Milyen szülő az, aki panaszkodik, hogy leszívja az energiáit a gyerek? „Milyen rossz lehet szegénykének, hogy ilyen szülőket kapott, akik nem értik meg, és nem elég türelmesek vele.” -gondolják sokan. De…Az igazság az, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek semmi sem elég. Állandó figyelmet kér. Ha hétvége jön: „De, kár, hogy nem hosszabb”. Ha volt esti meseolvasás: „Miért nem több?” Ha játszott vele a szülő,: „De rossz, hogy csak ennyit”. Nem arról van szó, hogy a szülő nem adja a maximális figyelmét, szeretetét, türelmét. Hanem arról, hogy sosem érezheti azt, hogy eleget adott, hogy gyereke végre elégedett. Újabb és újabb vágyak, kielégítetlen igények ébrednek. „Az otthoni játékok unalmasak, vegyünk újat. Holnap miért nem lehetünk együtt többet? Miért kell óvodába, iskolába menni?„
Ezek mind természetes gyermeki igények. A gyerekek szeretnek otthon, családjuk körében tartózkodni, szeretnek játszani, ajándékot kapni, imádnak a figyelem középpontjában lenni, igénylik a kapcsolódást és az intimitást. Mindezt megadni sok energia, idő, odafordulás a szülőtől, de ez természetes, erre számítottak is, ezt vállalták. Amiről azonban kevesebb szó esik, hogy vannak olyan gyerekek, akikben mintha ez a természetes gyermeki igény hatványozottabban, fokozottabban, koruknál éretlenebb módon, intenzívebben lenne jelen.
Nyúzó hang, erőteljes követelőzés, állandó elégedetlenség. Előzmények: nehezen megnyugtatható, irritábilis csecsemő, aki 4 éves koráig nem aludta át az éjszakát, aki nem maradt meg babakocsiban, aki éjjel-nappal 20 percenként ébredt az alvásból, aki megnyugtathatatlanul sírt 6 hónapos koráig. Kisgyerek, akinek a dackorszakáról a szomszéd kerületben is értesültek, akinek, ha ’beragad’ valami, erőnek erejével sem lehet lebeszélni róla. Akinél nem működik a figyelemelterelés, mindig túl hangosan szólal meg, aki megállás nélkül beszél. Akinek rigolyái vannak, amikhez az egész családnak alkalmazkodnia kell, különben még pokolibbá válik az életük.
Nem ők, nem átlagos gyerekek, és a szüleik sem átlagos szülők, akik gyereknevelési hibát vétenek mondjuk azzal, hogy kiabálnak, türelmetlenek, mert a gyerekük már a végletekig leszívta, kifárasztotta őket.
Vannak olyan gyerekek, akiket nagyon sok szeretettel, maximális figyelemmel, odaadással, a legjobb szándékkal vesz körül a családjuk, mégsem elég...
Valószínűleg a veleszületett temperamentum-beli sajátosságokon túl az éretlen idegrendszer is szerepet játszik abban, hogy ezeket a sajátosságokat tapasztalják a szülők. A gyermekük nem tud késleltetni, impulzív, szinte ’átlátszó’ a feje, ami eszébe jut, kimondja. Bárkit félbeszakít, a felnőttek mondatába belevág, amikor eszébe jut valami, azonnal kimondja. Mindez hosszú idő alatt sem javul lényegesen, sok kérés, tanítás, magyarázat ellenére sem.
Ebben az esetben azt látom gyermekpszichológusként, hogy nem szülői nevelési hiba áll a háttérben. Nem a szülők mulasztották el ’megnevelni’ a sokszor közösségben is hangoskodó, provokatív viselkedésű, bohóckodásra hajlamos gyereküket. Nem kötődési zavarról van szó, ahol a gyerek folyamatosan keresi a szülőhöz való kapcsolódás lehetőségét. Keresi, az igaz, de megkapja: csak soha sem elég.” A 2 gombóc fagyi, miért nem 3? Miért 8-ig lehet fennmaradni, miért nem 9-ig? Miért kell tanulni, házifeladatot írni?” Nem figyelemfelhívás áll a háttérben, mikor szegény gyerek figyelmet akar kicsikarni az elhanyagoló környezetéből. A szülők létező összes figyelmét megkapja. Sőt, sokszor csoporttársai, osztálytársai, testvérei kevesebb figyelemhez jutnak miatta, hiszen a legtöbbet ő kapja. Nem a határfeszegetés itt a mozgatórugó, hiszen a családban bevált, következetes rutinok működnek. Mégis minden este elcsodálkozik a gyerek, hogy miért kell fürödni, vagy lefeküdni menni?
A harmonikus családi együttélésnek az is a része, hogy másoknak is vannak igényei, nem csak neki.
Két szülő beszélget, ő felkiált, mert észrevett magán egy szúnyogcsípést. Folyamatosan dúdolgat, amivel hangzavart teremt, a szülő a saját gondolatait sem hallja. Sokat beszél, zsizseg, kérdez, a legodanemillőbb pillanatokban is. Fura pózokban ficereg, fejen áll a kanapén, nem tűnik fel neki, hogy tőle más nem tud oda leülni. Dolgait szerteszét hagyja, aztán dúlva-fúlva keresi. Fontos dolgokat elhagy, csak idén két kesztyű, és 3 kulacs veszett oda. Szertelenül mutatja ki az örömét, lehetnek hangulatingadozásai, könnyen felkapja a vizet, és mindeközben nagyon szeretne megfelelni, nincs benne ártó szándék, vagy rosszindulat.
Szabadjon erről beszélni: van olyan gyerek, aki sok, túl sok! A jelenléte akaratlanul is betölti a teret, igényei felülírják másokét, kielégíthetetlen, csillapíthatatlan a szeretet, figyelem és inger igénye.
Nem kell tabusítani ezt a jelenséget. „Jaj, szegény gyerek, biztos nem értik meg, nem szeretik eléggé.” Nem erről van szó!
Eressze el a szülői bűntudatot! Engedje el az összehasonlítást, mert ezt a típusú gyereket és azt, hogy milyen az ő szülőjének lenni értelmetlen összehasonlítani a szomszéd anyukával, aki sosem türelmetlen az angyali természetű gyerekével, vagy az unokatesóval, aki szépen eljátszik 2 órát is egyedül, vagy az ovistárssal, aki 2 hetes kora óta átalussza az éjszakát. Eressze el a szakkönyveket, amik tuti biztos gyerek nevelési tippeket, valamiről leszoktató és pikk-pakk megtanító tréningeket ajánlanak. Ahogy tapasztalhatta, ezek nagy része Önöknél nem válik be.
Mit lehet tenni?
Engedje el a lelkiismeret furdalást! Nem tökéletes, de elég jó szülője cseppet sem átlagos gyermekének! Ön nagyobb terhet kapott, plusz egy meg nem értést a környezettől, hogy:” Dehát csak gyerek.” Szabad kifejezni, hogy szülőként nehéz dolga van, lehet sorstársakkal felvenni a kapcsolatot és szabad akár szakmai segítséget kérni, ha úgy érzi, eszköztelen, elfáradt. Meg kell találni azt a családon kívüli környezetet, ahol elfogadják, és szeretettel tudják terelgetni az ilyen kissé impulzívabb, éretlenebb, ám végtelenül szerethető, tehetséges, okos gyereket, hogy ’túl sok’ mivoltát tényleg ne értsék félre, és ne címkézzék őt rossznak. A családi életben megtalálni azt az egyensúlyt, hogy mindenkinek jusson figyelem, hogy szülőként ne hajtsa túl magát, és -az akaratán kívül- kajlább, nehezebben kezelhető gyerekét meg tudja védeni a káros hatásoktól és neki való környezetet találjon, elég kihívás a következő 10-20 évre.