Érdekes megfigyelni, hogyan változik társadalmi szinten a gondolkodás bizonyos meghatározó dolgokról. 1960-as évek tájékára ugorjunk vissza egy pillanatra.
Apás szülés? Ki hallott már ilyet? Nem, ez lehetetlen, nem téblábolhat ott egy hozzátartozó, csak akadályozza az orvosok munkáját, meg a fertőzésveszély, és a többi…
Gyermeke mellett éjszakára a kórházba maradó szülő? Dehogy is! Az orvosok és nővérek tudják a dolgukat, a szülő csak láb alatt lenne. Első a testi gyógyítás, a gyerek lelkével majd ráérnek utólag foglalkozni.
Megkönnyebbülten sóhajthatunk fel: mennyit változott a világ! Manapság már választható, hogy az apuka bent szeretne-e lenni a szüléskor, már van, ahol a császármetszés során a műtőbe is beengedik a hozzátartozót. Kiderült, hogy nem lehetetlen, csak szándék és akarat kell hozzá, meg leginkább szemléletváltás.
Ugyanez a helyzet a másik, véletlenül szintén kórházi téma esetén. Ott is voltak ellenérvek bőven: a szülő csak akadályozza a szakszerű orvosi ellátást. Manapság, meg, akinek volt már gyermeke kórházban, pontosan tudja, hogy mekkora óriási jelentőségű és fontosságú a szülő állandó jelenléte, és, hogy a gyermek mennyire igényli, hogy a szorongáskeltő kórházi közegben, az esetleg fájdalmas beavatkozások során, betegen, mellette legyen édesanyja vagy édesapja. Sőt, még az is kiderül, hogy nem is kerül sokba ezt megszervezni, megoldani, és arra is fény derülhet, hogy a szülő tulajdonképpen még terhet is levesz az ápoló személyzet válláról, hiszen a gyermek együttműködőbb, ha kevésbé fél, és az öltöztetés, tisztálkodásban segítés, etetés nem a nővérek dolga.
Vannak tehát pozitív példák, amelyek azt mutatják, hogy napjainkra milyen sokat változott a szemlélet és valahogy élhetőbb, emberközpontúbb lett a világ ezáltal.
És akkor itt vannak az iskolák. Mert ez a cikk nem született volna meg, ha minden a legnagyobb rendben volna, ha az összes kőbe vésett értelmetlen szabály és működésmód mára már kipusztult volna. Számos általános iskolában (tisztelet a kivételeknek) bevett gyakorlat ugyanis, hogy képzeletbeli aknamezőt húztak a bejárati ajtóhoz, amit az iskola első napjai után, szülő nem léphet át. 7 kilós a gyerek iskola táskája, amit alig bír el egyedül? Nem biztos, hogy eltalál a tanteremhez? Fél bemenni egyedül az elsős kisgyerek az iskola kezdés második hetében? Sebaj! A szabály az szabály. A szülő nem lépheti át az iskola kapuját. Hiába ebben az országban a portásoknak (jegyellenőröknek, parkolóőröknek) van a legnagyobb hatalma. Illetve ők csak végrehajtók, az utasítás felülről érkezik. És miért is? Az indoklás változatos lehet: Hogy ne lopjon a szülő. Hogy ne legyen elkényeztetve a gyerek. Hogy másik gyerek ne érezze rosszul magát, hogy másnak ott vannak a szülei.
Én azt mondom: őskövület. Jó lenne újragondolni. Biztos, hogy csak így lehet? 2016, hozz új szeleket.
