Pokoli házasságban élni vagy elválni? Nem ritkán ezzel a kérdéssel érkeznek szülők a tanácsadásra. Van ennek a patthelyzetnek jó megoldása? Mi lenne a gyerekek érdeke?
Legtöbben önszántukból, szép reményekkel alapítanak családok, vállalnak gyereket. A jövőkép ilyenkor tartalmaz egy apát, anyát és gyerekeket, akik családban nőnek fel. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nagyon nehéz hosszú távon jól működtetni egy párkapcsolatot, amire a gyermekek születése és a kisgyermekes időszak még nagy terhet is rak. Naponta beszélek olyan párokkal, ahol az édesanya azt éli meg, hogy túl sok dolga van a gyerekek körül, szinte nem is jut ideje saját magára, saját személyes céljaival foglalkozni. Az apuka meg jellemzően azt éli meg, hogy kiszorul a párja, a családja életéből. Hétköznap este mindenki feszült, fáradt, kimerült, és mivel a sok családban a gyerekek lefektetése fél 10-ig elhúzódik, a pár nem tudja sokszor az alapvető logisztikai problémákat (például:”Ki menjen holnap a megjavított porszívóért? Ki viszi a gyereket sakkra?”) sem megbeszélni, mélyebb, tartalmasabb beszélgetésre, intimitásra meg nagyon ritkán van lehetőség.
Márpedig egy olyan házastársi kapcsolatban, ahol nem jut elég idő a szülőségtől független felnőtt témákra, ahol a pár tagjai sem magukkal, sem egymással nem tudnak érdemben -hónapszám- foglalkozni, ott számítani lehet arra, hogy érzelmileg kimerülnek, eltávolodnak egymástól a partnerek. Az egyik verzióban sok kritikával illetik egymást, megsokasodnak a viták, szinte vágni lehet a feszültséget a levegőben. A másik esetben lassan, észrevétlenül kiüresedik a párkapcsolat, már nincsenek közös témák, szinte egymáshoz sem szólnak, kikopik az érintés. Létrejön vagy a pokoli vagy az elhidegült házasság, ahol mindkét felnőtt érzelmi igényei hiányt szenvednek, és nem találják a módját, hogy egymásból, adva és kapva: töltekezni tudjanak.
Van, ahol a gyermek betegsége, a kis korkülönbséggel született testvérek gondozása, veszteség a családban, vagy egzisztenciális krízis még extra terhet is rak a szülőkre, melynek feszültsége gyakran a házastársak között csapódik le.
Mikor a válások hátterét nézzük, akkor vissza kell nyúlnunk egyrészt a hozott családi mintákig, másrészt a párválasztásig. Úgy tapasztalom, hogy sokan küzdenek azzal, hogy nem láttak harmonikus, jól működő családra mintát, és ugyanazokat a terheket görgetik tovább ők is, mint anno a szüleik. Ez a tapasztalat már a párválasztásra is rányomja a bélyegét, és, aki a szülői háztól elszakadva, fiatalon jó partinak tűnt, az nem biztos, hogy felelősségteljes, megbízható szülő lesz majd 10-15 év múlva. Furcsa módon, mikor a pár élete új életciklusba lép azzal, hogy gyermeket vállalnak, ez egy olyan mérföldkő, amin sokan elvéreznek. Jó volt együtt bulizni, barátokkal lógni, fészekrakásról álmodozni, de amikor bejön a kapcsolatba egy kis lény, akiért felelősséget kell vállalni, nem megy a közös teherviselés, és közös örömökből való egyforma részesedés.
Érdemes-e csak a gyerek miatt együtt maradni?
Nehéz kérdés, amihez számtalan tényezőt mérlegelni kell. Nem lehet egy sablon választ adni erre a kérdésre, hiszen nem csak a saját jövőjükről, hanem gyermekeiéről is döntenek ilyenkor a szülők. Azt tapasztalom sokszor, hogy a szülők gyakorta bele vannak ragadva a sérelmeik dédelgetésébe, nem találják a közös hangot egymással és nem tudnak túllépni a múltbéli traumáikon. Így merül fel a válás gondolata, holott vannak kapcsolatok, amik még menthetők lennének. Azonban, ha az a kérdés, hogy egy feszült családi életet felválthatna-e egy nyugalmasabb élet, akkor már nem olyan egyértelmű a helyzet, hogy mindenáron ragaszkodni kell az eredeti családi elképzeléséhez.
Minden egyedi esetben mérlegelni kell, hogy milyen hatásoknak vannak kitéve a gyerekek. Egy elhidegült pár esetében a gyerekek jó állapotban szoktak lenni pszichés szempontból, hiszen az elhidegülés nem feltűnő. Ezekben a családokban hűvös vagy semleges a légkör, ami alapvetően élhető. A ’pokoli’, kissé olaszos családokban a szülők vitái, veszekedései a gyerekek számára is feszültséget jelentenek, ami nehéz helyzetbe hozza őket. Ilyen családi háttér mellett a gyerekek egy része szorongani szokott és a maga módszerivel küzd, hogy a szülők kibéküljenek. Más gyerekek próbálnak kivonódni a helyzetből, inkább bezárkóznak a szobájukba, vagy kevesebb időt töltenek otthon. Más gyerekek elhanyagoltnak érzik magukat, és figyelemfelkeltő akcióikkal magukat bajba sodorhatják. Mindkét esetben mérlegelni kell, hogy milyen mintát adnak tovább a szülők a családi életről, a párkapcsolatról? Mi szolgálná a gyermek érdekét? Látnak-e esélyt arra, hogy akár együtt, akár külön biztonságos érzelmi hátteret, nyugodt körülményeket teremtsenek gyermekük számára? Ez lenne a legfontosabb, és, hogy a megfelelő megoldást megtalálják, célszerű szakember: pszichológus, családterapeuta vagy mediátor segítségét idénybe venni, aki segít kilépni a megszokott forgatókönyv szerinti működésből, és segítségével javulhat a szülők közti kommunikáció.
Ha a párkapcsolatban még vannak rejtett tartalékok, erőforrások, akkor érdemes a megmentésen dolgozni. Ha a válás mellett döntenek, akkor pedig lehet jól válni, hogy a lehető legkevésbé sérüljön a gyermek. Nem tesz jót a gyermek személyiségének, és nem fogja hálásan megköszönni, ha 18 éves kora után majd kibukik egy veszekedésben, hogy csak miatta maradtak együtt…
