ha kap valamit, és vigyáz rá.” ”Vannak, akik szeretik a testvérüket, és nem abban lelik örömüket, hogy egész nap froclizzák.” „Más szülők türelmesek, és nem kiabálnak magukból kikelve.”

 Tipikus gondolatok, vagy inkább hiedelmek, amit mindenki gondol a másik gyerekről, szülőről családról. Kínos bizonyítékok: mikor az Ön gyermeke felszólításra sem köszön, míg az ovistársa hangosan, artikuláltan, magától köszön. Más szépen játszik, kivéve az Ön gyermekét. Egyfolytában zajlik a ’mintavétel’, óhatatlanul láthatja szülőként, hogy viselkednek más szülők és gyerekek, és bizony sokszor rosszul jön ki az összehasonlításból?

Igaz lenne tehát, hogy mindenki szebben, türelmesebben neveli, az amúgy is alkalmazkodóbb, jólneveltebb gyermekét? Csak Önnek nem megy ez? Talán már sokszor érezte így magát, és elkönyvelte magában, hogy kudarcra ítéltetett.

Azonban azt elfelejti, hogy az összehasonlítás nem ad hiteles képet más gyerekekről, szülőkről és családokról!

Ez a ’szomszéd fűje mindig zöldebb’ jelenség, amikor bizonyos távolságból úgy tűnik, hogy másoknak mennyivel jobb vagy könnyebb. Higgye el, minden valószínűség szerint, a másik család is így éppen érez Ön iránt! Jobb pillanataiban talán éppen Ön tűnik összeszedettnek, rendezettnek, gyermekeivel türelmesen, kedvesen foglalkozónak. Olyankor a szomszéd anyuka vonja le azt a következtetést, hogy ez mindenki másnak könnyedén megy, csak neki nem. Van az észlelésében egy torzítás, mely szerint saját magát kritikusabban, másokat pedig fényezettebben, jobbnak lát.

Ezek az összehasonlítás alapját képező pillanatok sokszor kontextusból kiragadott momentumok, melyek nem festenek valós képet a másik gyerekről, vagy családról. Lehet, hogy éppen akkor udvariasak, figyelmesek a gyerekek, de nem mindig szoktak azok lenni. Lehet, hogy éppen akkor az Ön gyereke rossz passzban van, vagy Ön nincs a toppon, de ez másokkal is előfordul. Ugyanúgy, ahogy az Ön gyermeke is tud kulturáltan, szépen viselkedni, csak nem mindig szokott.

Nézzük meg a másik lehetőséget: Ön valóban mindent rosszul csinál, Ön a legtehetségtelenebb, legrosszabb szülő, a legégetnivalóbb, kezelhetetlen gyermekével.

Tudja, hogy ez miért nem valószínű?

Mert folyamatosan monitorozza, megfigyeli önmagát. Mert észreveszi, ha valamit nem úgy csinált, ahogy az ideális lenne. Mert fejlődni szeretne, és van annyira önreflektív, hogy igyekszik kijavítani hibáit. Azért is van figyelme arra, hogy vajon mások hogy csinálják, mert nem könnyű fába vágta a fejszéjét. Szülőnek lenni kihívásokkal teli, embert próbáló feladat. Ne aggódjon, nem csak Önnek nehéz. A szomszéd szülőnek is vannak nehézségei. Én még olyan szülővel nem találkoztam, aki játszi könnyedséggel vette volna gyermeke minden megnyilvánulását, akinek semmit sem változott az élete, mióta gyermekei lettek, vagy akinek ne lettek volna időnként elakadásai, kétségei azt illetően, hogy vajon jól csinálja-e azt, amit csinál.

A mások bezzeg… gondolatoknál, mostantól figyeljen oda arra, hogy ne legyen olyan kritikus saját magával szemben. Tudhatja, hogy az, hogy próbálja jobban csinálni, hogy esetleg merít, mintát vesz mások példájából, pont azt jelzi, hogy ön gondos, szerető, ’elég jó’ szülő.

Szegezte nekem a kérdést nemrég egy apuka. Mit lehet erre mondani? Tény, hogy a mai gyerekek korán találkoznak a legkülönfélébb szexuális töltetű tartalmakkal. Egy második osztályos kisfiúnál normális, hogy a szex iránt érdeklődik? Egyáltalán érdeklődik, vagy nem szabad ezt a következtetést levonni egy google keresés miatt?

 Az óvódás kort követő időszak, még a kamaszkor beköszönte előtt elvileg nyugodt periódusnak számít, amikor a gyerekek mentális és fizikai fejlődése egyenletes tempóban zajlik, ilyenkor nem jellemző az ébredező szexuális érdeklődés. Azonban a mai felgyorsult világunkban nincsenek meg ennyire jó elkülöníthetően a fejlődési szakaszok, így a kamaszkor is mintha előbbre tolódott volna. 9 évesek már bőven ’kiskamasznak’ számítanak, és az ovi utáni első években, már rögtön kezdődik a menőzés, a kütyüzés, visszabeszélés, a felnőtt, korhatáros filmek iránti érdeklődés: mindaz, amiről azt hitte a szülő, hogy majd kamaszkorban lesz jellemző.

Így azon sem lehet csodálkozni, hogy abban az ingeráradatban, amiben a mai gyerekek élnek, hamarabb találkoznak a szexuális töltetű tartalmakkal is. Bármikor szembe jöhet egy címlap az újságárusnál, egy tv reklám, vagy egy filmből egy bevágott előzetes. Ilyen közegben a gyerekek érdeklődése is hamarabb kezd nyiladozni a szexualitás iránt, bár hormonálisan és testileg még nem érettek rá.

Alsóban gyakori, hogy már van okostelefonhoz hozzáférésük a gyerekeknek, vagy saját telefonnal rendelkezve, esetleg nagyobb testvér vagy unokatestvér indíttatására ők maguk is aktív keresőjévé és terjesztőjévé válnak az ilyen jellegű tartalmaknak.

Ismert, és gyakori jelenségről van tehát szó, amitől nem kell szülőként megijedni. Jó, hogy, ha a gyermek nem csak titokban próbál tájékozódni, vagy kortársaktól elcsípett félinformációkból rakja össze magában az dolgokat. Ha jó, bizalmi kapcsolata van a szülővel, akkor azt is meg lehet beszélni, hogy miért keresett rá az interneten a ’mesztelen nök’ kifejezésre? A fenti példában az derült ki, hogy a kisfiú osztálytársai láttak már filmeket, ahol nénik és bácsik meztelenek és csókolóznak, ettől lett kíváncsi a kisfiú, és ő is el akart hencegni az osztálytársaknak azzal, hogy ő is már látott ilyet.

Nem arról van tehát szó, hogy egy 9-10 éves gyermek olyan érett szexualitással rendelkezik, hogy már stimuláló vizuális ingerekre vágyik, sem arról, hogy egy kisfiú a felnőtt értelemben vett izgató ingereket találná felajzónak, -meztelen keblek, fenekek- ez még nem az ő világa.

Lelki értelemben ennek a kisfiúnak is az az igénye, hogy egy korabeli kislánnyal összebarátkozzon, hogy kézen fogva sétáljanak az iskolaudvaron, és hogy több hét ismerkedés után szívecskés rajzot küldjenek egymásnak és, hogy adhasson egy puszit a kislány szájára. Ez a fajta fokozatos ismerkedés az érzelmekkel, a saját korosztálynak megfelelő érdeklődés egészségesnek mondható, és az lenne a cél, hogy a túlterhelő, elárasztó, túlzottan felnőtt szexualitást közvetítő ingerektől meg lehessen óvni a gyermeket.

Amit látjuk, a szülő nem lehet mindig, mindenhol jelen, teljesen ettől megvédeni nem fogja tudni gyermekét. De tehet azért, hogy a gyermekével napi beszélő viszonyban legyen, megtudja időben, ha ilyesmi történt, és ott legyen a gyermeke számára, ha esetleg kérdése lenne. Nem rossz ötlet a számítógép, internet használatát valamilyen módon korlátozni, például felnőtt tartalmakat megjelenítését korlátozó szűrőprogram telepítésével. Az internet biztonságos használata ugyanúgy téma kell, hogy legyen egy családban, mint a szexuális felvilágosítás, a gyermek ismereteihez és életkorához illeszkedő módon.

„Én buta vagyok!” Nekem úgysem fog sikerülni.” Ismerősen hangzik? Miért van az, hogy egyes gyerekek alulbecsülik magukat? Bátortalanok, ha kihívással találkoznak, és már az előtt feladják, hogy igazán erőfeszítést tettek volna a siker érdekében.

 Szülőként borzasztó azt hallani, hogy a gyerek szapulja önmagát, kevésbé hiszi magát ügyesnek, értékesnek másoknál, nincs benne kitartás, lelkesedés: mindig a könnyebb ellenállás felé megy.

 Énkép, érzelmi biztonság, önbizalom. Olyan jelenségről van szó, mely mindezekkel a fogalmakkal összefügg, és amivel kell foglalkozni. Senki sem úgy születik, hogy mindenben kiválóan tehetséges, gyakorlás nélkül a legjobb valamiből, vagy, hogy minden tudás a kisujjában legyen.

 Ezt azonban a gyerekek nem tudják. A mai világban könnyebb is hozzászokni a gyorsan jövő eredményekhez, a szükségletek azonnali kielégítéséhez, és ellenállást vált ki a gyerekekből, ha valamit késleltetve, sok erőfeszítés, türelmes várakozás után lehet csak elérni, vagy megkapni.

Nem a szülő hibája, hogy magáról rosszat gondol a gyermek, hogy könnyen feladja, hiszen a szülők általában sok biztatással, dicsérettel nevelik gyermeküket.

Hogy alakulhat ki mégis, ilyen szülői háttér ellenére: önbizalomhiány?

A gyerekeknek nehéz türelmesnek lenniük, mindent azonnal szeretnének megkapni. Megfigyelhető, hogy azokat a tevékenységeket csinálják a legszívesebben, amiben ügyesek, és kerülik azokat, amiben nincs egyből sikerélményük. Ezáltal belekerülnek egy olyan ördögi körbe, a hol a gyengébb részképeségeik nem is fejlődnek tovább, hiszen azokat a területeket teljesen hanyagolják. Például, ha valakinek nem megy jól a rajzolás, és utána évekig ceruzát sem esz a kezébe, nem csoda, ha lemarad a társaitól, és alsóban mind a rajzolással, mind az írással problémái lesznek. Amelyik gyerek nem ügyes  a mászókázásban, inkább homokozik egész gyerekkorában. Akinek nem megy elsőre a görkorizás, soha többé nem hajlandó felvenni a korcsolyát. Még sorolhatnánk a példákat, azonban az mindegyikben közös, hogy ott van a háttérben egy picit gyengébb részképesség, amihez aztán nincs türelme, figyelme, motivációja és kitartása a gyermeknek, hogy fejlődjön benne. Közben persze érzi, hogy ő kissé ügyetlenebb azon a területen a társainál, és frusztrálódik abban, hogy neki nem megy olyan könnyen, vagy szépen, mint másoknak. És már jön is a negatív kritikája: „Én ezt nem tudom megtanulni!” „Én hülye vagyok.” Holott a gyermek pont az intelligenciája, reális észlelése miatt veszi egyáltalán észre, hogy ő más mint a többiek, itt szó sincs arról, hogy ő butább lenne.

Hogyan lehet szülőként segíteni ezen a kezdődő önbizalomhiányon?

 A világ nem fekete-fehér. A szülő segíthet árnyalni a gyermek világról alkotott képét, a képet, elmagyarázhatja neki, hogy attól még nem buta, hogy valamiben nem ügyes elsőre. A felnőtt segítheti gyermekét azzal, hogy jó példával jár elől. A szülő hozhat olyan példákat, amikor neki nem ment valami, és, ahogy gyakorolta kitartóan, ügyesebb lett benne. A gyakorlás és a szorgalom erejét hangsúlyozhatja a veleszületett képességeket nem túlértékelve. Pozitív megerősítést, dicséretét fordíthatja arra, hogy hangsúlyozza mennyire büszke gyermekére, ha kitartóan próbálkozik. A szülő reális elvárásokat kell, hogy támasszon gyermeke felé, hiszen attól is érezheti magát rosszabbnak, ha nálánál idősebbekkel, jobb képességűekkel van állandóan összehasonlítva. A „bezzegezést”, kritikus összehasonlítást kerülni kell, még testvérek között is, a gyermek fejlődését elég önmagához mérni. A gyermeket meg kell védenie az atrocitásoktól, a külvilág olyan gonoszkodó megjegyzéseitől, melyek gúnyt űznek a gyermek tapasztalatlanságából, gyakorlatlanságából. Bátorító közegben tud majd a gyermek idővel fejlődni. A gyermekkori tartósan rögzült negatív énkép befolyásolhatja a felnőttkori társas és szociális beválást, ezért fontos még kisgyermekkorban fellépni, ha azt látja a szülő, hogy rossz irányba haladnak a dolgok. Amennyiben tanácstalan kissé, legjobb, ha szakember segítségét kéri. A szülőnek sok türelemre van szüksége ahhoz, hogy gyermeke önmagáról alkotott képét pozitívra hangolja. A szeretetteli, elfogadó közeg, a reális elvárások és sok dicséret mentén, biztosan sikerrel fog járni.

Eljött a várva várt tanév vége! Mit tehet azért a szülő, hogy élményekkel feltöltődve, kipihenten térjenek majd vissza a gyerekek az iskolapadba?

Sok szülőtől hallom, hogy mennyire fellélegzett a gyermek, mióta vége lett a tanításnak. Tovább alszik reggelente, mosolygósabb, kiegyensúlyozottabb. Kár lenne tagadni, hogy az iskolai év alaposan leterhelte a gyerekeket és most igyekeznek bepótolni a lemaradásaikat: a barátkozás, játék és alvás terén. A szülők sokszor még ilyenkor is a feladott kötelező olvasmányokon, előírt olvasónaplókon, ukázba kiadott gyakorlófeladatokon feszülnek, míg a gyermek legszívesebben mindezek létezéséről is megfeledkezne.

 Neki van igaza.

A gyerekeknek elemi igénye a szabad levegőn lét, a sok mozgás, a kreatív, spontán játék. Így érdemesebb a kötelező feladatokat a nyár vége felé elővenni újra. Most nem szabad ilyesmivel terhelni a gyerekeket. A jó hír az, hogy a gyerekek fejlődnek maguktól is, anélkül, hogy fejlesztenék őket. A nagy növekedési ugrások, érésbeli nagy előre lépések gyakran pont nyáron tudnak megtörténni, mint, ahogy az is, hogy az eddig ömlesztve kapott tananyag le tud ülepedni kissé. Időt és teret kall hagyni ezeknek a biológiailag determinált változásoknak, a nyári szünet jótékony hatásai megmutatkoznak majd.

Van azonban a nyári nagy szabadságnak egy csapdája is. A gyerekek hozzá vannak szokva a struktúrához, a szabályos, rendszeres napirendhez, és a túl nagy szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Előjön az unatkozás, a nyafogás, a testvér froclizása. Nem mindenki tudja ilyenkor hasznosan kitölteni az idejét. Ha túl sokat vannak együtt a testvérek, -ami gondoljunk csak bele, merőben szokatlan a tanénévhez képest-, kiéleződhet a testvérféltékenység. Ezért érdemes arra törekedni, hogy a gyerekek külön-külön is nyaraljanak, illetve töltsenek időt a szüleikkel. A struktúra tehát még nyáron is fontos, így érdemes a nyári semmittevést táborral, üdüléssel, programokkal tarkítani. Mivel nagy logisztikai kihívás szülőként a nyári szünidő 2,5 hónapját kitölteni, erre az időszakra  a gyerekek felügyeletét megoldani, ezért jó ötlet lehet hasonló korú gyerektársaság szervezése, amikor hol egyik, hol másik szülő vigyáz a gyerekekre. Ne feledjék, gyereknek, gyerek a társa és jelentős nyúzástól kímélik meg magukat, ha sikerül a nyári szünidőt, pihentetően, ám hasznosan, lazán, ám mégis kissé strukturáltan kitölteni.

Tippek a nyárra

Mit ne:

- Ne hagyja napi több órát tv-t nézni a gyereket. A passzív időtöltéstől összességében feszültebb lesz, és olyan ingerek is érhetik, amik nem neki valók.

- Ne legyen a gyerek órák hosszat a számítógép előtt. A virtuális világ beszippanthatja, beszűkülhet az érdeklődése.

- Ne legyen naphosszat egyedül a 13 évesnél fiatalabb gyerek, még akkor sem, ha elég önálló már. A lakásban semmittevéssel, tv-zéssel eltöltöttmagányos idő nem igazán feltöltő élmény, nem a legjobb kihasználása a szabadidőnek.

- Ne zsúfolja tele a gyermek naptárát programokkal, utazásokkal. Igyekezzenek közösen kialakítani a nyár tervét, biztosítva ezzel, hogy a gyermek kívánságai is szem előtt vannak tartva.

- Ha a gyerek nem akar táborba menni, ne erőltesse. Sok gyereknek biztonságérzetet ad egy pedagógus, osztálytárs, vagy ismerős helyszín. Ha nem sikerül eloszlatni az ottalvós táborral kapcsolatos félelmeket, ne kényszerítse.

- Ne kösse az iskolai teljesítményéhez a nyári programokat, rossz jegyek esetén se várt programok megvonásával büntesse a gyermeket.

Mit igen:

- Tervezzék meg közösen a nyarat.

- Igyekezzen élményeket adni a gyermeknek, csinálhatnak olyasmit, amire tanév közben nincs lehetőség.

- Legyen több közös családi program, ha lehet: családi nyaralás.

- A késői sötétedés miatt természetes, ha később fekszenek és később kelnek a gyerekek.

- A gyerektársaság megszervezésében segítsen gyermekének, egy zsúrral, vagy pizsama partival nagy élményt szerezhet neki.

- Különböző korú és nemű gyermekei igényeit ne mossa össze, töltsön gyermekeivel külön-külön is időt.

- A szülőknek is jár a lazulás! Saját feltöltődésére is szánjon időt, ez gyermekei javára válik.

A gyerekek már születésüktől fogva rendkívül különböző személyiségjegyeket, temperamentumot, viselkedést mutathatnak. Van olyan baba, aki nagyon figyel a környezetére, szeret társaságban lenni, könnyen feloldódik, mosolygós. Van olyan, aki hamar túltelítődik ingerekkel, csak a hozzá legközelebb állókat tűnteti ki mosolyával, és nem szereti, ha ölelgetik, nem ad puszit.

Ugyanígy, az empátia területén is nagy különbségek mutatkozhatnak.

Van olyan kisgyerek, aki veleszületetten, mintha rá lenne hangolódva a környezetében lévő emberekre. Átérzi, könnyen át tudja venni érzéseiket. Elsírja magát, ha valakit szomorúnak lát, és önként ajánlja fel a csokiját, ha a papának kisebb darabka jutott. Valahogy ösztönösen képes ráérezni arra, hogy mi zajlik a másik emberben, megjelenik benne a segítő szándék, nem hagy maga körül érzelmi hiányt szenvedő embert, vagy állatot. Kérés nélkül ad, megoszt, gondoskodik, ápol.

Aztán ott van a másik véglet: aki szintén érzékeny és érzelmes, azonban nem tudja magát olyan jól kifejezni. Sokszor indokolatlanul dühös lesz. Úgy érzi, igazságtalanok vele. Azt nézi, ő hogyan tehetne szert előnyre, bele sem gondol, hogy ez hogy eshet a másiknak. Ő akar mindenből jobbat, szebbet, nagyobbat kapni. Rivalizál, ő akar az első lenni. Lehet, hogy kifejezi a szeretetét, de csak akkor, amikor ő akarja, nem babusgatható.

Egyik személyiségtípus sem jobb, vagy rosszabb a másiknál. Azonban a második esetben érdemes az empátia fejlesztésre hangsúlyt fektetni. Az érzelmekkel muszáj foglalkozni, hiszen ez a társas kommunikáció alapja. Jobban érvényesül majd az életben az a gyermek, aki meg tudja fogalmazni, hogy mi zajlik benne, aki jobban észleli, hogy a viselkedése mit okoz másoknak, és hogy hogyan érzik magukat az emberek körülötte. A gyerekeknél sok félreértés származik abból, hogy nem tudják árnyaltan kifejezni érzéseiket. Hogy csak két pólus létezik: a jó meg a rossz.

„Hogy vagy? Jól.”

„Milyen napod volt ma? Rossz.”

Ebből még keveset lehet megtudni, hiszen a lényeg pont az árnyalatokban lakozik.

„Köszönöm, ma nagyon feldobott vagyok, mert izgulok, hogy, hogy sikerült a matek dolgozat” vagy „Ma nem volt túl jó napom, mert csalódott voltam, hogy a legjobb barátom ma nem volt bent a suliban, így szünetekben nem tudtam kivel játszani.”

Máris sokkal árnyaltabb, mint a jó, vagy a rossz. Az empátiával összefügg ez a képesség, hogy saját magán belül képes legyen a gyermek beazonosítani, és korának megfelelő választékossággal kifejezni érzéseit. Innen már csak egy lépés a mások érzéseinek felismerése.

Hogyan segíthet gyermekének a szülő az empátia fejlesztésben?

- A gazdag és őszinte érzelmi kommunikációval

- A változatos szóhasználattal

- A meseolvasással, mely által gazdagodik a gyermek kifejezőkészsége

- A példamutatással, hogy ő is árnyaltan fogalmazza meg, mind pozitív, mind negatív érzéseit

- A dicsérettel, ha azt látja, hogy fejlődik az érzelmi kifejezés terén gyermeke

- A gyermek iránt mutatott empátiával, melyből tanul a  gyermek is

Jó technika, ha a szülő segít megfogalmazni gyermekének, hogy éppen mit élhet át. Ezt egészen kicsi kortól el lehet kezdeni, már akkor is érdemes így cselekedni, mikor a gyermek még nem is tud beszélni. Ez segíti őt abban, hogy idővel a sírás, csapkodás, dühöngés helyett, verbálisan tudja majd kifejezni negatív érzéseit. Ez nem azt jelenti, hogy  a szülő ráhagyja, hogy őrjöngjön. Hanem segíthet megfogalmazni, hogy mi zajlik a gyermekben. Például: „Látom, most mérges vagy rám. Látom nem esett jól neked, hogy nem engedtem meg valamit. Tudom, hogy most csalódtál, mert nem lehetett…”

Hasonlóképpen, jó, ha a szülő beszél saját érzéseiről, hogy ő maga mit él át, hogyan hat rá a gyermek viselkedése. Például: „Kicsim nagyon jól esett, hogy első kérésre szót fogadtál! Büszke vagyok, hogy ilyen okos nagyfiúként viselkedtél!” vagy „Kezdek egyre dühösebb lenni, mert még mindig elől vannak a játékok, pedig megígérted, hogy elrakod őket, mire jönnek a vendégek.”

Az empátia fejleszthető! Sok türelemmel és tanítással, a kevésbé fogékony gyerekek is nagy fejlődési utat járhatnak be ezen a területen, amivel a szülő megalapozhatja gyermeke sikeres társas kapcsolatait.

Kinek esik jól egy apát tehetetlennek, száműzöttnek, a gyermeke életében elhanyagolható jelentőségűnek tekinteni? Kinek az érdekét szolgálja ez? A gyermekét biztos nem, akinek fontos, hogy megtapasztalja a nemi szerepeket, az anyai és az apai minőséget, és mindkét szülőjéhez tudjon kötődni. Mégis túl gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a gyermek eszközzé, játékszerré válik két ember kapcsolatának megromlásakor. Amint válásra kerül a sor, zsarolási eszköz lesz a gyermekből. Ezt a bűnt legtöbbször anyukák követik el.

Élünk egy olyan társadalomban, ahol az apáknak kevesebb joga van.

Furcsa, hiszen a nőmozgalmak pont azért küzdenek, hogy a társadalomban régóta fennálló egyenlőtlenségeket kiküszöböljék, és a nők indulnak a hátrányoból. Kevesebb nő dolgozhat vezető pozícióban, és jellemzően kevesebb bért kap ugyanazért a munkáért. A feminista mozgalomról mindenki hallott már, és tény, hogy a nőknek be kellett törniük a felső oktatásba, a politikába, a filmszerepekbe, és mindenhová, ahol automatikusan a férfiak vitték a prímet. Hogyan lehetséges tehát, hogy van egy,- talán nem sok másik ilyet lehetne mondani -, egyetlen egy terület, ahol a férfiak vannak óriási hátrányban? Ez az apaság területe.

Elhanyagolható apróságról lenne szó? Végül is csak az a tét, hogy hogyan neveljük fel a jövő generációját. Hogy milyen férfi szerepet, apai mintát lát egy gyermek, milyen mintával tud azonosulni egy kisfiú.

Az esetek egy részében apa a ludas. Kilép a családjából, hátra sem néz, eltűnik a süllyesztőben, szándékosan nem vállal részt a gyermeke életében. Elszórta magját és megy dolgára. Most nem róluk van szó. Hanem azokról az apákról, akik válás után is szeretnének a gyermekük mindennapjainak részei lenni. Szeretnének aktívan, felelős szülőként jelen lenni gyermekük életében.

Túl sok olyan példát láttam már, ahol az anyuka szándékosan ennek a jognak a gyakorlását, a gyermekkel való kapcsolattartást: akadályozta. A módszerek változatosak lehetnek. A gyermek érdekére hivatkozva távol tartani az amúgy jószándékú, szülői feladatok ellátása alkalmas apát. Aztán, ahogy időben egyre kevesebbet láthatja gyermekét az apa, úgy romlik gyermekével az érzelmi kapcsolat is. Végül már a gyermek nem akar menni hozzá, és az anya széttárja a karját, hogy ő nem befolyásolta a gyermeket, mit tehetne, ha egyszer a gyerek nem akar menni? Rejtett, burkolt manipuláció, állítólag a gyermek érdekében. Aki nem akarja elszomorítani anyát, így ha apával van, és jól érzi vele magát, utána bűntudata lesz, hogy ezzel megbántja anyát. A jogi környezet, ahol minden lehetetlenül lassan zajlik, tulajdonképpen eltűri ezt a fajta jogsérelmet. Sérül a gyermek és sérül az apa joga a kapcsolattartásra.

Miért természetes, hogy automatikusan az anyához kerül egy gyerek váláskor? Miért várják el, hogy az apa lemondjon szülői felügyeleti jogáról? Miért alap beállítódás sok bíróságon a mai napig, hogy a két hetenkénti hétvégi láthatás elegendő az apa és a gyermek részére?

Miért gyakorol különös kegyet az anya, ha ’megengedi’, hogy ennél a törvényi minimumnál többet kapjon az apa, több időt tölthessen gyermekével?

A gyámhatóság és a bíróság embertelenül lassan, 40 év szemléleti elmaradásban működik.

Az anyák egyeduralma a gyermeknevelésben megingathatatlan, ami könnyen játszma helyzetet teremt. Sokszor az anyagiak is szerepet játszanak.

Közben friss pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy az apai minta elengedhetetlenül fontos a gyermek kiegyensúlyozott fejlődéséhez. Apák bizonyítják, hogy tudnak éppen olyan jól gondoskodni gyermekükről, ahogy egy édesanya tenné. Gyerekek nőttek már úgy fel, hogy mindkét szülővel megmaradt az aktív kapcsolatuk, és nem kellett nélkülözniük az apjukat, csak mert elváltak a szüleik. Ők a szerencsésebbek. Az ő szüleik felismerték valószínűleg, hogy ezzel jót tesznek nekik, elsősorban nem saját sérelmeiket a másik fél iránt, hanem a gyermekeik érdekét sikerült szem előtt tartaniuk.

Szemléletváltásra van szükség! Természetes a félelem a szülők részéről, hogy attól tartanak: a gyerek sérül majd a váláskor. Azonban erre nem az a megoldás, hogy az egyik felet ki kell írtani a gyermek életéből, mert haragszanak rá, és mert úgyis csak megzavarná a gyereket, ha egyszer az egyik szülőnél lenne, másszor a másiknál. Tévhit azt gondolni, hogy a gyerekek apa iránti szükségletét, igényét kielégíti, ha két hetente találkozhatnak. Minden családnak meg kell találni azt az egyedi megoldást, ahogy ők szeretnék kialakítani a kapcsolattartást, figyelembe véve a gyermek érdekét. De ne legyen axióma, hogy a gyermeknek ’csak egy otthonban, csak az anyjával, apát minél ritkábban látva’, élnie lenne az érdeke.

Társadalmi szemléletváltás is kellene ahhoz, hogy egyre kevesebb gyermek legyen a szülők közti játszma áldozata, és felismerjék az anyák is, hogy akkor szolgálják a gyermek érdekét, ha elismerik azt, hogy annak a gyermeknek apára is szüksége van.

A minap egy anyukával beszélgettem, aki elmesélte, hogy úgy érzi, nem az igazi a kapcsolata hat éves óvodás fiával. Mikor az előzmények kerültek szóba, kiderült, hogy fia tervezett baba volt, azonban mikor a pici megszületett épp lakásfelújítás kellős közepén tartottak, és néhány hétig eltartott, míg sikerült rendezni a körülményeket. Amit még az anyuka nehezítésnek élt meg akkoriban, hogy végül tér-aránytalanság miatt császármetszéssel segitették a világra a kicsit, aki nem akart szopni, besárgult, az első pár hétben nagyon aluszékony volt. Utána ingerlékeny, érzékeny, hasfájós kisbaba lett, akihez egy éjszaka nyolcszor is fel kellett kelni. A tejtermelés nem igazán indult be, a gyerek ímmel-ámmal szopott, sokat bukott, bár gyarapodott, de a rokonok megjegyzései alapján azt szűrte le az édesanya, hogy nem elég szépen, nem elég nagy tempóban. Tehát adott: zilált környezet, első gyerekes szülők tapasztalatlansága, nem pont a tervezettek szerint alakult szülésélmény, egy megnyugtathatatlanul síró csecsemő és a kívülállók kritikus megjegyzései. Csak a pszichológusi foglalkozások alatt sikerült lassan-lassan kibontani, hogy mindez hogyan járult hozzá az anyukát évek óta mardosó bűntudathoz, hogy mennyi minden nehezítette azt, hogy ez az anyuka kompetens édesanyának érezhesse magát.

Különösen nehéz helyzet, ha nem rendezettek a körülmények, ha napközben alig van segítsége az anyukáknak, - ahogy ennél a családnál is, - és ha a gyermek nem jó evő és alvó.

Az említett anyuka belekerült egy negatív spirálba, ahol az első perctől kezdve bűntudata volt, amiért nem tudta ’rendesen’ megszülni gyermekét, amiért nem volt képes megnyugtatni, és amiért nem tudta csak anyatejjel táplálni.

Az első gyerekes szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy mindenfélét összeolvasnak az internetről a gyermekgondozás és nevelés kapcsán, és magukkal szemben irreális elvárásokat támasztanak. „Majd én csak hordozni fogom, mert micsoda szívtelenség babakocsiba tenni.” „Az én gyerekem két éves koráig kap majd anyatejet, akkor tudom jól erősíteni az immunrendszerét.” „Én mindennap főzni fogok majd neki bio élelmiszereket, nem adok neki bolti bébiételt. „Milyen anya az, aki bölcsödébe adja a gyerekét, minek szül az ilyen, én három éves koráig itthon leszek vele.”

Sok-sok elképzelés, gyereknevelési elv, ami, mint a kártyavár omlik össze, abban a pillanatban, hogy világra jön a kicsi.

Kiderül, hogy a gyereknek vannak hozott dolgai, szokásai, temperamentuma, ami egyáltalán nem biztos, hogy illeszkedik abba a képbe, amit az anyuka és az apuka elterveztek.

A sok magával szemben felállított elvárás miatt, amit a rokonok, ’jóakarók’ kritikus megjegyzései csak fokoznak, elkezdi magát ’szar anyának’ vagy’ rossz apának’ megélni a szülő.

Ördögi kör, mert onnantól kezdve a gyerek összes megnyilvánulását a saját hibájának érzi. Nem alszik jól? Biztos mert rosszul csinálom az altatást. Nem eszik jól? Biztos mert nem jól szoptatom. Sírós? Biztos, mert elkényeztettem.

Közben a szülő fárad, napról napra egyre fáradtabb, és pozitív visszajelzés híján egyre jobban marcangolja a kétség, hogy ugyan mi gond lehet vele, hogy neki semmi sem sikerül?

Az igazság az, hogy olyan is előfordul, hogy a szülő semmit sem ront el. Egyszerűen csak ilyen a gyerek. Sírós, nyugtalan, éjszaka 10-szer felébredős, válogatós evő.

A szülők, a tapasztalatom szerint, több mindent tulajdonítanak saját hibájuknak, mint, ami valójában az. A gyerek ’nem tökéletes’ működéséért önmagukat okolják, és ez már a gyermekkel való kötődésükre is kihathat. A szülők sokszor kíméletlenebbek önmagukkal, és az irreális, maximalista önmagukra vonatkozó elvárásaik miatt, extrán szenvednek attól, ha éppen nem jól sikerül megoldani egy helyzetet. Kiabál, és türelmetlen ilyenkor a szülő, és utána kardjába dől, hogy tuti, hogy a ő a földkerekség legrosszabb szülője. Közben nem is. Ehhez néha jól jöhet egy olyan hiteles külső szem – akár egy gyermekpszichológus személyében -, aki segít eldönteni, hogy mi az, ami életkori sajátosság, és a gyermekből fakad, és mi az a néhány dolog, amin, ha sikerül változtatni a szülőnek, akkor sikeresebb anyának vagy apának érezheti magát és javíthatja kapcsolatát a gyermekével.

Megjelent első könyvem!

Dedikált példányt itt rendelhet.

Ajánló