Holnap nemzeti gyásznap lesz a veronai buszbalesetben elhunyt áldozatok emlékére. Az iskolákban tanóra vagy külön diákrendezvény keretében méltó módon megemlékezést fognak tartani. Az áldozatok túlnyomó többségben gyerekek, felfoghatatlan veszteség. Családok, rokonok, tanárok, barátok, osztálytársak, rendkívül tág az érintettek köre. A krízisintervencióban, gyászfeldolgozásban jártas pszichológusokból szerveződött segítők összeállítottak egy összefoglalót, mely iránymutató lehet a szülők és gyerekek, illetve pedagógusok és gyerekek között, a témában zajló beszélgetésekhez. Jelenleg a veronai baleset helyszínén elegendő szakképzett és felkészült pszichológus van szervezetten, ha még szükséges, van kit mozgósítani. Nagy számú pszichológus csapat állt össze az itthoni gyászolók támogatására is.

A hivatalosan is jóváhagyott, szakértők által összeállított segédanyagot az alábbiakban változatlan formában közreadom.

A segédlet elsősorban pedagógusoknak segít felkészülni a tragédiával kapcsolatos beszélgetésekre, célja, hogy a szörnyű tragédiával kapcsolatosan enyhíteni lehessen az arról értesülő gyerekek szorongását, és segítség legyen számukra a felnőtt támogató jelenléte megrendülésük, gyászuk kezelésében.

"Kedves Tanárok, Osztályfőnökök!

Szombat hajnalban a Szinyei Merse Pál Gimnázium sítáborából hazafelé tartó buszt tragikus baleset érte.

Az azonnali krízisintervenciós munkát a Katasztrófavédelem több szakmai szervezettel karöltve azonnal elkezdte az olasz helyszínen, illetve az érintett gimnáziumban. A hivatalos protokollja mellett egy 3000 főt magába foglaló Pszichológus csoport tagjai szervezik azt a széleskörű háttérmunkát, mely segítségével az érintettek közép- és hosszútávon megfelelő pszichés támogatást és terápiás segítséget kapnak majd.

A tragédia híre azonban gyakorlatilag mindenkihez eljutott, eljut a hét során. A kormány január 23-át nemzeti gyásznappá nyilvánította. A Magyar Közlönyben megjelent kormányrendelet szerint az iskolákban tanóra vagy külön diákrendezvény keretében méltó módon megemlékezést kell tartani.

Ezekhez a beszélgetésekhez szeretnénk módszertani segítséget kínálni a mellékelt szempontrendszerrel.

Fontos tudni, hogy a beszélgetések szükségszerűen és természetesen szorongást generálnak majd a gyerekekben, fiatalokban, ugyanakkor éppen arra teremtenek lehetőséget, hogy a közös feldolgozás révén érzéseikkel, a bennük kavargó gondolatokkal ne maradjanak egyedül.

Fontos tudni, hogy az első időszakban a felzaklatottság, a mobilizálódó szorongás, esetleges halálfélelem, vagy a téma hárítása, elbohóckodása éppúgy normális megküzdési mechanizmus, mint az érett beszélgetés vagy élménymegosztás.

Szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy az intézményekben dolgozó iskolapszichológusok nagyon sokat tudnak segíteni a helyszíni munkában, ártalomcsökkentésben. Mivel számukra elérhető a most összerakott adatbázis a rendelkezésre álló extra terápiás kapacitásokról, a későbbiekben a történtekkel nehezen megküzdő gyerekek, fiatalok szűrésében, továbbirányításában őket érdemes keresni.

Üdvözlettel

 Kiss Kinga

klinikai gyermekszakpszichológus

Révész Renáta Lilána

pszichológus, gyásztanácsadó

2017. január 22.

Alapvetések az iskolai, tanórai beszélgetéshez

Révész Renáta Liliána pszichólogus  gyásztanácsadó

Kiss Kinga klinikai gyermekszakpszichológus

Beszélgetések célja

• Prevenció / elszigetelődés, túlzott befeléfordulás, érzelmek kifejezésének hiánya és képtelenségének megakadályozása)
• Ártalomcsökkentés (szorongás, megnövekedett halálfélelem csökkentése
• Méltó megemlékezés fontosságára a kegyelet,, mintanyújtás a megemlékezés formáira
• Gyász, vesztség témájának csoportos feldolgozása

Lehetséges vezérfonal

a gyásznaphoz kötődő tanorai beszélgetéshez

1. Röviden és nyíltan összefoglalni mi történt. ( a fájdalmas, technikai részletek említése nélkül)

Sok felnőtt a hír hallatán sírni kezdett, a családjára, gyerekeire gondolt! Ez természetes, a megrendülés az együttérzés, az empátia fontos!

Kérdés: Hallottatok-e a hírról, mit gondoltatok, mit éreztetek?

1. Kiemelni a hősiességet, helytállást a bajban,  egymás támogatásának szerepét (tanár és diák, aki a társaik megmeneküléséért is tettek)!

Kérdés Mit gondoltok erről, voltál-e már olyen helyzetben ahol másnak segitettél? Volt-e, hogy bármilyen szorult helyzetben segítségedre siettek mások?

1. Baleset, váratlan halál estén mi magunk is megijedünk

„Velünk vagy szeretteinkkel is történhetett volna.” (érthető gondolat) Szorongás, félelem alakul ki bennünk. ez egy idő után csillapodik. A balesetek többsége megakadályozható odafigyeléssel, óvatossággal, de a nagy tragédiák sajnos nem ilyenek! Szerencsére ilyenek ritkábban történnek, ezért a mindennapi óvatossággal, körültekintéssel érdemes élnünk az életünket, de a rettegés nem segíti az életünket.

Kérdés Kisebb balesetek biztosan veletek is történtek –  mit tapasztaltatok? Hogyan állt hozzá a környezet? Utána mi volt nehéz? Mi segített?

1. A túlélők és mi is örülünk az életünknek, ilyen esetek után látjuk igazán milyen kincs az élet és annak apróbb örömei.

Kérdés Mi lehet nehéz a baleset túlélőinek most?

Kérdés Hogyan becsülöd meg az életedet?(egészség, élmények, kapcsolatok, barátság)

1. A balesetben van, aki életét vesztette. Mindannyiunkat megrendít a hír!

Mielött folytatnánk a beszélgetést 1 perces néma felállással tisztelegjünk a meghalt diákok előtt!

1. A gyász – veszteség fogalmának tisztázása  

Évszázadokon közösségben történt meg és zajlott le a gyász is. Az emberek természetesnek vették, hogy el kell búcsúzniuk az élettől, nem tiltakoztak, nem harcoltak ellene, elfogadták ezt a tényt.  Mivel a halál, a gyász, a gyásszal való megküzdés, az újbóli talpraállás szülséges részei életünknek, nyíltan lehet és kell is beszélni róla!

Vesztségtípusok: Sokféle veszteséget elszenvedünk. Hiszen emlékezhetünk még az első tanító néninkre, akitől a  irni olvasni tanultuk, vagy más fontos tanárunkra, aki először adott olyan biztatást nekünk. Vagy gondolhatunk olyan iskolára, munkahelyre, szomszédra, barátra, aki egykor oly' fontos volt - de a változás, a fejlődés, az életünk előrehaladása miatt elhagytuk ezeket, és sajnáltuk, talán gyászoltuk is egy darabig.

Elveszthettünk már eszméket, szerelmeket, barátságokat - olyan kapcsolatokat, amelyekben egy közös van: nélkülük nem lennénk olyanok, mint amilyenek vagyunk. Minden, ami fontos, amit és akit szeretünk: nyomot hagy rajtunk. Amíg együtt halad velük az életünk, azonosulunk velük valamennyire, kiteljesülünk általuk, fejlődünk, alakulunk, sokszor anélkül, hogy ezt észrevennénk, vagy tudatosítanánk.

Kérdés Valamilyen veszteséggel biztos te is találkoztál már! Milyen érzések gondolatok voltak benned, mit tapasztaltál?

Segíteni  a gyermekek gyászában minden életkorban szükséges – akkor is, ha elzárkózást tapasztalunk. Nyitottaknak kell maradnunk a gyermekek felől érkező kérdésekre, akár indulatokkal együtt feltoluló, vagy éppen nehezen megszülető érzésekre és felismerésekre. Semmilyen titkolózás, félreértelmezett kímélet nem teszi elviselhetőbbé a számunkra is nehezen elfogadható tényt.

• Mi a „normális” a gyászban?

Ki mondhatná meg, mi a normális a gyászban? Van-e olyan egyáltalán? Hisz maga a helyzet, a lélektani - és mindenre kiterjedő - krízis állapota éppen attól más, hogy hatalmas csapást kell túlélni, ami hirtelen jön, nincs rá semmilyen befolyásunk, hogy megakadályozzuk, hanem csak elszenvedjük.

Fontos tehát, hogy a gyerekek, fiatalok értsék: amit éreznek, az teljesen természetes része egy tragédia utáni folyamatnak.

• A gyász szakaszai a szakaszok sajátosságai, megküzdési stratégiái

A gyásznak lélektanilag több szakasza is van: a sokk, a kontrolláltság, a tudatosulás, az elfogadás és a feldolgozás.

• „Egyedül nem megy”: a segítség lehetőségei (ismerős halála esetén)

            - Az érzelmek felszínre hozásában segíthet, ha valami emléktárgyat vagy egy fényképet veszünk elő az elhunytról.

- Hasznos lehet a naplóírás a gyászolás első pillanatától kezdve. Helyet kaphatnak ebben a gyásszal kapcsolatos érzések, leírható benne bátran a szégyen és a bűntudat is..

- Az elhunytnak szóló levél írása módot ad arra, hogy a gyászoló "elmondhassa", amit már nem tud elmondani. Ezt fel lehet olvasni a sírnál, vagy lehet az iskolában egy dobozba gyűjteni az elhunytakhoz szolo leveleket, akár rajzokat.

- A rítusok segíthetnek az erőteljes érzelmek átélésében.

Pl:Jelölj ki magadnak egy órát a nap folyamán, mely az "emlékezés órája" lesz, amikor ég egy gyertya, és csak rá gondolunk.

- Nehéz feladat, de érdemes megpróbálni összeírni, hogy mit jelent számunkra, hogy Ő meghalt.

 - Ki kell adni a haragot, dühöt, le kell vezetni a fájdalmat!

- Alvás fontossága

- Emberi kapcsolatok áttekintése.

Mivel jelen esetben a gyerekek, fiatalok tömegeit elsősorban nem a közvetlen veszteség, hanem a tragédia híre fogja megrázni, várhato, hogy ez  a korábbi veszteségek felidézését, a jelenben a szorongás, esetleg a saját halálfélelem felerősödését, az érintettekkel való együttérzést fogja magával hozni. A fenti ritusokbol több szempont is adaptálható: a közösségi beszélgetés mellett bátoríthatoak a gyerekek, hogy levelet írjanak, rajzoljanak egy közös megemlékezős poszterre, vagy emlékdobozba.

• Lehetséges problémák (harag, bűntudat, szégyen, önértékelési zavarok, betegségek, társas kapcsolatok változása

A megrendültség és a gyász természetes folyamatába sok zavaros érzés is belefér. Fontos, hogy a gyerekek/ fiatalok érezhessék, hogy ezek kifejezése a közösség vagy a felnőtt beszélgetőpartner előtt teljesen oké. Ilyen esetben reális veszély lehet a kaotikus érzésekkel valo egyedülmaradás, vagy több gyerekek szigetszerű izolálodása.

Ha úgy tűnik, egyes gyerekek számára tartósan nehéz a felszínre kerülő érzelmekkel mit kezdeni, ha a következő hetekben megváltozik a viselkedése, zárkózottabbnak vagy érzelmileg instabilnak tűnik, illetve ha egy-egy kisebb közösséget nagyon behúz a halállal való foglalkozás, akkor mindenképpen érdemes az iskolapszichológus helyi segítségét, vagy rajta keresztül hatékony szaksegítséget szerezni a számukra."

Közeledik a döntés ideje. Idén iskolás lesz a gyerek. De hol? Mert: körzetes, népszerű, kicsi az osztálylétszám, a szomszéd gyerek is oda jár, közel van, tyúkanyó típusú tanító néni, én is oda jártam, jó hírű, két tanítási nyelvű, innen könnyű bekerülni jó gimnáziumba, a gyerek legjobb barátja ide fog járni… milyen szempont szerint válasszon a szülő iskolát?

Fő szempontok, melyeket fontos figyelembe venni az iskolaválasztáskor

Tanító

Ahogy mondani szokták, nem is iskolát, hanem tanítót kell választani a gyermeknek. A gyerekek érzelmi alapon működnek, akkor fog érdeklődni a tanulás iránt, ha kötődik a tanító nénihez, ha vágyik az elismerésére, a dicséretére. A tanító személyisége fontos, hogy passzoljon a gyermekéhez, szimpatikusak legyenek egymás számára. Kiabálós, katonás stílusú tanító nénitől félni fog a szorongó gyermek, és ez a fokozott izgalom, aggódás, szorongás gátolni fogja a tanulásban, és abban is, hogy jól érezze magát az iskolában. Más gyerekek szeretik, ha tiszták a keretek, ha megvannak a szabályok, amin belül mozoghatnak és nem különösebben érzékenyek az emeltebb hangú kommunikációra. Sok gyereknek beválik a tyúkanyó típusú tanító néni, aki elsősorban szeret és csak másodsorban vár el, szid le, büntet. Ne feledjék: a gyermekből nem lesz hipp-hopp, komoly elsős, az érzelmi biztonságot adó, velük kedves, odafigyelő tanító segíthet átívelni a kezdeti nehézségeken.

Speciális tagozat

Vannak olyan gyerekek, akiknél már óvodáskorban kitűnik, hogy valamiben kiemelkedőek, vagy valami iránt kifejezetten érdeklődnek, vagy van hozzá affinitásuk. Így egyes gyerekeknél a legmarkánsabb szempont, hogy az adott képességnek, tehetségnek megfeleljen a választott osztály tagozata. Így a nyelvekben tehetséges gyerek mehet nyelvi tagozatra, a reál beállitódású matektagozatra, a sportos alkatú, mozgékony gyermek tesi tagozatra és a tisztán éneklő, zene iránt érdeklődő ének-tagozatra. A szerencsés esetben ezek a párosítások a gyermek érdekét szolgálják, arra azonban vigyázni kell, hogy ne küldjék az örökmozgó, sportokban kiemelkedően ügyes gyereket ének tagozatra, vagy ne kerüljön az egyértelműen humán érdeklődésű gyermek reál tagozatra. Amellett, hogy előfordulhat, hogy egy gyermek több dologban is kiemelkedő, óriási károkat lehet azzal okozni, ha valakit nem neki való közegbe helyeznek. Az a gyerek, aki sport osztályban kitűnne fizikai erejével, robbanékony gyorsaságával, fáradhatatlanságával, magatartászavarosnak titulást rossz tanuló lehet az ének-zene tagozaton. Nagyon nem mindegy, hogy a gyermek mennyi sikerélményhez jut, és mennyire tudja kibontakoztatni a benne rejlő képességeket. Előfordulhat olyan is, hogy a gyermek számára a legjobb döntés a sima, tagozat nélküli osztály, hiszen vannak későn érő típusok, akiknél majd később válik el, hogy milyen irányba érdemes terelgetni őket.

Közelség

Ez az egyik fő szempont szokott lenni, és nem csak a szülők kényelme miatt. A gyermek számára is fontos, hogy hány órakor kell reggel felkelni, és, hogy hány perc alatt ér haza délutánonként. Később azzal is lehet számolni, hogy majd egyedül haza tud jönni az iskolából, ha az nincs túl messze. A közeli iskola azért is jó, mert az osztálytársak jó része is a közelben fog lakni, így ez segíti az iskola utáni programok szervezését, a barátkozást. A közeli iskola csak akkor essen ki a választható iskolák köréből, ha néhány másik fő szempont nem érvényesül, vagy vállalhatatlanul előnytelen.

Napirend/udvar

Fontos megnézni, hogy mekkora az iskola udvara, és azt milyen gyakran használják. Minden elsős gyermek alapvetően játékos még, és vágyik a szabad levegőn töltött mozgásra, a kötetlen játékidőre. Ha az udvar ici-pici, vagy csupa beton, vagy szinte sosem tartózkodnak kint a gyerekek, az nyilván nem előnyös. Ha a leendő elsősök napirendje túl strukturált, rövidek a szünetek, alig jut idő ebédelni, szabad játékra, az önmagában is leterhelő lehet a kis elsős számára.

Elvárások/osztályzás

Érdemes előzetesen tájékozódni az iskolában szokásos jutalmazó/büntető rendszerről. vannak olyan aranyos kezdeményezések, amikről mindenki eldöntheti, hogy motiválják-e az ő gyerekét, pl.: hogy matricát lehet kapni szépen elvégzett munkáért. Ugyanígy mérlegelendő, hogy hogyan fog hatni a fekete pont vagy intő a leendő kisdiák érzelemvilágára, és nem árt tudni, hogy ezeket milyen sűrűn és miért osztogatják. Vannak merevebb, szigorúbb, poroszosabb iskolák, ahol a magatartást pl. naponta értékelik, vagy a dolgozatokat százalékos formában jelzik vissza. Az adott iskolának, vagy konkrétan a tanítónak nagy szerepe lehet abban, hogy mennyire kezeli rugalmasan a rendelkezésére álló jutalmazási-motiváló eszközöket.

Osztálylétszám

Nagy osztálylétszám esetén biztos, hogy nehezebb dolguk van, mind a gyerekeknek, mind a tanítóknak. A differenciált, személyre szabott oktatás, extra külön figyelem biztos, hogy kevésbé megvalósítható nagy osztálylétszám esetén. Sok gyereket zavar és leterhel a konstans alapzaj, a nagy zsibongás. A nagy osztálylétszám inkább kényszer, ha tehetik, minden szülőnek érdemesebb kisebb osztálylétszámú osztályt keresnie, ennek leginkább csak előnyei vannak, míg a nagyobb létszámnak lehet hátránya.

Osztály összetétel

A létszámon kívül, fontos szempont még az összetétel, fiúk-lányok aránya. Barátkozás, beilleszkedés szempontjából jó, ha ez az arány nagyjából fele-fele, hiszen el lehet képzelni, hogy 5 fiú 25 lány között ’elveszik’ és kisebb eséllyel találhatnak a fiúk barátot, mint, ha mondjuk 14 fiú közül választhatna. Ebben az életkorban gyakran előfordul, hogy a saját nemükhöz húznak a gyerekek, és bár elvétve előfordulnak vegyes nemű barátságok is, azért jó, ha van választék azonos nemű társakból is. Továbbá az aránytalan osztályösszetétel pedagógusok elvárásait is eltolhatja, ha a példánál maradva: a lányok mellett, főként az a pár fiú képviselné az elevenséget, mozgékonyságot, így őket könnyebben titulálhatják rossznak, hiszen óhatatlanul megjelenik a sokszor alkalmazkodóbb, szabályokat jobban betartó lányokkal való összehasonlítás.

Hangulat

Szubjektív szempont, ami nem elhanyagolható mégsem. Milyen hangulatú az iskola épülete? Milyen érzés oda belépni? Hodály, vagy családias? Komor vagy napfényes? Csendes vagy zsibongó? Ilyet kívánna gyermekének, akinek lehet, hogy 8 évig ide kell majd járnia? Ezek az intuitív megérzések is sokat kell, hogy számítsanak a választásnál, hiszen egy jó hangulatú helyre engedi el szívesen a szülő csemetéjét.

Érdemes alaposan körbejárni a témát, tájékozódni a lehetőségekről, elmenni tájékoztatókra, nyílt napokra, iskola-kóstolgató programokra, beszélni már iskolás gyerekek szüleivel, megfontolni az alternatív vagy alapítványi iskolák kínálatát is.

Összegzésképpen elmondható, hogy a jól megválasztott iskola garantálhatja, hogy a gyermek majd szeressen oda járni, kedvelje a tanítóját és az osztálytársait, szeressen tanulni, hiszen összességében ez a cél!

Miért hazudnak a gyerekek? Mit nevezhetünk hazugságnak és mi számít csupán ártatlan nagyotmondásnak, költői túlzásnak vagy éppen csintalan füllentésnek? Hová vezet ez?

A hazugság, az igazság elferdítése, költői túlzások, elhallgatások, óvodáskortól egészen kamaszkorig jellemzőek lehetnek. Érdemes áttekintenünk az okokat, hogy a szülő el tudja dönteni, mekkora a baj. Titkol valamit a gyerek? Szándékosan félre akarja vezetni a szüleit? Feltételezhetjük, hogy a legtöbb szülő igazmondásra és becsületességre neveli a gyermekét, így a rossz példát otthon biztos nem láthatta. Honnan származik, hogyan alakul ki ez a viselkedés? Hogy lehet elejét venni?

Óvodáskor

A 3-5 éves kisgyerekek fejében még nem különül el élesen a vágy, a fantázia és a valóság. Keveredik, hogy mi az ami, megtörtént és mi az, ami jó lett volna, ha megtörténik. Az óvodáskorú gyerekek észlelése érzelmi alapú, így megtörténhet, hogy kiszínez egy történetet, például az őt megugató, benne félelmet ébresztő kutyát elmesélésében nagyobbnak, szörnyűbbnek, félelmetesebbnek írja le, mint, amilyen az valóságban volt. Az élénk fantáziájú, gazdag belső világú gyerekeknél előfordulhat, hogy olyan eseményekről, szereplőkről beszélnek színesen, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valós élményeivel. Ebben az esetben tehát nincs jelen a szándékos eltitkolás, félrevezetés vagy megtévesztés, a gyermek csupán szubjektíven számol be az őt ért élményekről. Az elhallgatás még ennek a kornak a tipikus sajátossága, azonban ez sem szándékos. Gyakran előfordul, hogy a gyermek még kérdezésre sem tudja elmondani, hogy mi volt aznap az ebéd az oviban, vagy, hogy kik voltak a hiányzó gyerekek. Ennek hátterében inkább az áll, hogy a számára mindennapos, érzelmileg semleges töltetű eseményeket meg sem jegyzi, azokról beszámolni nem tud. Jellemző életkori sajátosság még, hogy össze vissza kever időpontokat: még az idősíkokat sem tiszteletben tartva. A holnap utalhat tegnapra, a múltkor a jövő hétre, a tegnap a tavalyi évre. Így aztán még bonyolultabb szülőként kihámozni, hogy miről beszél a gyermek. Mindezek azonban csupán az életkorral járó kommunikációs sajátosságok, nem tipikusan ebben az életkorban jelent problémát a szándékos hazugság. Az viszont mindenképp kiemelendő, hogy az igazmondás fontosságának alapjait itt tudja lerakni a szülő, azáltal, hogy ezt elvárja és megerősíti a gyermekben.

Mit tegyen a szülő?

A kisebb gyerekeknek vissza lehet jelezni, hogy melyik az a rész, amely valószínűtlennek hangzik, amellett, hogy a közlés érzelmi telítettségét igaznak ismerheti el a szülő. Érdemes a gyermek realitáshoz való viszonyát erősíteni, megkülönböztetve beszélni a kitalált, mesében lehetséges és  a valóságban előforduló dolgokról. Például: igaz, hogy az autók a mesében repülhetnek is, de az igazi autók nem tudnak repülni. Igaz, hogy a mesében tudnak beszélni az állatok, de igazából nem úgy beszélnek, mint az emberek.

Kisiskoláskor

Ebben a korban a leggyakrabban előforduló hazugságok oka, hogy a gyermek a következményektől félve elhallgat, vagy másképp tálal egy történést. „Elfelejti” hazahozni az üzenő füzetét, amibe intő került. Nem mond el egy rossz jegyet, csak a félévi bizonyítványnál derül ki. Úgy ad elő egy verekedést, mintha ő nem is lenne hibás. Panaszkodik, hogy csúfolták, közben kiderül, hogy ő is szokott csúfolódni. Ebben az esetben már megjelenik a valóság és a belső világ elkülönítése, itt már jelen lehet a büntetéstől való félelem, a negatív következmények elkerülésére irányuló tudatos erőfeszítés. Kisebb gyerekeknél természetes élettani sajátosság, hogy elmesélésük nem fedi pontosan a valóságat, hiszen belső képük, élményeik érzelmi töltete nagy szerepet kap élményvilágukban. Nagyobb, már iskoláskorú gyerekeknél az igazmondást, mint értéket és feltétlen elvárást kellene közvetítenie a szülőnek, ami azonban csak a megfelelő érzelmi kapcsolat talaján kiviteleződhet.

A szülő, hogyan tud segíteni?

 Ahogy a gyerek az iskoláskor 6-7 éves kor felé közeledik, érdemes felé a realitás elvet közvetíteni. Segíthetnek neki megkülönbözteti a vágyait a valóságtól, felhívva a figyelmét a racionális, földhöz ragadt tényekre. Érdemes megdicsérni olyankor, mikor tettei következményét felvállalja. Biztosítsák szeretetükről, hangsúlyozva, hogy olyankor is szeretik, amikor valami rosszaságot csinált, és beszélgessenek vele arról, hogy olyankor is szeretik, mikor éppen dühösek rá. Tetteiért kisszabott büntetést arányosan kapjon a gyermek a ’bűn” álljon arányban a büntetéssel. Adjanak lehetőséget jóvá tenni hibáját, ne tartsanak haragot, ne büntessék szeretet megvonással. Ha így járnak el, bízhatnak abban, hogy a gyermek el mer mondani majd olyan dolgokat is, melyekért leszidásra, büntetésre számít.

 Kamaszkor

A kamaszok eleve furcsák. Persze, ez így általánosító, de annyi biztosan igaz belőle, hogy sok szülő számára lekövethetetlen kamasz fia vagy lánya változékony hangulata, viselkedése. Elzárkózás, szabadságvágy, kitárulkozás, és bezárkózás, csupa ambivalencia és ellentmondás. A kamasz azt hiszi magáról, hogy kialakult személyiség, közben folyamatos változásban van. Tettei súlyát, hosszú távú következményeit még nem képes felmérni, ő maga könnyen kritizálhat másokat, ám ő maga nem fogadja jól a kritikát. Ebben a dinamikusan változó életszakaszban gyakran felüti a fejét a hazugság. Azt mondja, hogy a barátnőjénél alszik, közben házibuliba megy. Azt állítja, hogy a röpdolgozatra nem is tudott volna készülni, közben más osztálytársak tudták, hogy dolgozat lesz. Beleegyezik, hogy nem megy kisminkelve iskolába, de az iskolai mosdóban kifesti magát. Nem vallja be, hogy kipróbálta már a dohányzást. A példákban mind közös, hogy nem fogadja el a tiltást, jó tanácsot, szabályozást, megy a saját feje után. Hazudik, hogy elkerülje a szülők rosszallását, a büntetést. A kortársak nagyobb befolyással vannak rá, mint a szülők. A kamaszkori leválás része lehet, hogy a gyermek titkolózik, kevés dologba avatja be a szüleit, a maga útját járja, még akkor is, ha ez a szülőknek nem tetszik. Természetes folyamatról van szó, ahol arra érdemes figyelni, hogy a sokszor elviselhetetlenül viselkedő kamaszt is támogatni tudják érzelmileg, mikor ő erre nyitott. A hazugságok, elhallgatások megszűnéséért, pedig nem csak a kamasz felelős, hanem a szülő is tehet azért, hogy javuljon a bizalom és a kommunikáció a családban. A kamaszt már érdemes bevonni a családon belüli házirend, együttélési szabályok kialakításába, hiszen jobban el fogja fogadni azokat a kereteket, melyek kialakításában az ő véleményét is figyelembe vették.

Hogyan javítható a kamasszal a kommunikáció?

Nagyobb gyereknél érdemes azon eltöprengeni, hogy vajon miért érzi úgy a kamasz, hogy hazudnia kell? Váltsanak nézőpontot, és próbálják az ő szemszögéből látni a helyzetet. Vajon elfogadják őt negatív tulajdonságaival, hibáival együtt? Vállalható-e a gyermeknek a szülő előtt, hogy nem tökéletes, hibázhat? Túl szigorú büntetéseket szabnak, túl magasak az elvárásaik felé? Kortársaihoz képet túlféltik, túl korlátozóak vele? Mindezekre a kérdésekre keressenek előbb választ, majd a kamasszal higgadtan megbeszélve a jelenség hátterét, megkísérelhetik új alapokra helyezni kapcsolatunkat, célul kitűzve egy őszinte, érzelmileg támogatóbb kapcsolatot.

Egy szigorú, klasszikus, poroszos iskola egy gyerek szemszögéből

Helyszín: Általános iskola, napjainkban, Magyaroszágon.

Elmondta: M. Dávid 7,5 éves, 2. osztályos tanuló.

Lejegyezte: Deliága Éva gyermekpszichológus.

Dávid: „Ma én voltam a terem királya, egyedül maradtam a teremben, míg Ibolya néni kiment a szertárba, a többiek meg már lementek a fotózásra. Fociztam, ami tilos. Papír repülőt hajtogattam, amit még jobban tilos. Meg megírtam a leckét, pedig tilos délután előtt megírni a  leckét.

D.É: „Hm, sok mindent tilos nálatok.”

Dávid egy szuszra sorolja: „Igen, tilos még önállóan dolgozni, nem közösen a tanárral. Tilos lemaradni, előre dolgozni. Tilos a padban matatni. Képeket piszkálni. Tilos jelmezezni, maszkozni. Tilos tetoválni, körmöt festeni, hajat festeni. Tilos mobilt bekapcsolva hagyni. Tilos az udvaron sárgolyót gyúrni. Mi egyszer gyúrtunk. Tilos idegen cerkát felvenni a földről. Amit egyébként mindenki megcsinál. Tilos behozni elsős magatartás kártyákat. Tilos az órán felállni, ugrálni, beszélni, ceruzát hegyezni. Tilos állatokat befogni és tic-tac-os dobozba betenni. Tilos focilabdával madárfészket lehozni. Szigorúan tilos bemenni az udvarról. Az udvarra tilos füzetet, ételt, cerkát hozni. Tilos leszedni a növényeket, kisajátítani a mászókát. Tilos bemenni a tanári WC-be. Tilos a folyosó közepétől tovább menni. Tilos a földszintre lemenni. Tilos a másikról lesni. Tilos elmondani a végeredményt a másiknak. Tilos csúnyákat írni egy lapon. A Peti egyszer írt nagyon csúnyát, el sem mondom, olyan csúnya. Tilos a dolgozatokból papírrepülőt hajtogatni. A négy oldalasakból is. Tilos a függönyt ráncigálni. Tilos hozzányúlni a táblához, ráfirkálni. Tilos a vetítővászonhoz bármivel hozzáérni. Tilos játékokat hagyni órán a padon. Tilos tönkretenni azokat a dolgokat, amiket Ibolya néni behozott. Tilos becsületlennek lenni, vagyis szabad becsületesnek lenni.”

Dáviddal aztán másfelé terelődött a beszélgetés. Neki nincs rálátása arra, hogy mindez nem természetes, az iskola lehet másmilyen is. És bár a szabályok egy része a gyermek érdekét szolgálja és jó, hogy van, engem mégis megdöbbentett és letaglózott, hogy ilyen mértékben és módon kommunikálva mégis mennyire nyomasztó, még hallgatni is a sok szabályt, nem hogy betartani. Én nem szívesen lennék ilyen helyen ma diák. És Ön?

Szerencsére nekünk már nem is kell. Ám a kérdés még mindig releváns: nyugodt szívvel járatná ilyen iskolába gyermekét? Mit lehetne azért tenni, hogy gyermekközpontúbb legyen az iskola? Állítom, hogy egy ilyen érzetű iskola, amelyről ez a benyomása alakul ki a gyermeknek, nem szolgálja a gyermek harmonikus pszichés fejlődését, túlzott alkalmazkodásra kényszeríti és nagy mértékben korlátozza természetes gyermeki kíváncsisága és aktivitása kiélésében. Az pedig nyilvánvaló számomra, hogy még mindig túl sok ilyen szemléletű iskola és pedagógus létezik és oktat. Ezáltal a gyerekek nagy része ilyen szemléletű közegben tanul, és cseperedik majd szorongó, alacsony önértékelésű, korlátolt felnőtté. Ez az, aminek tilosnak kéne lennie.

A kép illusztráció, nem az idézett kisfiút ábrázolja. 

Mostanában szárnyra kaptak olyan hírek, hogy rosszat tesznek azzal a szülők, ha a Mikulással hitegetik gyermeküket, hiszen milyen szörnyű csalódás lesz majd a gyermeknek, ha rádöbben a nyers valóságra. Nem lenne jobb megelőzni mindezt azzal, hogy nem is ámítják a szülők az éj leple alatt ajándékot hozó nagy szakállú öregúrral gyermeküket?

Miért jó a gyerekeknek hinni a Mikulásban?

A gyermeki világban a mese, képzelet, álom, fantázia és valóság nem különül el élesen egymástól. Az álmodozás, fantáziálás átszövi a valóságérzékelést, nincsenek még meg a realitás éles határai. Iskolás kor előtt feltétlenül igaz, hogy a lehetséges és a lehetetlen nem képez két külön kategóriát. Mindamellett, hogy tudja a gyermek, hogy a troli menetrendszerűen érkezik -tehát van tapasztalata a világ ésszerű működéséről-, számára természetes, hogy ha a párnája alá teszi a kiesett tejfogát, akkor a láthatatlan Fogtündér ajándékot csempész a helyébe. Ezek a racionális és mágikus dolgok remekül megférnek egymás mellett a gyermekek világában. Csak iskoláskorban kezd el teret hódítani majd a materialista, ok-okozatra épülő, racionális gondolkodás, ahol a mágikus világ falai elkezdenek megremegni. Hiszen felmerül, hogy a Fogtündér honnan tudta, hogy ő milyen ajándékra vágyik, vagy, hogy miért nem riasztott be a riasztó, mikor berepült?

Ahogy a bölcsődés, óvodás korú gyermeknek mindez teljesen elfogadható és magától értetődő, úgy kezd el kérdéseket feltenni az iskolás gyermek: “Hogy jutott be a csukott ablakon a Mikulás?” “Miért nem hagyott lábnyomokat a kertben?” “Hogyan tud egyszerre a világ összes gyerekéhez eljutni?” “Hogy kapta meg a levelet, ha nem is lehet pontosan tudni, hogy hol lakik?” “Mit csinál a Mikulás nyáron?”

Aztán jönnek a jól értesült kortársak, és megreng ez az egész csoda-várós mesevilág, és kiderül, hogy  a Mikulás nem is létezik.

Hogyan kerülhető el a csalódás?

Először is úgy, hogy a gyerekek roppant tapintatosak önmagukkal. Tudja ő, hogy valami nem igazán passzol össze, de annyiban hagyja, nem bolygatja. Ismét évek telnek el, mire elkezd jobban összeállni a kép, mert nem akarja lerombolni a saját örömét, át akarja élni a misztikumot, a várakozás izgalmát.

Másodszor is, a szülő segíthet újra keretezni a Mikulás körüli eseményeket. Elmondhatja, hogy Szent Miklós valóban létezett, és a legenda szerint vagyonát a szegények megsegítésére fordította. Ezt a hagyományt őrizzük a mai napig, abban a formában, hogy Miklós püspök nevében a szülők valami kis aprósággal lepik meg a gyerekeket. A szülő be is vonhatja a gyermeket, aki segíthet kisebb testvéreinek fenntartani a meglepetés örömét, vagy ő maga is beszállhat a titkos meglepetés-ajándék készítésbe, mellyel családtagjainak szerezhet örömöt.

Kapta már magát rajta, hogy így kísérelte meg jobb belátásra bírni gyermekét? Megkéri fiát vagy lányát, hogy pakoljon össze  a szobájában. Melyik nevelési stílusnál ismer magára?

Autoriter

“Addig nem jöhetsz ki a szobádból míg rendet nem raktál. Amíg az én kenyeremet eszed, rendet raksz mikor mondom.”

Általánosító

“Hogy neked mindig, mindenért ezerszer kell szólni. Nem igaz, hogy nem vagy képes egyszer normálisan elpakolni a szobádban.”

Büntető

“Amiért így bánsz a játékaiddal 2 hétig nem nézhetsz tv-t.”

Érzelmi zsaroló

“Kicsim, apa nagyon mérges lesz, ha ezt meglátja! Szegény, fáradtan hazajön a munkából és akkor erre jöjjön haza? Mit fog szólni szegény, nagyon el lesz keseredve. Az ő kisfia, még el sem pakolt.”

Fenyegető

“Lányom, 3 perc múlva rend legyen a szobában, vagy nem állok jót magamért. Ki fogom hajigálni az ablakon a dolgaidat, ha mire bejövök, még van a földön valami.”

Hegyi beszédet mondó

“Nem azért dolgozunk éjt nappallá téve, hogy te szétdobáld a dolgaidat. Azt hiszed mi csak úgy lopjuk a pénzt, hát, nem kisfiam, mi azért megdolgozunk, napi 8 órában, plusz az utazás, azután rohanok haza, és tessék, megveszünk neked mindent, amit kérsz, és akkor te így viselkedsz!”

Ideges

“Na ebből elég legyen! Ilyen kuplerájban nem lehet létezni. Játékpakolás, MOST! Kiborítasz!”

Könyörgő

“Kicsim, nézd milyen kupis a szoba. Kérlek pakolj el egy kicsikét az útból. Drágám, rendrakás? Jó, majd később, oké.”

Lefizető

“Na, ha adok neked 500 forintot, nagyon gyorsan rendet csinálsz, ugye? 1000? Jó, legyen ezer, de akkor port is törölsz.”

Mártír

“Miattad fájdult meg a fejem kisfiam. Ha nem kéne kerülgetnem állandóan a szétdobált játékaidat, talán jutna időm egy kicsit magammal foglalkozni, nem állandóan utánad pakolnék. Na tessék, már jön is a migrénes rohamom.”

Övön aluli

“Jól van kisfiam, ha így széthánysz mindent, akkor látom nem értékeled a játékaidat, ki is dobom a kukába őket.”

Tehetetlen

“Én már nem tudok mit kezdeni veled. Feladom. Én hiába szólok, úgysem hallod meg, tudod, mit, ne is rakj rendet.”

Túlbabusgató

“Kincsem, majd együtt elrakjuk szépen ezeket, látod, így ni. Várj, azt majd én. Add csak ide, majd én felrakom a polcra.”

Vannak átfedéses technikák, ötvözhető az érzelmi zsarolás a fenyegetéssel. Az ideges átcsaphat autoriterbe,és mindezt lehet vegyíteni hegyi beszéddel. Vagy kombinálható a mártír szöveg az övön alulival is akár. Tetszőleges kombináció is kisülhet mindezekből, a lényeg azonban nem változik.

Nem hatékony, nem következetes, nem empátián alapuló, nem jó érzelmi kommunikációra törekedő módszerek lettek felsorolva. Nem csodálkozhat azon, ha valaha, - vagy éppen napi szinten - kiszalad ilyesmi a száján. A gyerekekkel való együttélés csupa kompromisszum, alkudozás, néha harc.

Jó néha szülőként önkritikát gyakorolni és nézőpontot váltani. Mit szeretne végső soron elérni gyermekénél? Milyennek látja Önt gyermeke? Viselkedésével is tanítja őt, indirekt módon! Ha a gyerek azt látja, hogy apa vagy anya ordítozó, kiabáló, fenyegetőző, érzelmileg zsaroló a vele való kommunikációban, nagy valószínűséggel ő is ezt a fajta kommunikációt sajátítja majd el, mely visszaköszönhet kortársaival való kapcsolatában, testvérével való bánásmódjában, vagy végső soron felnőttként, majd a saját gyermekeivel való kapcsolatában.

Hogyan kéne jól csinálni?

Hitelesen, következetesen, türelmesen, jóindulatúan, szeretettel a gyermek felé fordulva, korának megfelelően szabályokat kialakítva. Fontos a gyermeknek a szabályok mellett a saját érzelmeinek megnevezését megtanítani, amit akkor fog hamar megtanulni, ha a szülő empátiával fordul felé és segít megnevezni ezeket.

Példa az empatikus, jó kommunikációra:

“Kincsem, tele van a padló játékokkal. Így rá fogunk lépni és összetörnek. Rendrakás! Nem szeretem, ha így tartod a játékaidat.”

Ha gyermeke nem figyel, nem reagál, figyelmeztetheti a következményekre:

“Kezdek mérges lenni, szeretném, ha idefigyelnél, kértem tőled valamit.”

Ha éppen nem ér rá rendet rakni:

“Jó, beszéljük meg, hogy tanulás után, fürdés előtt vagy után szeded össze a játékaidat?”

Ha gyermeke heves érzelmi reakciót ad:

“Látom, hogy most mérges lettél rám, én is itt vagyok, segítek ha kell, lehetsz rám mérges, de akkor is rendet kell rakni.”

Átgondolásra érdemes kérdések

Máskor is el szokta várni, hogy elpakoljon, vagy ez egy pillanatnyi szeszélynek tűnik gyermeke számára? Van hová elpakolni? Képes rá gyermeke, hogy egyedül elpakoljon? Életkorának megfelelő kérés-e, hogy önállóan rakjon rendet? Be van iktatva a napi vagy heti rendbe a rendrakás?

Hagyhat időt arra, hogy az újfajta kommunikációs stílust megszokja gyermeke, és figyelhet arra, hogy a jövőben minél kevesebbszer csússzon bele a fenti felsorolásban említett, nem túl szerencsés stílusok használatába. Ne feledje, gyermekének nem hibátlan szülőre van szüksége, hanem olyan személyre, aki képes belátni a hibáit, önkritikát gyakorolni és, aki tud változtatni saját viselkedésén és módszerein, ha szükséges.

Mindenszentek napja és halottak napja alkalmából óhatatlanul is előkerül a téma. Mit mondjon a szülő, ha gyermeke a halálról kérdez?

Életkori sajátosság, hogy a gyerekek eleinte nehezen értik meg a véglegesség fogalmát. Mindemellett a halál, az elmúlás, veszteség témaköre elő-elő szokott kerülni, olyan gyerekeknél is, akiknek nincs ilyesmivel személyes tapasztalatuk. Természetes, ha 3-4 éves, 7-8 éves vagy kiskamasz korban egyszer csak aktuálissá válik a téma, a halál gondolata foglalkoztatja a gyermeket. A legkisebb korosztály számára még nehezen felfogható a véglegesség, míg a 7-8 éves korosztálynál természetes jelenség, hogy a világ működése, logikai összefüggések és racionális magyarázatok iránt érdeklődnek. Ebben az életkorban beszélhetünk egyfajta ’metafizikai nyugtalanságról’, mikor gyermek érdeklődése saját maga és szűkebb környezete felől a nagyvilág felé nyit, hirtelen felnőttek számára is nehezen megválaszolható kérdéseket tesz fel, pl: „Ha a mennyország a felhők felett van, akkor repülőgépből látni lehet?” „Aki meghal, újjászülethet?” „A lelkünk hogyan élhet tovább, ha nincs testünk?” „Honnan tudjuk, hogy a papa a mennyországba került?” „Aki meghalt, mért nem tud visszajönni?” Kiskamasz és kamaszkorban a gyerekek még inkább tudni, érteni akarják a világ működését, az ok-okozati kapcsolatokat és már kezdenek saját véleményt formálni, és felismerik, hogy nem létezik egységes válasz. Különböző emberek mást mondanak ugyanarról, és ő kiválaszthatja, hogy számára melyik magyarázat érthető és elfogadható.

Az elmúlás, a veszteség, gyász, halál nem könnyű témák. Azt hiszem, ösztönös a legtöbb szülőben az az érzés, hogy valamilyen módon szeretné megkímélni gyermekét az ilyen nehéz, kínos, szomorú témáktól. Azonban, ahogy látjuk, életkori sajátosságként, konkrét veszteségélmény kapcsán, vagy akár mindenszentek napja kapcsán is felmerülhet ez a téma.

Hogyan érdemes válaszolni?

Fontos, hogy a szülő ne traktálja gyermekét hosszas elméleti információkkal. Annyit mondjon, amit a gyermek még be tud fogadni, igazodjon a gyermek kérdéseihez. Ha megérik rá a gyermek, majd fog kérdezni, az ő sajátos gondolkodásmódja és érdeklődése mentén, amihez igazítani kell a felnőtt mondandóját.

Nem kell teljesen egészében a szülőnek elfednie, eltitkolnia gyermeke elől saját fájdalmát, szomorúságát. Ha a gyermek tudja, hogy anya vagy apa miért szomorú, akkor ez nem lesz számára ijesztő. Fontos a szülőnek is megértenie, hogy helye van a negatív érzelmeknek, érezhet a gyermek is szomorúságot, elkeseredettséget, veszteség felett érzett fájdalmat. Ezeket a negatív érzéseket nem kell és nem is lehet megúszni.

Mindenkinek a saját hitrendszeréhez és vallási meggyőződéséhez igazodva lenne érdemes, a gyermek életkorát figyelembe véve megfogalmaznia a halállal kapcsolatos kérdésekre adott válaszát. Nincs egy helyes válasz. Lehet, hogy valaki, arra a kérdésre, amit 8 éves gyermeke tesz fel, hogy: „Mit jelent az, hogy ….meghalt?” így válaszolna:

• „Ez azt jelent, hogy elköltözött a Földről, a csillagok közé. Már öreg, fáradt és beteg volt a teste, nem működött jól. Vele úgy nem tudunk már találkozni, ahogy eddig, de úgy tudunk, hogy becsukjuk a szemünket és visszaemlékszünk arra, hogy milyen volt, mit csináltunk vele, miket szokott mondani. Ő fentről vigyáz ránk.”

vagy:

• „Tudod, …..meghalt, a mennyországba került, végre ott nem fáj neki semmije. Ilyenkor lehet olyan érzésünk is, hogy szomorúak vagyunk, mert már nincs velünk, de az nagyon jó, hogy ő már a jóistenke mellé került, biztos jól érzi ott magát.”

vagy:

• „…… meghalt, a testét eltemetjük, lesz majd a temetése, ahol mindenki ott lesz, aki szerette őt. Emlékeinkben, a szívünkben tovább él, hiszen mindenki, aki ismerte emlékezni fog rá, itt lesz velünk továbbra is, velünk marad.”

vagy:

• „….nagyon szeretett téged, ezért ha becsukod a szemed, mindig el tudod képzelni, hogy ott van veled, hogy ő mit mondana. A lelke örökké tud élni, sosem felejtjük majd el.”

vagy:

• „A halállal .…teste újra a természet részévé válik, táplálja majd a növényeket, lehet, hogy egy nagy fa lesz belőle, ami majd virágokat, termést hoz, amiből újabb fák tudnak születni. Itt marad velünk, csak más formában.”

Kisebb gyerekeknek rövidebb válaszok is elegendőek, például: „….már beteg volt, felköltözött az angyalokhoz.”, „A …. már a mennyországból tud vigyázni ránk.” „Mindig emlékezni fogunk .….-re, sajnos többet nem tudunk hozzá elmenni, mert meghalt.”

Sokféle magyarázat lehetséges tehát. Szerencsés, ha bárhogy is fogalmaz a szülő, valamiféle megnyugvást, szorongásoldó magyarázatot kínál a gyermeknek. Nem szerencsés az elkent, torzított fogalmazás, pl. „Szépen, csendesen elaludt”, „Lehunyta a szemét és többet nem kelt fel.” Bár felnőttként hallva, ezek megnyugtató szavak, egy gyermek számára szorongáskeltő lehet az elalvással, alvással társítani a halált. A gyerekeknél amúgy is előfordul, hogy nem szívesen mennek aludni, vagy igénylik a szülő társaságát éjjel is, vagy félnek a sötéttől. Minta az éjszakai elválás, az alvás kimondatlanul, szimbolikusan kapcsolható lenne a búcsú, halálfélelem témájához. Nem tanácsos tehát az alvás, elalvás metaforáját használni tehát, mert abban a kisgyerekben, aki érzékeny az ilyesmire, fokozhatja az elalvástól való félelmet.

Mindenszentek kapcsán gyakori, hogy gyermek a szülei, szerettei, vagy saját maga haláláról kezd el kérdezni. Nehéz és kínos kérdések ezek, főleg, ha a szülő nem akar valótlant állítani. Olyat tehát nem mondhat, hogy ő sosem fog meghalni, vagy, hogy csak az öregek és betegek halnak meg, mert könnyen lehet, hogy a gyerek tudja, hogy mindezek nem igazak. Így tehát arra kell törekedni, hogy igazat mondva, de mégis megnyugtatóan sikerüljön nyíltan beszélni erről a témáról is. Például, arra kérdésre, hogy a szülők is meghalnak? Egy lehetséges válasz: „Igen, mi is meghalunk majd egyszer, de az reméljük, hogy nagyon-nagyon sokára lesz, amikor már te is felnőtt leszel, gyerekeid lesznek.” Hazudik-e ekkor a szülő? Honnan tudhatja, hogy így lesz? Nem tudhatja. De az olyan válaszok, mint: „Nem tudjuk, bárki, bármikor meghalhat, nem látunk jövőbe.” nyílván nem hatnak megnyugtatóan. Márpedig itt ez a cél, az eltöprengő, szorongó, érzelmi biztonságot vesztett gyermeket meg kell nyugtatni. Ezért jó, ha a szabadon megfogalmazott válasz arra helyezi a hangsúlyt, hogy természetes dologról van szó, ami a világ rendjének része, neki ezen nem kell aggódnia, mindaddig vele lesznek a szülei, míg szüksége lesz rá.

A legtöbb esetben reméljük, hogy tényleg így lesz, így nem ámítás vagy hazugság, amit mond a szülő ilyenkor. Lényeges, hogy az elmúlás, halál témája se legyen tabu, kínossága, nehezen megfogalmazható volta ellenére, kapjon érzelmi támogatást és korának illő válaszokat a gyermek.

Legyen az Ön gyermekének is lehetősége válaszokat kapnia az elmúlásról, megélnie és kimutatnia gyászát, részese lenni az ünnepnek, mikor elhunyt szeretteikre emlékeznek.

Érdekes megfigyelni, hogyan változik társadalmi szinten a gondolkodás bizonyos meghatározó dolgokról. 1960-as évek tájékára ugorjunk vissza egy pillanatra.

Apás szülés? Ki hallott már ilyet? Nem, ez lehetetlen, nem téblábolhat ott egy hozzátartozó, csak akadályozza az orvosok munkáját, meg a fertőzésveszély, és a többi…

Gyermeke mellett éjszakára a kórházba maradó szülő? Dehogy is! Az orvosok és nővérek tudják a dolgukat, a szülő csak láb alatt lenne. Első a testi gyógyítás, a gyerek lelkével majd ráérnek utólag foglalkozni.

Megkönnyebbülten sóhajthatunk fel: mennyit változott a világ! Manapság már választható, hogy az apuka bent szeretne-e lenni a szüléskor, már van, ahol a császármetszés során a műtőbe is beengedik a hozzátartozót. Kiderült, hogy nem lehetetlen, csak szándék és akarat kell hozzá, meg leginkább szemléletváltás.

Ugyanez a helyzet a másik, véletlenül szintén kórházi téma esetén. Ott is voltak ellenérvek bőven: a szülő csak akadályozza a szakszerű orvosi ellátást. Manapság, meg, akinek volt már gyermeke kórházban, pontosan tudja, hogy mekkora óriási  jelentőségű és fontosságú a szülő állandó jelenléte, és, hogy a gyermek mennyire igényli, hogy a szorongáskeltő kórházi közegben, az esetleg fájdalmas beavatkozások során, betegen, mellette legyen édesanyja vagy édesapja. Sőt, még az is kiderül, hogy nem is kerül sokba ezt megszervezni, megoldani, és arra is fény derülhet, hogy a szülő tulajdonképpen még terhet is levesz az ápoló személyzet válláról, hiszen a gyermek együttműködőbb, ha kevésbé fél, és az öltöztetés, tisztálkodásban segítés, etetés nem a nővérek dolga.

Vannak tehát pozitív példák, amelyek azt mutatják, hogy napjainkra milyen sokat változott a szemlélet és valahogy élhetőbb, emberközpontúbb lett a világ ezáltal.

És akkor itt vannak az iskolák. Mert ez a cikk nem született volna meg, ha minden a legnagyobb rendben volna, ha az összes kőbe vésett értelmetlen szabály és működésmód mára már kipusztult volna. Számos általános iskolában (tisztelet a kivételeknek) bevett gyakorlat ugyanis, hogy képzeletbeli aknamezőt húztak a bejárati ajtóhoz, amit az iskola első napjai után, szülő nem léphet át. 7 kilós a gyerek iskola táskája, amit alig bír el egyedül? Nem biztos, hogy eltalál a tanteremhez? Fél bemenni egyedül az elsős kisgyerek az iskola kezdés második hetében? Sebaj! A szabály az szabály. A szülő nem lépheti át az iskola kapuját. Hiába ebben az országban a portásoknak (jegyellenőröknek, parkolóőröknek) van a legnagyobb hatalma. Illetve ők csak végrehajtók, az utasítás felülről érkezik. És miért is? Az indoklás változatos lehet: Hogy ne lopjon a szülő. Hogy ne legyen elkényeztetve a gyerek. Hogy másik gyerek ne érezze rosszul magát, hogy másnak ott vannak a szülei.

Én azt mondom: őskövület. Jó lenne újragondolni. Biztos, hogy csak így lehet? 2016, hozz új szeleket.

Játszótéri körökben vérre menő viták zajlanak arról, hogy kell-e, lehet-e, szabad-e bölcsődébe adni a gyermeket. Egyfelől: munkám során anyukától hallom a bölcsődei elhelyezés mellett szóló érvként, hogy a gyermek iszonyatosan igényli a közösséget, és már nem lehet otthon lekötni. Másfelől: rossz anyának érzi magát az az anya, aki nem marad otthon gyermekével annak 3 éves koráig, mert úgy érzi, hogy nem gondoskodik gyermekéről megfelelően, ha ‘lepasszolja’ őt.

Mikor a szülőknek van választási lehetősége és megpróbálják eldönteni, hogy menjen-e a gyermek bölcsibe, több pszichológiai szempontot is hasznos lehet figyelembe venni. Érdemes áttekintenünk, hogy mi jellemző az egészségesen fejlődő 1-3 éves gyerekek pszichológiai és szociális fejlődésére.

A gyermekek értelmi és pszichés érettsége nagyon eltérő lehet, még azonos életkor esetén is, azonban a szociális képességekre általában jellemző, hogy három éves kor előtt a gyerekek igazán intenzíven, segítség nélkül, együtt még nem tudnak játszani. Ebben a korban, ha megnézünk egy játszótéren aktuálisan összeverődött kis közösséget vagy akár egy összetartozó, rendszeresen találkozó csoport gyereket, akkor azt láthatjuk, hogy a gyerekek pillanatnyi interakciókba bonyolódnak egymással: 1-1 perc erejéig egymáshoz szólnak, adnak-vesznek egy tárgyat, nevetnek egymáson, tehát megteremtődnek interakciók, kedves pillanatok, de ezek nem tartanak hosszú ideig. Ha megnézünk egy ilyen kis közösséget, akkor a fő benyomásunk az lehet, hogy a gyerekek, mint kis bolygók léteznek saját magukban, és keringenek maguk körül, egymás mellett. Teljesen független lények, akiknek nem sok közük van egymáshoz. Tartós barátságok, mély kötődések kialakulása nem jellemző ebben az életkorban, nagyon ad-hoc jellegűek még a gyermekek egymással való kapcsolódásai.

Bölcsi 1-1,5 évesen

Az egy-másfél éves korosztályt bölcsődébe kerülés szempontjából határesetnek mondanám, nyilván vannak egyéni különbségek a gyerekek között, de általános tapasztalat, hogy sok egy-másfél éves még nem érett a bölcsődére. Ezt abból lehet észrevenni, hogy nagyon nehezen szokik be a gyermek (hónapok alatt sem), sokáig sír, kifejezi, hogy nem érzi ott jól magát, nehezen szakad el az anyától. Amikor aztán időt töltenek együtt, akkor nagyon ragaszkodik hozzá, bújós, követi mindenhová. Ha ezt tapasztalják, és van rá lehetőségük, ilyenkor még érdemes lenne várni, az ilyen módon reagáló gyermek még nem érett a bölcsire. Még akkor sem, ha az anya azt észleli, hogy a gyermek szívesen veszi más gyerekek társaságát. Vannak kifelé forduló gyerekek, barátkozó gyerekek, akik a felnőttek felé, vagy más gyerekek felé alapvetően nyitottan viszonyulnak. De ez nem azt jelenti, hogy az egész napjukat ilyen kis lurkók között szeretnék tölteni, az anyukájuktól távol.

Bölcsi 2-2,5 évesen

A következő korosztály a 2 év körüliek, ők sokkal jobb arányban érettek a bölcsődére. Véleményem szerint ennek a korosztálynak legideálisabb a bölcsi, még nem olyan nagyok, mint a kiscsoportosok, de már megvan a közösségi igényük. Sok esetben a szülők részéről is nagyjából ilyenkor jön az igény, hogy az anya visszamehessen dolgozni, és a gyermeknek meg legyen oldva a nappali felügyelete. Ebben az életkorban sok gyermek már jóval önállóbb, magabiztosabb, ki tudja magát fejezni. Szülőként is nagyon megnyugtató az, hogy a gyermek néhány szóval, vagy valamilyen non verbális jelzéssel tud jelezni akkor is, ha idegen van vele. Ha szomjas, ha éhes, ha pisilnie kell, akkor már nem csak a szülő érti meg, azon a titkos fonálon, amin ők kommunikálnak, (mondjuk egy nem beszélő gyermek esetében), hanem az aznap odakerült gondozónő is megérti a gyermek igényeit. A másik része, ami nagyon fontos, hogy tudjon mesélni az élményeiről, szülőként is megnyugtató azt tudni, hogy jól érezte magát, elsorolja a barátai nevét, mond pár szót a gondozó néniről. Nyugodtabban adhatja be a szülő a gyermekét, ha már stabilan jár, tud már beszélni, érdeklődik a szobatisztaság iránt. Ennek a korosztálynak már nagyon való lehet a bölcsőde, amit abból is láthatnak, hogy könnyen beszokik, beilleszkedik a közösségbe(2-3 hét alatt), képessé válik arra, hogy elszakadjon a szülőtől, van arra igénye, hogy napi pár órát másokkal legyen.

Közösségbe kerülés 3 évesen

Három éves gyereknél már el tudom képzelni, hogy megjelenik az az igény, hogy a kis barátaival együtt játsszon, a szocializációs képessége ilyenkor már fejlettebb a gyerekeknek, a kommunikációs nehézségek megoldásához már van eszköztáruk. 3 évesen azonban már a választása sok szülőnek inkább az óvodára esik, ahol korosztályos és vegyes csoport közül lehet választani. Az a tapasztalat, hogy kissé nehezebben szoknak be oviba azok a gyerekek, akik korábban nem jártak közösségbe, így ilyenkor előnyt élveznek a bölcsisek, hiszen nekik nem szokatlan az intézmény szabályrendszere, az ottani napirend, és az édesanyától való elszakadás élménye.

A korosztályokra jellemző sajátosságokat áttekintve érthetőbb, hogy, ha az egyéves gyerekre kijelenti az anyuka, hogy: “Már kevés vagyok neki.”  - akkor azért megkérdőjelezhető, hogy valóban így van-e. Ám, ha mondjuk a két és fél éves gyerekéről mondja ugyanezt, akkor valószínűbbnek tartom, hogy valóban a gyermek igénye fogalmazódik meg, és nem az anyáé.

Minden családnak meg kell találnia a nekik legjobb megoldást, lehet helye a bölcsődének egy 3 év alatti gyermek életében.

A gyerekek iskolai leterheltsége gyakran tapasztalható. A gyerek fáradt, kimerült, számos órát tölt az iskolában, esetenként hátravan még a leckeírás, amúgy is kevés idő jut a családi életre hétköznap. Hová, hogyan, milyen szempontokat figyelembe véve illeszthető be egy iskolás gyermek életébe még a különóra, szakkör, egyesületi élet is?

Pszichológiai szempontból sok esetben tapasztalom az egysíkú leterhelést a gyerekeknél. Az iskola elsősorban szellemi, mentális kifáradást okoz. Egysíkúnak ez azért nevezhető, mert bár fáradt már a gyermek délutánra, mégis az a tapasztalat, hogy az energiái nincsenek kiaknázva, nem mozgott eleget, és esetleg egyáltalán nem volt sikerélménye, vagy nem csinálhatta azt, amiben a legügyesebb lenne.

A kisgyermek lételeme a mozgás, így az iskolába még nem járó gyerekek esetében nagy figyelmet kell arra fordítania a szülőknek, hogy a szabad levegőn történő játékra elég idő jusson. Hiába mennek ki - sok helyen csak jó idő esetén - az udvarra délelőtt az ovisok, még a délutáni mozgást is igényli a szervezetük. Sok magatartási, nevelési probléma gyökere, hogy a gyermekben túlteng az energia, nem tudja lemozogni, mozgás által kiadni magából az őt ért élményeket, apró frusztrációkat. Amíg nincs lehetőség konkrét edzésre járni, addig a természetes mozgásigényt kielégítheti a játszótéri hintázás, mászókázás, szaladgálás, csúszdázás. Javasolt még a rollerezés, biciklizés, görkorizás is, hiszen ez az egyensúlyérzéket is fejleszti.

Iskolás korban jobban be van osztva a gyerekek napja, sokat kell koncentrálni, egy helyben ülni. Így joggal merül fel a szülőben a kérdés: hogy szabad-e, helyes-e még a különórával, edzéssel is terhelni a gyermeket?

Tapasztalatom szerint a sport, a mozgás egészen másképp veszi igénybe a gyermek szervezetét, mint az iskolai alkalmazkodás, és erre a fajta tevékenységre is nagy szükség van. Érdekes gyermeki jelenség, hogy a gyermek kijelenti, hogy fáradt, nagyon nehéz kimozdítani ebből a befásult állapotból, azonban ha lehetősége van sportolni, mozogni, akkor szinte kimeríthetetlenül képes még testi erejét használni, a fáradtság legkisebb jele nélkül. Pszichológiai szempontból elmondható tehát, hogy mind a kötetlen mozgás, mind a sportolás javasolt és hasznos az iskolás gyermekek számára is.

Nem mindegy azonban, hogy milyen mozgásformát választ a szülő gyermeke számára. Fontos, hogy a gyermek életkorához, alkatához, képességeihez, érdeklődéséhez passzoljon a választott sport. Az edző és a csoport kiválasztása is nagy jelentőséggel bír, hiszen ez meghatározhatja a gyermek kötődését, ragaszkodását, vagy épp ellenkezőleg: ellenállását az adott sporttal kapcsolatban. Olyan is előfordulhat, hogy a sportág passzol a gyermek adottságaihoz, azonban a konkrét edző, vagy csoport nem. Fontos, hogy az tanórák utáni elfoglaltságban a gyermek sikerélményhez jusson. Szerencsés esetben szociális készséget is fejleszthet például a csapatsport, hiszen a gyermek megtapasztalhatja, hogy társait segítve, velük együttműködve érhet al a csapat jobb eredményt.

Ha a gyermek nem szeret járni, meg kell nézni az okokat. Tényleg túl fáradt, aggódik, hogy nem tud felkészülni a másnapi iskolára? Ez is előfordulhat. Azonban gyakoribb, hogy vagy a sportág nem való neki, mert mondjuk a szülő elképzelése dominált, és a gyermek valójában másra lenne alkalmas. Vagy lehet, hogy a mozgásforma nagyon jó, ám a konkrét edző kiabálós, túl sokat vár el, és kevés egyéni figyelmet szentel a gyermeknek. Ebben az esetben nem kell lemondani a kiválasztott sportágról, hanem másik edzőt kell keresni. A gyermek jelzései: örömmel, szívesen megy-e az edzésre, mesél-e arról, hogy ott mi történik, sokat elárulnak arról, hogy, hogy érzi magát a különfoglalkozáson. Nem javasolt olyan edzésre járatni a gyermeket, ami túlzottan beszabályozott, sokat kell koncentrálni, összességében keveset mozog, mert mondjuk ki kell várni a sorát, sokszor van kudarcélménye, mert ez a fajta különóra valóban leterhelő lehet, hiszen ugyanazt a koncentrációt és beszabályozottságot, szabályokhoz való alkalmazkodást igényli, amit a gyermek órák hosszat kénytelen gyakorolni nap, mint nap az iskolában is.

A legtöbb gyermek hozzá tud szokni egy kialakított heti rendhez, amiben a tanórák után szerepet kapnak a különórák is. Szerencsés, ha iskola időben, még délután 4 óra előtt, iskolai keretek között történhet a különfoglalkozás, így nem vesz el időt a családi élettől, pihenéstől. A gyermek bioritmusa, természetes élettani kifáradása is állhat a mögött, ha nem igazán szereti meg az edzést, hiszen egy kisiskolás számára a késő délutáni órákban kezdődő edzés, már lehet, hogy nem befogadható. Mindenáron erőltetni egy különórát elhibázott lépés a szülő részéről, inkább érdemes utána járni az okoknak, hogy miért nem vált be a választott foglalkozás. Tévedés azt hinni, hogy majd attól jön meg a gyermek akaratereje és kitartása, hogyha kényszerrel benne tartják egy helyzetben, ami ellen ő kézzel-lábbal tiltakozik. Természetes jelenség, és erre jobb, ha lélekben a szülő is felkészül, hogy többféle foglalkozást kell ahhoz kipróbálni, hogy rátaláljanak az igazira.

Szülői oldalról túlzásba esni sem szabad, elkerülendő a ‘helikopter szülő’ jelenséget, ahol egyik különóráról a másikra viszi a szülő délután a gyermekét, és szabad játékra, pihenésre nem jut szinte semennyi idő hétköznap. Ideális esetben a gyermek számára fontos a különóra, ő maga választja és szeret járni, sokszor hetének  fénypontját jelenti a gitáróra, lovaglás, rajzszakkör vagy fociedzés. Ennek az a magyarázata, hogy az iskola egy fajta leterhelést okoz, és a gyereket számonkérése is többnyire egyféle képen történik. Hallás után kell megjegyezni dolgokat, amiket időre írásban vagy szóban kell visszaadni. Vannak gyerekek, akiknek mindez nem erősségük, mert a vezető modalitás, ahogy ők új ismereteket elsajátítani képesek: az a mozgás, gyakorlati megtapasztalás vagy vizualitás útján történik, és verbálisan nem tudják magukat jól kifejezni. Egy ilyen gyermek számára a sportolás vagy zene tanulás egészen új dimenziókat tárhat fel, hiszen megélheti, hogy ő is ügyes valamiben. A csapat, a másfajta emberek, akik körülveszik segíthetik fejleszteni az énképét, hiszen saját magáról is más visszajelzést kap, mint az iskolában.

Kár lenne azzal áltatnia magát a szülőnek, hogy az iskolai tornaórák majd fedezik a gyermek mozgásigényét. Csepp a tengerben, sőt sokszor a körülmények (kevés idő, szűk öltöző,tornateremként használt tanterem) meggátolják abban, hogy testileg is jólesően kifáradjon. A különórák, kiemelve a művészeti tevékenységet, zenetanulást és a sportolást, tágítják a gyermek világról és magáról szerzett ismereteit, sikerélménnyel gazdagíthatják és hozzájárulhatnak egészséges testi és lelki fejlődéséhez.