Ajánló

Harmadikos koromban volt egy könyv. Kötelező olvasmány volt, én el is olvastam lelkiismeretesen, talán még olvasónaplót is készítettem belőle. 30 évvel később már csak derengett, hogy valami izgalmas, de furcsán nyomasztóan szomorú dologról szólt a könyv. Aztán a minap újra a kezem ügyébe került.

“A szeretet az élet.” A könyvek első mondata állítólag meghatározó. Ugyanúgy az utolsó is. Egy élet tapasztalata, sűrített lényege, bölcsessége van benne ebben a mondatban.

Kötelező olvasmány? Már a nevében is benne van: kötelező, tehát terhes, fárasztó, elkerülendő. Miért pont ez a könyv lett kötelezővé téve 9 éveseknek? Azért mert gyerekek szerepelnek benne, már biztos, hogy gyerekeknek ajánlható olvasmányul?

Én most kifejezetten szülőknek ajánlanám azt a  nemrégiben a kezem ügyébe került, füzet vastagságú, főleg papírborítású kiadásban létező kis könyvecskét.

Amilyen kicsi, rövid, annyira nagy formátumú. Végtelen emberismerettel, lelki finomsággal megírt. Csodálatos nyelvezetű, elgondolkodtató mű. Szépirodalmi remekmű és mégis lebilincselő olvasmány.

Egy kis kisfiú belső és külső világát mutatja be. Gergő gazdag lelkivilágú, álmodozó fiúcska, aki az élet rögös útját járva, botladozva, hibázva bár, de lelkiismerete szavát követve végül komoly, érett kiskamasszá cseperedik sok-sok kalandon keresztül. Kalandjai olvasása közben egy rég elfeledett, egyszerűségében jól kiismerhető, emberléptékű világ tárul fel előttünk. Annyira lebilincselően, színesen, szagosan leírva, hogy szinte fáj a városban lenni, kikívánkozik az olvasó a természetbe, érezné talpán a hűvös szelet, ahogy a padlásablakból lábat lóbázna legszívesebben Gergővel, aki kedvenc helyén ücsörögve szeret elmélázni az élet érthetetlen nagy kérdésein. Gergőnek kincs az üvegdarab, órákig eljátszik vele. Gergő világában minden pici bogár, árnyék, zegzugos szeglet megszemélyesül, Gergő hallani véli a szél, a csizma szavát.

Gergő ugyanolyan, mint egy mai kisgyerek, mert szereti a szüleit, a számára adott környezetet tekinti természetesnek, gyermekien kíváncsi és ártatlan, bízik a felnőttekben. A más példájából nehezen tanul, a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat. Esendő, néha önző, néha füllent, néha elkeseredik, mégis: alapvetően vidám természetű. Vannak vágyai, szokott álmodozni, és arra vágyik, hogy nagy és okos legyen.

Gergő más, mint egy mai kisgyerek, mert nincsenek játékai. Ruhája sincsen sok, mindig ugyanabban jár. Nem jár óvodába, főleg csak iskolás korában találkozik hozzá hasonló korú gyerekekkel. Már gyerekkorában is pénzért dolgozik, amivel a családját segíti. Nincsenek felé elvárások, hogy melyik életkorban pontosan mit kéne tudnia. Az iskoláskora előtt szabadon élhetett, saját maga osztotta be az idejét. Nem ismerte a vezetékes vizet, házba bevezetett gázt és villanyt. Gergőt a szülei sosem vitték játszótérre, vagy játszóházba, az udvaron szokott játszani, többnyire egyedül.

Mindez, és könyvbéli életesemények, kalandok hogyan jönnek át egy gyermek olvasónak, aki kötelező olvasmányként találkozott a művel? Felnőttek így emlékeznek vissza 9 éves kori olvasmányukra:

“Gyerekként rettegtem a sújtólégtől és hasonlóktól.”

“A körtemuzsika is szörnyen szomorú volt, gyerekként NEKEM okozott lelkiismeret furdalást.”

“ Leginkább arra emlékszem belőle, hogy kimondottan féltem a torokgyíktól (milyen gyík?!) és ijesztő volt, hogy gyerekek belehalhatnak betegségekbe. Ilyennel addig még (szerencsére) nem találkoztam.”

Szerencsétlen módon a rossz könyvválasztással (nem figyelembe véve, hogy adott életkorú gyermeknek mi lenne befogadható és érdekes), a kötelező olvasmány címszóval elrettentik még gyerekként a potenciális olvasót, és egy életre elriasztják, nem csak az adott műtől, de talán még az irodalom szeretetétől is. A véletlenen múlt, hogy felnőttként sikerült más benyomást kialakítanom erről az olvasmányról.

Immár felnőttként, gyermekpszichológus szemmel olvasva nagyon elgondolkodtató volt számomra, hogy a gyermeki megélésről olyan hitelesen ír a szerző. Gergő, bár egy egészen más világban élt, mégis olyan közel kerül az olvasóhoz, mintha egy mostani kis, befelé forduló természetű, okos, álmodozó kis elsősről lenne szó, aki akár a szomszédban lakó kisfiú is lehetne.

Jó lenne, ha minden felnőtt emlékezne arra, milyen volt gyereknek lenni. Aki emlékszik és újra felidézné, vagy akit megcsal már a memóriája, szívből ajánlom: Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön című művét.